Pyxis rettentő ideges volt. Ez most nem az az egyszerű idegeskedés volt, amikor kimaradt a reggeli kávéja, vagy elszabadult egy sárkány, vagy amikor valamelyik testvére csinált valami butaságot... nem, ez a tehetetlen düh-féle idegesség volt.

Nagyon szerette az öccsét. De tényleg, Corvus volt a kedvenc – és egyben egyetlen – kisöccse.

Bizalmas viszonyban álltak egymással, a fiú gyakran kikérte a véleményét, ő pedig mindig a legjobb tudása szerint segített neki.

Szeretett vele aludni, szerette érezni, ahogy a fiú feje a vállán nyugszik. Régen, amikor Corvusnak rémálmai voltak, hozzá ment át, ő pedig mindig szívesen álomba ringatta.

Néha meg-megkönnyezve gondolt az elmúlt évekre, és hogy milyen sebesen cseperedett tündéri, nagyszemű kisfiúból vonzó, titokzatos fiatalemberré.

Féltette sebzett lelkét, tisztelte és csodálta okosságát, laza zsenialitását.

Egyszóval minden létező szempontból rajongott a testvéréért.

Ahhoz viszont egyáltalán nem fűlött a foga, hogy ő legyen Corvus. Nem, Pyxis Black tökéletesen jól elvolt Pyxis Blackként, egy fiatal nő testében, csinos ruhákban, sárkányokat hajkurászva.

– Most mi lesz? – kérdezte halkan Sagitta. Pyxis ránézett, azaz magára, és elismerőn bólintott, amikor újból feltűnt neki, hogy egész jól áll neki a piros blúz.

– Perselus biztosan tud valamit – mondta, és megigazgatta magán testvére kabátját. Különös volt érezni a széles vállat, Corvus más helyeken volt izmos, mint ő. Nem örült ennek a felállásnak, bosszantották Corvus testrészei. Legesleginkább a szemébe lógó haja.

– Hajcsatot követelek – morogta, és dobolni kezdett az asztalon.

– Mindjárt jön Perselus, és megoldja – vágta rá Corvus, aki idegesen mászkált Sagitta testébe zárva. Pyxis áldani tudta az eget, hogy nem a húga csöppent bele fiútestvérük testébe.

– Még soha nem hallottam, hogy azt vártad volna, valaki más oldjon meg helyetted valamit – jegyezte meg Sagitta, és keresztbe lendítette a lábait. Pyxis oldalra biccentette a fejét. Milyen jó ez a bőrnadrág is! Sagitta fészkelődött és közben a tükörben magát nézegette, Pyxis pedig rájött, hogy a lány nagyon jól érzi magát az ő testében.

– Mi lenne, ha nem azon gondolkoznátok, milyen csinos Pyxis? – mordult föl Corvus, aki nyilván már megint más gondolatait lesegette.

Mielőtt visszavághattak volna, kinyílt az ajtó, és a fekete köpenyes Perselus Piton lépett be a szobába, mögötte az izgatottnak tűnő Azurával.

– Megérdemeltétek – közölte Perselus kertelés nélkül, amint végignézett rajtuk.

– Hogy mondtad? – Corvus összehúzta a szemét, úgy mérte végig Perselust. Húga testében ki kellett húznia magát, hogy nagyjából egy vonalban legyen az arca a bájitaltantanáréval.

– Hetek óta marjátok egymást. Megérdemeltétek.

– Ebben nincs összefüggés – közölte Pyxis a férfival.

– El fog tartani egy ideig, amíg meg tudom csinálni a hatástalanító főzetet.

– Hogyhogy nincs készen? – vonta kérdőre Perselust Corvus. Egészen kivörösödött a dühtől.

– Miért lenne itt készen olyan főzet? – tárta szét a karját Perselus. Azura becsoszogott a szoba közepére, és Pyxisre nézett, majd utána pislogva Sagittára.

– Ledőlhetek ide? – mutatott az ágyra. Pyxisnek hiába volt nagyobb problémája, ismét megfigyelte húga sápadtságát és soványságát. Tudni akarta, mi történt vele a nyáron, ami összetörte, de tudta, hogy nem szabad erőltetnie. Majd elmondja, ha akarja.

– Nem – mondta Corvus, és összepréselte a száját. Azura sértetten felhúzta az orrát, majd letelepedett a fal tövébe. Közben Perselus nekiállt megnézni magának a fehér port, ami nagyjából mindent beborított, aztán az üstöt is szemügyre vette.

– Százfűléfőzet volt?

– Valami beleborult.

– Megnézem, mit tehetek.

/*/

A nagy kérdés az volt, történt-e velük valaha is ennél rosszabb. Mindannyian határozottan nemmel szavaztak a kérdésre.

Dél körül kopogtak az ajtón, mire mind a négyen felkapták a fejüket.

– Azura nyit ajtót – döntött gyorsan Pyxis. – Akárki legyen is az.

A legkisebb lány morgolódva tápászkodott fel a földről, és ment az ajtóhoz. Résnyire nyitotta csak ki, hogy a feje kiférjen.

– Halló?

– Gitta nincs itt? – érdeklődött egy hang, ami minden bizonnyal Oliver Woodhoz tartozhatott. Pyxis a saját testére nézett, amiben Sagitta épp a teljes összeomlást mutatta be: némán az öklébe harapva, dühöngve döntötte magát hátra a földre. Pyxis együttérzőn pillantott rá.

– Ezt a napot együtt töltöttük volna! – tátogta a lány, mire Pyxis felsóhajtott. Hallotta, hogy Azura elküldi valami indokkal a fiút, és visszazárja az ajtót.

– Ne járjam körbe a párjaitokat, hogy elmondjam, közös programunk lesz ma? – kérdezte.

– Az jó lenne – sóhajtotta Corvus. Egyfolytában babrálta Sagitta haját, különböző fonatokba erőltette a sötétszőke tincseket.

– Küldhetsz üzeneteket is. Amiket...mintha valahonnan küldenénk őket. Mondjuk Roxmortsból, mert ott találkoznánk... Magnusszal – ajánlotta Pyxis. Azura megvonta a vállát.

– Miért ő jutott eszedbe először? – vonta kérdőre Corvus, és összefonta karjait a mellkasa előtt, majd fintorgott és a csípőjére illesztette a kezeit.

– Mert őrajta senki nem fog meglepődni – közölte Pyxis sértetten felhúzott orral. Corvus csúnyán nézett rá.

– Ne vágj ilyen fejeket az én arcommal, nem áll jól.

– Túl nárcisztikus vagy.

– Mondja ezt az, aki megállás nélkül nyáladzva bámulja a saját testét.

Mielőtt Pyxis visszavághatott volna, Azura közbeszólt:

– Javítsatok ki, ha ne adj isten tévednék, de Perselus mintha pont erre utalt volna, amikor a hetek óta tartó csatározásokról tett megjegyzést.

Pyxis fáradtan intett.

– Abbahagyjuk.

– Nos, akkor rohanok a bagolyházba, gazdáim – jelentette be Azura, árnyalatnyi gúnnyal a hangjában. – Addig, kérve kérlek bennetek, ne nyírjátok ki egymást!

/*/

A levelek elérték céljukat, senki nem kereste őket. Leszámítva nyilván Perselust, de sajnálatos módon ő is csak kora délután jött az ebédjükkel, illetve később estefelé a vacsorával és a várva várt megoldással került elő.

Az egész napos szenvedés után jól jött a változatosság. Egymással inkább nem beszéltek. Azura a földön összegömbölyödve aludt, Corvus Johanna ruháit rendezgette, Sagitta pedig a tükör előtt illegette magát. Pyxis a padon hátradőlve feküdt, és azon gondolkozott, hogyan fognak kikeveredni ebből a kalamajkából.

Amikor Perselus végre valahára benyitott hozzájuk egy gőzölgő tálcával, a lány kételyei megerősítést nyertek a férfi arckifejezését látva.

– Legkésőbb két hét múlva lesz kész az ital, ami visszaváltoztat benneteket – közölte velük Perselus, és végignézett mind a négyükön.

– Na és legkorábban? – kérdezte Corvus reménykedve, a kezében Johanna egyik ingét gyűrögetve.

– Egy hét és hat nap múlva.

Corvus grimaszolt, mire kapott Perselustól egy szigorú pillantást.

– Nem ezzel terveztem tölteni a téli szünetet, Black.

– Tudjuk – mondta sóhajtva Pyxis. – Én szívesen segítek, ha tudok. Az aurorképzésen én voltam a legjobb bájitaltanból.

– Talán mert jó volt a tanárod a Roxfortban – jegyezte meg Perselus, mire Pyxis elvigyorodott.

– Nos, annyira azért nem kell sietni – szólt közbe Sagitta, és kontyba csavarta a haját. Corvus felhorkantott, de Perselus megelőzte az ellenkezéssel.

– Mivel hamarosan jön a téli látogatásotok ideje az Azkabanban, lehet, hogy nem ártana mielőbb ismét a saját testeteket uralni.

– Ó – bólintott Sagitta. – Mikor is megyünk?

– Mához két hétre. Január nyolcadikán – mondta Pyxis. – De előtte még mennénk Araluenbe is...

– Oda elmegyünk így is, úgy is – szögezte le Sagitta. – Akár a te testedben vagyok, akár nem. Haltékat nem hagyjuk ki.

Pyxis bólintott.

– Nem hagyhatjuk ki. Azura miatt sem.

Az ifjú Gilan és a húga szoros barátságára gondolt, és hogy az idei téli szünetet nem tudták együtt tölteni. Muszáj lesz egy kicsit találkozniuk, pár napot együtt eltölteniük.

– Ezt megbeszéltük – biccentett Perselus. – Huszonhetedikén, holnapután reggel elmentek Araluenbe a boszorkánymesterrel, ahogy kell, a nyolcadikai szülőlátogatásig pedig meglesz az ellenanyag.

A testvérek összenéztek, majd hálás pillantást vetettek a férfira.

– Igazán köszönjük, Per – vette föl a szószóló szerepét Pyxis.

– Semmiség – sóhajtott Perselus. – Legalább felavathatom az új lombikokat.

Miután elment, Pyxis nekiült a vacsorának. Sagitta még nézegette magát a tükör előtt, közölve, hogy nem bír enni; Azura túl békésen szuszogott ahhoz, hogy felébresszék, Corvus pedig még szagolgatta kicsit Johanna ingjeit.

– Hogy fogok így vele kibékülni? – panaszkodott fennhangon.

– Én szívesen megteszem – ajánlotta Pyxis, és nagyot merített a forró húslevesből. Diplomatikus embernek tartotta magát, aki minden problémából ügyesen ki tudja beszélni magát.

– Na még mit nem! – horkantott Corvus. Bedobta a ruhadarabot a szekrénybe, és rácsukta az ajtót.

– Talán az idő és távolság jót tesz nektek – szólt közbe Sagitta, és csípőre tett kézzel körbe fordult a tükör előtt. – Mehetek sárkányt lovagolni? – fordult Pyxishez csillogó szemekkel.

– Nem – szögezte le gyorsan Pyxis. – És kérlek, Charlie közelébe se nagyon menj. Mondd azt neki, hogy szörnyen beteg vagy.

– Á, nem lesz gyanús – mondta hunyorogva Sagitta. – Na és miért ne mehetnék vele sárkányt lovagolni? Vagy egyáltalán a közelébe. Hiszen ismerem és...

Pyxis célzatosan megütögette a nyakát, mire Sagitta arca lángba borult, és elkapta róla a tekintetét.

– Ó. Hm. – Mintha eszébe jutott volna valami, Corvushoz fordult. – Eszedbe ne jusson Oliverrel csókolózni!

Corvus felvonta a szemöldökét, és leült a nővéréhez enni.

– Nem jutott eszembe – mondta. – Én nem nézem ki magamnak a testvérem párját.

Sagitta sziszegve összefonta a mellkasa előtt a karját. Vagyis, Pyxis mellkasa előtt. Az idősebb lány rosszallón figyelte testvérei vitáját.

– Csak a pulóverét szagolgatod.

Corvus kínosan nevette el magát.

– Jóságos ég, Saggie, mi a bajod? – Védekezőn emelte föl a kanalát. – Attól még, hogy most egy lány testében vagyok, az érdeklődési köröm nem változott meg. Én Johannát akarom.

– Vele se smárolj – mondta megrökönyödve Sagitta. Pyxis a fejét ingatta.

– Fejezzétek ezt be. – Megdörgölte az arcát. Letette az evőeszközeit, ellenőrizte, hogy Azura alszik-e még, majd visszafordult a többiek felé. – Figyeljetek, ez most nagyon kínos valamennyiünknek. De testvérek vagyunk, mindennél jobban szeretjük egymást, nincs titkolni valónk egymás előtt.

Sagitta szólásra nyitotta a száját, de Pyxis egy pillantással elhallgattatta.

– Talán Perselusnak igaza volt, és ha most összefogunk, talán erősebb szövetségesekként jövünk ki a dologból, mint amilyen erősek valaha is voltunk.

Corvus is az asztalra ejtette a kanalát, és beletúrt a húga sötétaranyhajába.

– Szövetségesek?

Pyxis a szemét forgatta.

– Tudod, hogy értem.

– Hát jó – egyezett bele Corvus, és megvonta a vállát. Felállt az asztaltól, és középre nyújtotta a karját. – Blackek vagyunk, semmi nem fog ki rajtunk. Sem tűz, sem mágia, semmi.

– Együtt csináljuk végig – bólintott Pyxis, és a bal kézfejét Corvuséra simította. Sagitta megadón sóhajtott, és megfogta testvérei kezét.

– Úgy legyen. Éljenek a Blackek, meg minden.