Tizenöt perc kellett ahhoz, hogy Azura két nővére és a bátyja lenyugodjon. Mind a hárman összegömbölyödve ültek, némán meredtek maga elé. Azura egy kicsit azért bosszankodott. Hogy ő minden izgalmas dologból kimarad!

– Szóval – szólalt meg halkan a Corvus testébe zárt Pyxis. A hangja bizonytalanul csengett, mély volt és reszelős. – Összegezzük a dolgokat.

– Az az izé, amit kotyvasztottál... – Sagittára nézett, akinek a testébe Corvus lelke költözött, és aki most idegesen rágcsálta a száját.

– Nem tudtam, hogy ez lesz belőle, nem ennek terveztem – mentegetőzött vékony hangon a fiú. Azura tudta, hogy ez egyáltalán nem vicces, de fölöttébb szórakoztatónak találta a dolgot. Ki ne akarna kipróbálni egy kicsit átköltözni valaki másnak a testébe?

– Johanna – mondta merengve Corvus, és lesöpörte Sagittától kölcsönzött hajáról a fehér port. – Johanna valamit dobálózott, és...és ha jól emlékszem, valami...beleesett...

– Nem hiszem el – rebegte Pyxis hangján Sagitta.

– Én se hiszem el, hogy ebből kimaradtam – jegyezte meg Azura a fejét ingatva.

– Hogy mondtad? – fordult felé Pyxis-Sagitta. Bár mindene Pyxisé volt, Sagittáról mégis sütött, hogy ő Sagitta. Az arckifejezése, a szeme villanása.

– Hát, én nagyon örülnék, ha Pyxis testébe zárnának – mondta vállat vonva Azura. – Csinos, okos és nagyon erős boszorkány, senki nem mer ellenkezni vele, sárkányokkal dolgozik, és van egy rendes barátja.

Sagitta oldalra biccentette a fejét. Az igazi Pyxis és Corvus csöndben meredtek maguk elé.

– Hm. – Sagitta felemelte nővére kezeit, melyek tejfehérek voltak, végigsimított sötétbarna tincsein, még mindig piros foltos nyakán, izmos vállán, telt keblén és lapos hasán, erőtől duzzadó combjain. – Talán mégsem olyan rossz – mondta, miután végiggondolta a dolgokat.

– Neked talán nem, mert te a saját nemed testében ragadtál – szólt közbe Corvus. Sagitta erre a homlokát ráncolta.

– Ó. Ó! Hé!

Corvus hanyatt dőlt, és kitárta oldalra a karjait.

– Ez csak egy rossz álom – mondta magának. – Csak azért vannak ilyen zaklatott gondolataim, mert Johanna egész éjjel rugdal. Nincs semmi probléma.

– Corvus, ezt ne csináld, ezzel nem segítesz – szólt rá Pyxis Corvusra, Corvus testéből. Meglepő könnyedséggel pattant föl, egy kicsit sem szédült meg. Corvus felkönyökölt, Sagitta meglepetten vonta föl nővére szemöldökét. Azura szórakozottan dobolt a padon az ujjaival.

– Hát ezt meg hogy csináltad? – kérdezte csodálkozva Sagitta.

– Mit?

– Nagyon könnyedén mozogsz az új testedben.

Pyxis zavartan legyintett, Corvus kabátja meglibbent a karján.

– Az aurorképzésen mindent megtanulunk.

Azura tudta, hogy Pyxis utál beszélni arról a korszakról, amikor auror volt.

– Corvus, ti is csináltatok már ilyet, nem? Mr. Bunkósággal biztosan.

– Mr. Barrettre gondolsz?

– Rá.

– Ez a dolog a kedvence – mondta Corvus, fintorra húzva Sagitta puha ajkait. Azura ujjai viszkettek egy pennáért, hogy ezt mind lejegyzetelje.

– Te voltál már női testben? – kérdezte hitetlenkedve, érezte, hogy megrándul a szemöldöke. Elképzelte a mindig vonzó és férfias bátyját rózsaszín habos szoknyában, sminkben és magas sarkúban.

– Azura! – horkantott Corvus.

– Ne nézz bele a fejembe! – szólt rá a lány, de alig tudta visszafojtani a vihogását. Corvus szemei vadul villogtak. Furcsa volt Sagitta aranyszemét Corvus tekintetével látni.

– Szerintem, Azu, menj le Perselushoz, és hívd ide – mondta lassan Sagitta, és a padba kapaszkodva felállt. Kicsit imbolygott, miközben leporolta a lábán feszülő bőrnadrágot.

– Az jó lenne – bólintott Pyxis, Corvus haja belehullott a szemébe. Idegesen fújtatott, szólásra nyitotta a száját, de Corvus megelőzte.

– Nem vághatod le a hajam, Pyx. Kizárt dolog.

Pyxis a szemét forgatta, és sürgetőn integetett kabátba rejtett a kezével, mire Azura leugrott az asztalról. Ismét zavarta a nagy szoknya.

– Nem öltözhetek át? – kérdezte. Corvus bizonytalanul felállt, és egy szekrény felé intett.

– Johannának van itt pár ruhája, azok talán jók lesznek rád.

Corvus kihúzta Sagitta tincsei az arcából, és kinyitotta az ajtószárnyakat. Az egyiken egész alakos tükör volt.

– Szent egek – morogta, ahogy meglátta magát. Corvus előráncigált egy inget meg egy vászonnadrágot.

– Zoknit is kaphatok?

Corvus magában dünnyögve előkotort egy vastagzoknit, és a húga markába nyomta, a mozdulat közben a keze beleakadt Sagitta hosszú tincseibe. Azura széles vigyort villantott rá.

– Köszönöm, bátyám!

/*/

Azura idegességtől összeszorult gyomorral sietett le Perselus Piton irodájához. A férfival az utóbbi időben nehéz volt jól kijönni, folyton idegeskedett és morgolódott. Abban azért biztos volt, hogy velük foglalkozni fog – évről évre újra megígérte a börtönben ülő apjuknak, hogy vigyáz rájuk. Azura gyanította, hogy egyre kevésbé az apjuk miatt törődik velük, az elmúlt idők során megszerették egymást. Mintha Perselus a bácsikájuk lett volna.

A pincefolyosók üresen kongtak, a diákok valószínűleg mindenhol máshol voltak, mint itt. Még Frics is valószínűleg szeretett macskájával töltötte az időt.

Azura megállt a bájitaltantanár szobája előtt, és bekopogott.

– Szabad! – hangzott az engedély. Azura úgy ismerte a kis zugot, mint a tenyerét, rengeteg időt töltött itt. A sarokban álló fotel például személy szerint az ő térdéhez és könyökéhez formálódott, annyit ült benne.

– Jó reggelt! – köszönt rá Perselus. Meglepően jókedvűnek tűnt. – Megkaptam a könyvet és az új lombikokat, amiket nekem vettetek karácsonyra. Köszönöm, igazán örültem mindennek. – Szélesen elmosolyodott, és megborzolta Azura haját. – Ti megtaláltátok az ajándékokat a fa alatt?

A lány sóhajtott, és visszamosolygott.

– Igen, és köszönjük, de ami azt illeti, egy nagyon sürgős ügyben kerestelek meg.

– Azt mondod? – kérdezte Perselus, és összevonta a szemöldökét.

– Azt. Az egész úgy kezdődött, hogy...

Részletesen beszámolt mindenről, Perselus komor arckifejezéssel hallgatta. Bólintott, és magára kanyarította azt a fekete köpenyét, ami után Azura egész életében csorgatta a nyálát, de soha nem kapta meg.

– Indulás!