Azura csodásan érezte magát. Andrei Boyanovval egész éjjel fennmaradtak, barangoltak az erdőben, fára másztak, és versenyeztek, ki mer magasabbról leugrani. Hókupacokban landoltak, aztán ott összebújva csókolóztak.

Azura valósággal megszédült attól a gondolattól, hogy felelőtlenül viselkedik és mindezt a testvérei tudta nélkül.

Egyébként a bolgár fiú egy valóságos csoda volt. Tökéletesen egy húron pendültek, értették egymást fél mondatokból is, és rengeteget nevettek. Azura jó ideje nem volt ilyen könnyed, ilyan boldog, és... az éjjel egyszer sem gondolt a nyáron történtekre. Nem mondta el Andreinek, de rettenetesen hálás volt neki amiatt, hogy az árnyakat el tudta űzni tőle.

Valamikor reggel kézen fogva sétáltak a kastély felé. Azura a gondolataiba merült, Ackley-re gondolt, és az éppen mellette sétáló fiúra, összehasonlítgatta őket. Hogy mennyire különböztek egymástól! Az álla le-lebiccent, gondolatait kicsit sötétre színezte a fáradtság, de azért úgy érezte, megérte virrasztani az éjjel.

Andrei egyszer csak megtorpant.

– Mi az? – kérdezte Azura, és felnézett a nála magasabb fiúra. Andrei haja nedves volt a hótól, és kócos Azura ujjaitól. Nagyon csinosan festett.

– Semmi. Csak hiányzol.

Azura felnevetett, és hagyta, hogy Andrei a szájára nyomja a száját, csak egy kicsit.

– A testvéreim megölnek, ha nem találnak sehol – mondta, és átkarolta Andrei derekát; egyszerre lépve folytatták útjukat.

– Kedves testvéreid lehetnek – felelte Andrei, és az ajkát a lány homlokára szorította. Azura megborzongott, amikor a fiú átölelte a vállát, a hosszú ujjak a haja végével játszottak. A jégszobrokon szikrázó napfény elvakította őket, így hunyorogva tántorogtak az ösvényen.

– Hasonlítanak rád?

– Tessék? – Azura elmerengett, de most rámosolygott Andreire.

– Szóval, a nővéred, tegyük fel, ugyanúgy néz ki, mint te, csak magasabb pár fejjel?

– Honnan veszed? – lepődött meg Azura. Teljesen elveszett a méregzöld szempárban.

– Hát, épp ott jön – mutatott előre Andrei. Azura az ajkára harapott, és a jelzett irányba pillantott. Pyxis nagyon mérgesen vonult felé, mögötte ott jött Sagitta és Corvus is. A legidősebb lány piros blúzt és csak egy bőrdzsekit viselt, de nem tűnt úgy, mintha zavarná a hideg. Sagitta barna téli kabátot és sapkát vett, Corvuson természetesen a hatalmas bő kabát volt, kezében meg a sétapálcája.

– Ők is a testvéreid? – kérdezte Andrei kíváncsian.

– Aha – mondta grimaszolva Azura. – Nem tehetnénk úgy, mintha nem vettük volna észre őket?

Majdnem orra esett tönkrement báliruhájában, pedig ő soha nem szokott csak úgy megbotlani. De hat szempár akarta őket megölni, így nehezen tudott gondolkozni. A lélegzete kis gőzfelhőként kavargott előtte, behunyta a szemét, mert egy villanásra eszébe jutott egy előző alkalom, amikor valakik ennél jó pár fokkal hevesebb dühvel és gyűlölettel közeledtek felé.

Megrázta a fejét, és még jobban belekapaszkodott Andreibe.

– Azura Black! – üvöltötte el magát Pyxis.

– Mi van? – kiabált vissza Azura, még mindig kismajomként csüngve a bolgár fiún. Andrei megborzolta a haját.

– AZONNAL GYERE IDE! – Pyxis feje kezdett olyan vörös lenni, mint a blúza.

– Azt hiszem, jobb, ha most lelépsz, Andrei – sóhajtott Azura, amikor rájött, hogy ezt nem fogja megúszni. Elengedte, majd szembe fordult a fiúval. Andrei felvonta a szemöldökét.

– Biztos? Csak mert szívesen megvédelek, hogy nem történt semmi...

– Nem, nem kell, köszönöm. – Azura mosolygott. – Most pedig, kérlek, csókolj meg.

Andrei oldalra biccentette a fejét, és megismételte a kérdést.

– Biztos?

Azura nem felelt, csak lábujjhegyre állt, és hosszú csókot nyomott az ajkára. A testvéreinek látnia kell, hogy nem gyerek már, és tudniuk, mi a helyzet. Elengedte a fiú ingét, rávigyorgott, majd a báliruhája szegélyét megemelve elindult a testvérei felé. Hátralesett, látta, hogy Andrei a hajába túrva indul a hajójuk felé.

– A Szükség Szobájába. Most! – utasította Pyxis. Corvus a homlokát ráncolta e hallatán, de nem ellenkezett, így hamarosan már mind a négyen a tágas szobában ácsorogtak. A sarokban egy üstben ital fortyogott, a szoba közepén hatalmas franciaágy terpeszkedett. Corvus holmijai szanaszét voltak dobálva, az előző esti ünneplőruhája mindenhol volt, csak nem összehajtva a szekrényében.

– Nem hiszem el, hogy lehetsz ilyen rendetlen, Corvus? – mérgelődött Pyxis.

– Amikor tegnap este feljöttem ide, nem a renden járt az eszem – felelte éles hangon Corvus, és nekidőlt a falnak.

– Csak nem elvonták a figyelmed? – gúnyolódott Sagitta. – Biztos szörnyen fontos dolog miatt kellett kiosonnod a nagyteremből.

Corvus arca megrándult. A mostanában köztük uralkodó feszültség szinte tapintható volt.

– Mi történt? – kapkodta a fejét Azura. – Lemaradtam valamiről?

– Ha nem léptél volna le egy fülbevalós pszichopatával a bálról, talán képben lennél – kötözködött vele Sagitta.

– Mit jelentsen a fülbevalós pszichopata? – kérte ki magának Azura, jobban mondva inkább Andreinek. – Biztos vagyok benne, hogy Andrei a fülbevalójával a legnormálisabb valamennyiőtök párjánál.

– Szóval elmentél vele hemperegni az erdőben, mert normálisabb Charlie-nál? – Corvus hangjából olyan maró gúny áradt, hogy Azura levegőt sem kapott. Széttárta a karját, és csak tátogni tudott.

– Hogy jön ide Charlie? – sziszegte Pyxis. A halántékát masszírozta.

– A jelek szerint ő vámpír. A fülbevaló ahhoz képest tényleg semmiség – jegyezte meg Sagitta, és célzatosan megérintette a nyakát az inge fölött. Pyxis elvörösödött a méregtől, Corvus horkantott.

– Na, ez igaz. Ha vámpír, az megmagyarázza, miért vonzódik annyira a hegyes fogú legendás lényekhez.

Azura egyáltalán nem értette, mi történik körülötte.

– Charlie vámpír?

Sagitta az égnek emelte a tekintetét.

– Boyanov kitörölte az emlékeid? Nem lepődnék meg rajta.

– Mi bajotok van Andreijel? – háborodott fel. – Nagyon rendes srác!

– És ezt egy éjszaka alatt megállapítottad – tette szóvá Pyxis. – Felfoghatatlan bolondság volt egy vadidegennel együtt tölteni a...

– Na igen. Ennek a dolognak te vagy a szakértője – mondta Corvus, és a pálcája ezüst fejét simogatta. Azura felült egy padra, álmosan megdörgölte az arcát.

– Na, nyögjétek ki, mit akartok. Fáradt vagyok.

Rögtön tudta, hogy hiba volt ezt mondania, mind a három testvére egyszerre vett levegőt a leszidáshoz. Védekezőn felemelte a karjait.

– Csak az erdőben sétáltunk, nem történt semmi baj!

– A Tiltott Rengetegben? – Pyxis irtó dühösnek tűnt. A hajába túrt, és Azura megfigyelhette, hogy tényleg piros a nyaka. Elhúzta a száját; még jó, hogy ő nem ezt csinálta Andreijel, elég kellemetlennek tűnt a dolog.

Sagitta átszelte a helységet és leült az ágy szélére. A gyűrött lepedőre tette a kezét, majd lassan, elsötétülő tekintettel felnézett Corvusra, aki szinte unottan tanulmányozta a sétapálcáját.

– Te lefektetted Johannát, miközben semmit nem tud rólad?

Corvus jéghideg hangon felelt.

– Mi az, hogy semmit nem tud rólam, Sagitta? Te...

– Igen, én! Johanna borzasztóan érzi magát, amiért nem mondasz el neki valamit, amiről tudja, hogy fontos, te pedig...

Azura úgy érezte, muszáj közbeszólnia, hogy megvédje a bátyját.

– Mindenkinek lehetnek titkai, Saggie!

– Egy tizennégy éves kislánynak nem – vágott vissza a nővére. Piros volt az arca, aranyszínű szemei villogtak. Azura rosszul lett.

– Nem vagyok kislány!

– Na igen, én meg nem vagyok Black – grimaszolt Sagitta.

– Mielőtt elkapkodnád, azt hiszem, át kellene... – Corvus a közepén félbehagyta a mondatot, mire mindegyikőjük rábámult.

– Tessék, Corvus? – Sagitta szemöldöke megrándult, a haja vonalát érintette. Azura totálisan össze volt zavarodva, csak azt érezte biztosan, hogy valami most nagyon nem stimmel a négyesükben.

Corvus nagyon zavarba jött, a pálcája helyett most a haját birizgálta.

– Csak úgy értettem, hogy Azura tényleg nem kislány. Nemsokára tizenöt éves lesz.

Azura hálás mosolyt villantott a testvérére, de ő nem nézett rá. Pyxisszel farkasszemet néztek, látványosan néma harcot vívtak.

– Na jó, mondjátok el azonnal, mi a probléma! – fújtatott idegesen Sagitta.

– Semmi – hangsúlyozta Pyxis.

– Még kislány vagy hozzá – szúrt oda a húgának Corvus, mire Sagitta teljesen megőrült. Rávetette magát a bátyjukra, aki nem volt felkészülve a támadásra, és hanyatt estek, az üstnek zuhantak. Az üst felborult, akkora ricsajjal, hogy Azura lendületből gördült hátra, behuppant a pad mögé. Irtózatos robajjal füst és valami folyadék tört ki az üstből; amikor Azura kinézett rejtekhelyéről, azt látta, hogy mind a három testvérét vastagon befedi valamiféle gusztustalan fehér por. Mozdulatlanul feküdtek mind a hárman, olyannyira mozdulatlanul, hogy Azura kezdett megijedni.

– Corvus – suttogta –, Sagitta, Pyxis!

Átszökkent a padon, de a báliruha igencsak akadályozta ebben. Térdre esett a bátyja mellett, a lábába fájdalom nyilallt, de nem törődött vele. Mindent fehér por borított, mintha vékony hóréteg ült volna mindenen. A szíve vadul kalapált, és bár minden porcikája a testvérei felé húzta, mozdulatlan maradt.

– Hahó, srácok! – szólt halkan, nem mert csinálni semmit. Már segítségért akart rohanni, amikor Corvus megmozdult. Csak a bal ujja. Kinyitotta a szemét, az kétségbeesetten, és valahogy máshogy csillogott.

– Mi a... Ó, Merlinre!