Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni... szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én...ez... – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak...

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel egyáltalán nem úgy tűnt.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük... – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.