Tekintetemet a legnagyobb akadályra vezetem, ami csak érhetett még ezen a felfordult éjszakán. Hiszen a sírás elmúlt, ha szerencsém van már vörös szemeim sem árulkodnak róla és minden bizonnyal a váratlan társaság is szétszéledt volna egy idő után, na de Ő aztán tényleg nem fogja megkönnyíteni a dolgom.
Telt ajka olyan könnyed mosolyora húzódik, mintha csak hallotta volna ezt a gondolatot. Érzem, hogy valamiféle reakcióra vár, így megadom neki, amit akar.
-Micsoda kellemetlen meglepetés.-mormogom fanyarul. A hangom, mivel először szólalok meg szánalmas bőgésem óta, rekedt.
-De közel sem kellemetlen fogattatás.-mér végig, ahogy tőle alig egy lépésnyire állok, majd pillant a kezére, ami még mindig rajtam van. Más helyzetben talán leráznám magamról a két nagy tenyeret, ami olyan erősen, határozottan tart, de most ellenkezni sincs erőm. Azzal, hogy ő itt van és nyílvánvalóam rajta kapott valamin, amiről tudhatja, hogy szokásomhoz híven szabályellenes, végleg elszállt a reményem, hogy ma hazatelefonálok.
Mintha csak igazolni akarná ezt, egy szó nélkül arrébb húz, el az iroda közeléből. Hagyom, hogy vezessen. Kelletlenül veszem tudomásul, hogy már úgyis mindegy, ez a nap elveszett.
Robin elmegy a padok előtt, ahova be szándékoztam bújni és végigkísér a folyósón, egészen a csarnokig. Arra számítok, hogy mivel már tisztes távolba kerültünk Beatrice-től, itt megáll, de ő tovább terel a lépcsőkhöz, fel a második emeletre, ahonnan olyan fájóan rövid idővel ezelőtt távoztam.
Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy talán egészen a szobámig akar vinni, de ő megáll folyosó ajtaja előtt. Utólag jut eszembe, hogy nem is tudja a szobaszámomat.
Ismét szembe fordul velem.
-Muszáj megkérdeznem, mit kerestél ott lent?-szegezi nekem a kérdést.
Közönyösnek látszik, de tudom, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét sőt, mintha átható pillantása igyekezne kiolvasni belőlem a választ.
-Semmit.
Robin szeme nagyott villan erre a hazugságra. Akkor sem árulom el neki. Ha már itt tartunk, ő mit keresett ott?
-Talán a rendbehozott tablókat akartad ismét kidekorálni?-veti fel.
-Ennyire nyílvánvaló, hogy azt én csináltam?-kérdem, mire vállat von.
-Sok időt megspórol, ha rögtön rád gyanakodnak, amikor valami rossz történik.-kis gondolkodás után még hozzá teszi-Főleg, ha igazuk is van.
Erre az utolsó mondatra felkapom a fejem. Kutatón nézek rá, de az arcáról nem olvasok le semmit. Ezzel mégis mit akart mondani? Ő is engem gyanúsítana a gyilkossággal?
-Nem én öltem!-fakadok ki.
Nem tudom, miért bizonygatom ezt neki, amikor már az egész suli így gondolja, de úgy érzem, legalább előtte muszáj megvédenem magam.
Felkészülök a kételkedésére, de Robin ismételten meglep.
-Tudom.-feleli.
Ez a magabiztos válasz olyannyira hirtelen ér a mai vádaskodások és utálat cunami után, hogy egy ideig csak meredek rá. Hisz nekem? Nem tart gyilkosnak?
-Miért?
Még én sem ismerem meg a saját hangom.
-Mert ott álltam közvetlenül melletted a csarnokban, mikor ez az egész kirobbant. Láttam az arcodat és a reakciódat, amik alapján egészen biztos vagyok benne, hogy nem te öltél. Nem lennél képes rá.
Csak bámulok rá.
-Akkor te hiszel nekem?-nem tehetek róla, újra hallanom kell.
Bólint.
-Amennyiben nincs kettő belőled.
Felhorkanok.
-Egy nem elég?
Furcsa fény csillan a szemeiben.
-Még kiderül.
Nem veszek tudomást a szavai okozta remegésről, ami végigfut a testemen.
-És a többiek?
-Ők majd lehiggadnak.
-Mindannyian azt gondolják, ugye?-sóhajtok fel kiábrándultan -Hogy én tettem.
Nem siet válaszolni. Végül csak ennyit mond:
-Most egy darabig ne ingereld tovább őket, hogy csillapodjanak a kedélyek.-elenged és hátrál pár lépést, miközben nem szakítja meg a szemkontaktust-De ha elfogadsz egy tanácsot: a menekülés nem old meg semmit. Bizonyítékokkal és higgadt eltökéltséggel kell harcolnod azok ellen, akik kétes helyzetbe akarnak keverni téged.
Ezzel magamra is hagy az ajtóban, esélyt sem adva a feleletre, ellenkezésre vagy mentegetőzésre. Elmegy, hadd birkózzak meg magam az új gondolattal.