Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és...

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben...

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság...

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem...

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis...

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.