Pyxis és Perselus a reggelt a hozzávalók összeírásával töltötték, majd kettéváltak – Pyxsnek a Roxfortban található anyagokat kellett összegyűjtenie, míg Perselus a maradékot Londonból szerezte be.

Pyxis délre sikeresen össze is szedett mindent, így elégedetten ment a manókhoz, hogy ebédet vigyen magának a Szobába.

A fahéjas tekercsnek nem tudott ellenállni, menet közben elkezdte majszolgatni, és újra meg újra meglepődött, milyen hangosan kopog Corvus cipőjének a sarka. Talán majd megpróbálja elkunyerálni tőle.

– Hé, Black! – szakította ki egy rémes hang az ábrándozásból. Majdnem elejtette az ebédjét, úgy megijedt.

Lehetetlen...

Nos, Pyxisnek meg kellett tanulnia, hogy semmi sem lehetetlen. Még ez sem.

Egy férfi sietett felé, fekete köpenye lobogott mögötte, barna tincsei lazán meg-meglibbentek szépvonású arca körül.

Barrett. Bunkó Barrett. Aki kirúgatta az aurorkiképzésről, összetörve minden álmát. Megalázta, megszégyenítette és konkrétan száműzetésbe kellett miatta vonulnia.

– Igen, uram? – kérdezte hűvösen. Fogalma sem volt, mit keres itt ez a férfi. Talán Corvust keresi, de akkor...

A francba.

– Azt mondta, mára leadja a jelentést – közölte a fickó. Pyxis gépiesen bólintott.

– Tudtommal ez a nap még jó pár óráig tart. Ne aggódjon, Mr. Barrett, még ebben a pár órában átadom Önnek, a lehető legprecízebben elkészítve.

Fogalma sem volt, miféle jelentésről beszélt a férfi, de nem akarta az öccsét kínos helyzetbe hozni.

Megemelte felé a fahéjas tekercset.

– Most pedig, ha megbocsát, vár az ebéd és egy barátom, szóval...

Barrett összehúzott szemmel biccentett vissza.

– Hát hogyne. Jó étvágyat, Black!

Pyxis megkönnyebbülten sóhajtva indult tovább, de Barrettnek muszáj volt ezt is elrontania.

– Hol találom a nővérét?

– Mit akar tőle? – kérdezte Pyxis, nem nézve hátra. Örült, hogy van valami olyan a kezében, amit nem akart leejteni, különben könnyen földön hempergés lett volna a dolog vége – olyan hempergés, aminek Pyxis örült volna, és nem olyan, aminek Barrett.

– Csak feleleveníteni néhány boldogsággal teli emléket.

Na, erre Pyxis majdnem elnevette magát. Boldogsággal teli emlékek? Olyan nem volt nekik.

– Az udvaron láttam utoljára, valahol a kviddicspályánál – felelt vállat vonva. Sagitta oda most biztos nem megy, Barrettre meg ráférne egy kis fagyoskodás.

– Köszönöm, Black.

Pyxis nem válaszolt. Sötét elégedettséggel ment föl a Szobába és költötte el az ebédjét. Közben arra gondolt, milyen jó lenne saját magának lenni – behúzni Barrettnek, elsírni ezt Magnusnak, aztán hozzábújni Charlie-hoz.

Sajnos egyiket sem tehette Corvus testében, így végül maradt annál, amit gond nélkül tudott tenni az öccseként: evett.