Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)

A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.

– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.

– Jó reggelt, Olley!

Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.

Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.

– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta. Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a tekintetét.

– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte lángolt, ahogy őket bámulta.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?

– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.

– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Azt hittem, Johannával ti... – Oliver nem tudta befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta kinevette volna ezt látván.

– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk, de rémesen hideg hangon Corvus.

– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.

– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.

– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.

– Előttem nincsenek akadályok.

– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket. Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség (mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).

Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta Azurát a helyén.

– Azu! – suttogta a sötétbe. – Azura!

A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a szemei.

– Fred? – suttogta kótyagosan.

– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: – Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.

– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról a lány kezét.

Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de Corvus így is felnézett Oliver válláról.

– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.

– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.

– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.

– Nem vagyok hülye.

– Azurát akarom.

Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele, amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.

Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe keveredhetett már megint a fiú.

– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei remegtek.

A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja szakította meg.

– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a kertbe. Már ha érdekel.

Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé, aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna, de nem volt biztos a nevében.

– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.

– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán kivonultak a kertbe.

– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de rosszat kezdett sejteni.

– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás Lények Gondozását?

Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta hányni magát.

Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.

/*/

Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat – Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen megmenti Azurát.

– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!

– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.

– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.

– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?

Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.

– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.

Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát – vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy utána kettesben tölthessék a délelőttöt.

A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták, aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel rakták ki.

– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül Sagitta.

– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.

– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?

– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?

Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.

– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a dajkája.

– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit – mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.

– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe Oliver.

– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és erősen megragadta Sagitta karját.

– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell kerítenünk, mielőtt valami baja esne!