A testvérei nem vették észre, amikor elment. Nem hibáztathatta őket – lényegében megszokta a dolgot. A legkisebb testvér a láthatatlan testvér.

Hiába fájt most is olyan rettenetesen, az legalább felvidította, hogy Andrei Boyanovhoz igyekszik.

Kicsit félt. Mi lesz most? Miről fognak beszélgetni?

Az ismertségük eddig nagyjából abból állt, hogy egész éjjel csókolóztak és játszottak, ugratták egymást.

Sok ideje nem maradt aggodalmaskodni, mert Andrei már jött is vele szemben a folyosón.

– Szép Azura! – köszönt rá vidáman. – Bevallom, féltem, hogy esetleg nem jössz el.

– Ugyanígy éreztem – ismerte el Azura, és félszegen rámosolygott a fiúra, aki most a karját kínálta felé.

– Megnézzük a csillagvizsgáló toronyból a naplementét? – kérdezte. Azura érezte, hogy a szája lassan vigyorra húzódik.

– De hát az tiltott terület, Boyanov!

– Ó, ne!

Összenevettek, és jókedvűen elindultak a torony felé.

Andrei összefonta az ujjaikat séta közben, amitől Azura szíve félrevert, lendületesebb ritmusra váltott. Hallgattak, miközben suhantak a folyosókon. A lány még soha nem érzett ilyen forróságot a mellkasában – ez jelenthet valamit, nem? Ez, hogy meg se beszélték a találkozó helyét és idejét, mégis tudták, mire gondol a másik.

Megborzongott.

A csönd zavarta, beszélni akart a fiúval, hallani akarta a hangját. Szólásra nyitotta hát a száját, de aztán befordultak egy sarkon, és végül nem az szaladt ki rajta, amit tervezett.

– Mi az ördög! – kiáltott fel, és a szívéhez kapott. Egy ablakfülkében Ron Weasley állt, az oldalán egy szőke francia lánnyal, aki hátulról nézve Fleur Delacourt lehetett. Aztán a két fiatal megfordult, és Azura nyugodtan engedte le a kezét. Ron nem a bajnok Fleurt sétáltatta éjjel a kastélyban, csak a kattant húgát, Coralie-t.

– Baj van? – kérdezte Ron, és a homlokát ráncolva. – Mellesleg, Azu, Fredék kerestek, azt hiszem, jutottak valamire az egyik cukorkával.

– Az jó – bólintott Azura. – Bounanotte, Coralie – köszönt a lánynak, aki szúrós szemmel bámult rá. Szinte rezgett az energiától, az egész lány zsizsegett, még egyhelyben is.

– Ez olaszul van – jegyezte meg Andrei, amikor otthagyták a párocskát, hadd nézzék a téli tájat.

– Hoppá. Mondjuk ez jogos, Pyxis Olaszországból írta ezt – gondolkodott fennhangon Azura. Összerándult, nem akart a nővérére gondolni. Andrei rámosolygott, és homlokon csókolta.

– Verseny a lépcsőig?

/*/

Azura az estét nem akarta a testvérei problémájával megzavarni, úgyhogy csakis maguknak szentelte a pillanatot.

– Mennyire kell féltékenynek lennem arra a magas srácra? – kérdezte egyszer csak Andrei. A csillagvizsgáló torony kőmellvédjének támaszkodott egy nagy teleszkóp mellett.

– Ackley Lewisre gondolsz? – kérdezett vissza Azura, és mellé könyökölt. Felkarjuk és lábuk oldalt összesimult. Kihívó pillantást vetett a fiúra. – Az attól függ, mit szeretnél tőlem.

Andrei tűnődve Azura felé fordult, a tenyerébe támasztotta az állát. Olyan sokáig fürkészte némán Azura arcát, hogy a lány kezdte kínosan érezni magát.

Aztán végre valahára megszólalt.

– Szóval, ha ezt szeretném... – Megemelte a kezét, ujjait finoman végighúzta Azura járomcsontján. A tenyere öblébe vette Azura állát, és megtartotta a fejét, miközben lehajolt, hogy csókokat nyomjon a szájára, újra meg újra, egyre mélyebbeket, egyre tüzesebbeket. Olyan sokáig csinálta ezt, olyan sokáig nem hagyta válaszolni Azurát, hogy a lány már el is felejtette a kérdést, amikor a fiú cuppanó hang kíséretében elvált az ajkától, és azt suttogta:

– Akkor?

– Tessék? – nyöszörögte Azura, és nekidőlt Andreinek. A fejét elvette a fiú kezéből, és puha pulóverrel borított mellkasának döntötte.

– Féltékeny legyek Lewisre, vagy ne?

Azura kábultan rázta a fejét.

– Nincs vetélytárs.

Andrei vidáman vigyorgott.

– De jó! Akkor most már gátlások nélkül csinálhatom.

– Mit? – értetlenkedett Azura. Bosszantotta magát – de hát egy ilyen fiú tartotta a karjaiban.

Andrei nem szavakkal válaszolt.

Azura imádta, hogy szavak nélkül is tökéletesen megértik egymást.

/*/

A baleset és a csillagvizsgálóban való Andreiezés utáni éjszakát a Weasley-ikreknél töltötte. A sötétben, a hatodikos fiúk szuszogása mellett Fred ábrándosan elmesélt mindent Hermionéról, Azura pedig pironkodva avatta be a barátait az Andreijel való románcszerűségükbe. Sajnos nem az a fogadta, amire számított – a fiúk egyáltalán nem örültek, hogy túltette magát Ackley-n.

– Boyanov? – szisszent fel rögtön Fred.

– Ja – bólintott Azura, és csavargatni kezdte egy hajtincsét, pedig az egyáltalán nem volt szokása. Mégse vette el a kezét, jó volt kicsit lányosnak lenni. – Láttátok? Nem tudom, eddig hogyan élhettem nélküle. Kész félisten a srác!

George felvonta a szemöldökét, és a testvérére nézett Azura fölött.

– Mi baj van vele, Freddie?

– Ő Karkarov kisbáránya – mondta Fred komolyan. Azura a vállát vonogatta.

– Te meg Dumbledore kisbáránya vagy? – kérdezte.

– Ez nem így működik – rázta a fejét Fred. – Az a fiú... szerintem nem túl jó ember. Sőt. Valószínűleg nagyon rossz.

Azura sértetten felhúzta az orrát.

– Nem is ismered!

– Mert te igen – vágott vissza Fred. George elkapta Azura lendülő csuklóját, és finoman megszorította.

– Ne veszekedjetek, srácok! – kérte. Mielőtt George bedobhatta volna a cukorka-témát, Azura durcásan átfordult a másik oldalára, és az arcát a fiú mellkasába fúrta. El akarta takarni kikívánkozó könnyeit. Utálta, hogy ilyen könnyen elgyengült, de valahogy nem találta a helyét. Talán csak túl fáradt volt, talán csak túl sokkolóan hatott rá az elmúlt két nap minden történése, mindenesetre nem volt ereje még ahhoz is, hogy Freddel vitatkozzon.

/*/

Reggel még azelőtt kimászott az ágyból, hogy az ikrek felkeltek volna. Bűntudata volt a tegnapi érzelmi kirohanás miatt, úgyhogy nyomott egy-egy puszit a testvérek homlokára, de aztán kisietett a szobából, fel a lányokhoz, ahol felöltözött – csinosan, egy sötétkék blúzt vett föl, amit Magnustól kapott a születésnapjára, és egy fekete farmernadrágot, ami kicsit kopott és elnyúlt volt, de kényelmes. Csizmát és kabátot húzott, és már rohant is ki a klubhelyiségből.

Az udvarra futott, a hó pergett a lába nyomában. A parkban sétálgatott, magába itta a téli természetet. Imádta a hideg levegőt, a hó ropogásának hangját, a jég csillogását a faágakon és bokrokon.

– El vagy varázsolva? – érdeklődött egy jókedvű hang, mire Azura rémülten megpördült. Annyira belemerült volna a gondolataiban, hogy nem hallotta meg Andreit? Kirázta a hideg – nem szabad ezt csinálnia, muszáj mindenre minden pillanatban figyelni.

– Nem – válaszolta Azura, és a fiú elé ment. Jól festett, fekete kabátot viselt, szőke haja frissen mosottan lobogott a szélben.

– Elvarázsolhatlak?

– Csak, ha tudsz.

Andrei kézen fogta, és homlokon puszilta.

– Arra gondoltam, belevéshetnénk egy fába a kezdőbetűinket – mondta a fiú, és bájosan elpirult, még a szemét is lesütötte. Azurának eszébe jutott, hogy Fred erről a fiúról gondolja azt, hogy nagyon rossz.

– Feltűnt már, hogy ugyanazok a kezdőbetűink? – kérdezte Azura, és összefonta az ujjaikat. Andrei meglepetten tátotta el a száját.

– Hát ez fergeteges! – mondta kacagva, és összepuszilgatta Azura arcát, amitől a lány máris jobban érezte magát.

– Egyébként ne fatörzsbe véssük, a bólintérek ki fogják szúrni a szemed – tanácsolta a fiúnak, aki felvont szemöldökkel pillantott le rá.

– Honnan tudod?

Azura megvonta a vállát.

– Az összes testvéremet érdeklik a legendás lények.

– Na és téged mi érdekel? – kérdezte Andrei. Azura hezitált. Mégis mit mondhatna neki? Az igazat nem nagyon.

– Hát...sok minden – nyögte ki végül. Andrei megszorította a kezét. – És téged?

– A fekete mágia – villantott rá csibész vigyort Andrei. – Hogy hogyan kell elvarázsolni botor Black-lányokat.

Azura oldalába könyökölt és nevetve behúzta magával a fák közé.

– Botor? – kérdezte fejcsóválva Azura. – Botorság volt botornak hívni engem.

Andrei aggodalmas arccal torpant meg.

– Te varázsoltál volna el engem? A fekete mágia!

Azura nem bírta tovább, kibuggyant belőle a nevetés.

– Bevallom, bűnt követtem el. De nem sajnálom.

Andrei kihűlt kezével megcirógatta a lány arcát, és mosolygott.

– Sokkal jobban nézel ki így. Boldogan. Csodaszép vagy.

Azura lesütötte a szemét, a szíve olyan sebes iramban dobogott, hogy attól félt, kiugrik a helyéről.

– Keressünk egy botot – ajánlotta, és ellépett Andreitől.

– Minek? Csak nem meg akarsz verni, te lány?

Azura kuncogva hajolt le.

– Ne adj ötleteket, Boyanov.

Andrei mellélépett, majd felvett egy letört ágat.

– Ez tetszik.

Azura a zsebébe nyúlt, előhúzta a bicskáját és átnyújtotta Andreinek. A fiú ezt nem tudhatta, de ezzel azt bizonyította, hogy kedveli őt – egyébként senki ne nyúlkáljon a késeihez.

Andrei szájon csókolta Azurát, majd leült egy fatönkre, és nekiállta farigcsálni a botot.