Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár...

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.