Azura a kertben sétált Andreijel az oldalán. Miközben a hó csikorgott cipőjük talpa alatt, elmesélte neki, hogy mi történt a testvéreivel, és hogy ő milyen csúfan kimaradt az izgalomból.

– Egyszerűen nem ér – kesergett, és kisöpörte hópelyhektől nedves hajtincseit az arcából. Andrei megsimogatta a hátát, s megigazgatta a levegőben lógó vastag sálat.

– Hát, itt vagyok neked én, ha ők kihagynak mindenből – mondta vigasztalón.

Azura hálásan nézett föl a fiúra.

– Köszönöm, Andrei. Sokat jelent ez nekem.

A szíve sajgott minden dobbanásra, arra gondolt, hogy minden egyes dobb egy-egy lépéssel távolabbra viszi a testvéreitől, akik közösen hordanak egy terhet, közösen keresnek megoldást a problémájukra és észre sem veszik a létezését... Bosszantotta, hogy csak azért, mert ő a legkisebb, mindenből kihagyják.

Összepréselte az ajkát, és ökölbe szorította a kezét a zsebében.

Andrei megállt, hogy meleg tenyerébe vehesse Azura arcát. A lány gyomra összeszorult, amikor a fiú szemébe nézett.

– Te pedig nekem jelentesz sokat.

Andrei megcirógatta Azura orcáját, a fülében lévő koponyás fülbevalón megvillant a napfény, ahogy lehajolt, hogy összeérintse az ajkukat.

/*/

Ebédet a konyhából csentek – Andrei el volt varázsolva a titkos lejárattól.

– De kár, hogy a Durmstrangban nincs ilyen! – mondta ámuldozva, amikor a manók körbevették és étellel kívánták, mint vendéget.

– Mondtam, hogy a Roxfort milliószor jobb – jegyezte meg Azura, miközben fagylaltot lapátolt a tányérjára.

– Hát igen, nem olyan sötét, mint az én hazám – ismerte el Andrei. – Bár itt nőhettem volna fel!

Azura megsimogatta a karját, és hozzádörgölte a vállához az arcát.

– Sajnálod, hogy téged nem húztak ki? A Tusára.

Andrei a fejét rázta.

– Karkarov engem nem azért hozott el.

Azura összevonta a szemöldökét, de nem tudta firtatni a dolgot, mert Andrei kiszúrta a vajsörös asztalkát, és odavonszolta a lányt.

– Azta! Ideköltözök – jelentette be a fiú. Azura rámosolygott, és megszorította a kezét.

– Én várlak.

/*/

A délutánt sajnos nem tölthette a fiúval; megígérte az ikreknek, hogy irtózatos kártyapartit csapnak.

– Saggie nincs jelen, őt elrabolta Wood – jelezte George, miközben a kártyapaklit keverte.

– Nem baj, hárman is tudunk játszani – mondta vállat vonta Azura, és letelepedett a foteljébe.

– Hé, Granger! – kiabált hátra Fred, ahol Hermione egy asztalnál tanult. – Akarsz kártyázni velünk?

– Én...

– A „nem" válasz nem létezik.

– Tehát kényszerítetek.

Azura rávigyorgott a lányra, aki a házifeladatait otthagyva átült hozzájuk. Lehuppant Fred mellé, aki komoly arccal bólintott.

– Úgy bizony, kényszerítűnk.

Hermione lemondón sóhajtott, és előrehajolt.

– Akkor avassatok be a bűnös játékok világába!

Azura lelkesen engedelmeskedett. Szakértő módon magyarázta el a svindli szabályait, és nem tudott nem nevetni a barátnője homlokán gyűrődő ráncok láttán.

– Ez tényleg elég bűnös játék – állapította végül.

– De legalább nem pénzzel játszunk, szóval örülhetsz – vigyorgott George. A lány a szemét forgatta. Fred felborzolta a haját és könyékkel oldalba bökte.

– Mondanám, hogy az első körödben lehetsz velem, de elárulnál – vélekedett. Hermione rosszallón pöckölte orron.

– Ennyire nem bízol bennem? Na figyelj, úgy legyőzlek, mint a sicc!

Azura nevetett. Könnyebbnek érezte magát a barátai mellett, nem kellett a testvéreire gondolnia, ami most felért egy áldással.

Kiosztotta a kártyákat, s George-dzsal cinkosan összekacsintva láttak neki a játéknak. Muszáj lesz segíteniük Hermionét, hogy szeretett Fredjüket veszíteni lássák!