Egy hosszú, és rettentõen kimerítõ harcon voltál éppen túl néhány hõstársaddal, amely során sikerült legyõznötök, majd átadnotok a hatóságoknak egy olyan gonosztevõkbõl álló bűnszervezetet, akik már hónapok óta rajta voltak azon a bizonyos feketelistán a rengeteg erkölcstelenség és gaztett miatt, amit a városban követtek el az ártatlan polgárokkal szemben. Szerencsére minden civilt sikerült idõben kimenekítenetek a környékrõl, így nem sérült meg egyetlen ember sem, aminek mindannyian nagyon örültetek. Miután a rendõrök megbilincselték a bűnösöket, rögtön célba is vették a rendõrkapitányságot, hogy minél elõbb kihallgassák az elítélteket, és minél hamarabb pontot tudjanak tenni ennek az ügynek a végére. Mivel ezek után nem maradt más dolgotok, mint hogy alaposan kipihenjétek magatokat, és holnaptól újúlt erõvel vágjatok neki az újabb feladatoknak, ezért egy gyors megbeszélést követõen el is búcsúztatok egymástól a társaiddal. Szerencsére nem laktál messze, és a sérüléseid sem voltak túlságosan súlyosak, így nem szorultál rá arra, hogy taxit hívj magadnak. Jókedvűen, boldogsággal, és mérhetetlen megkönnyebbültséggel a szívedben indultál útnak, azonban alig tettél meg néhány lépést, amikor hirtelen különös hangra figyeltél fel. A barátaid ez idõ alatt már odébb álltak, és rajtuk kívül egyetlen lélek sem tartózkodott a környéken az evakuálás miatt, ezért nem igazán értetted, hogy mégis mi lehet ez a hang. Elõször azt hitted, hogy a fáradtság miatt képzeled be magadnak ezt az egészet, de miután hosszú másodpercek elteltével sem szűnt meg ez a bizonyos zaj, ezért jobb ötlet híján úgy döntöttél, hogy nem ártana utánajárnod a dolgoknak, így el is indultál abba az irányba, ahonnét a hangokat vélted fölfedezni. Nem telt bele egy percbe se, hogy rájöjj, mi volt az, amit hallottál, hiszen hamar észrevetted, hogy egy 10 év körüli kislány zokogva próbálja meg kihúzni az édesanyját egy összedõlt épület törmelékei alól. Nem tétováztál egy pillanatot sem, azon nyomban odarohantál, hogy fel tudd mérni a helyzetet, és segítséget tudj nyújtani a bajbajutott nõn, azonban hamar rá kellett jönnöd, hogy egyes egyedül képtelen vagy megmozdítani a több mázsás törmelékeket, mégsem adtad fel egy pillanatra sem, hiszen nem akartál még csak belegondolni sem abba, hogy ez a kislány, aki veled együtt azért küzd, hogy megmentsen egy életet, anya nélkül nõjön fel, csak azért, mert az evakuálást végzõ társaid hibát követtek el, és nem vették észre azt, hogy 2 ember a harctéren rekedt. Hosszú perceken keresztül próbálkoztál az édesanya kiszabadításával, de mivel teljesen tehetetlen voltál, ezért nem volt más választásod, mint mentõt hívni hozzá, abban bízva, hogy még azelõtt ideérnek, mielõtt túl késõ lenne.
-Kérlek...Vigyázz...A lányomra.-mondta erõtlenül a nõ, miközben feléd nyúlva megszorította csuklódat, te pedig együttérzõen szemeibe pillantva határozottan bólintottál. A tekintetedben megbúvó elszántság látványa képes volt annyira megnyugtatni az édesanyát, hogy tudja, benned megbízhat, hiszen a kislánya jó kezekben lesz nálad, így végül megbékélve a helyzettel, halovány mosolyra húzva ajkait hunyta le szemeit. A melletted ácsorgó kislány keserves zokogásba és kiáltozásba kezdett, ami annyira szívszorító látvány volt, hogy neked is sikerült egy-két könnycseppet elmorzsolnod, de mivel jelenleg az elsõdleges teendõd az volt, hogy a gyermeket biztonságba helyezd, ezért kénytelen voltál õt némi erõszakkal elszakítani az édesanyja mellõl, amire heves ellenkezéssel és kiáltozással reagált. Az otthonodig vezetõ úton megállás nélkül ütögetett és rugdosott téged, miközben azt kiabálta, hogy vissza akar menni az édesanyjához, neked pedig majd megszakadt a szíved, amikor belegondoltál abba, hogy ez a gyermek vajon mekkora mértékű fájdalmat érezhet azok után, hogy a saját szemeivel kellett végignéznie azt, ami a szerettével történt. Tudtad jól, hogy rettenetesen nehéz feladat lesz a bizalmába férkõzni és meggyõzni õt arról, hogy nem akarsz vele semmi rosszat tenni, de elhatároztad, hogy bármibe is kerül, vigyázni fogsz a hátadon ücsörgõ, szorosan beléd kapaszkodó kislányra, és úgy fogsz vele bánni, minha a saját gyermeked lenne.
Fél óra elteltével épségben haza is értetek, a kislányt viszont annyira lefárasztotta ez a sok történés, valamint a folytonos kiabálás és sírás, hogy idõ közben sikerült elaludnia a hátadon. Teljesen megfeledkeztél arról a tényrõl, hogy bizony nem egyedül vagy a lakásban, hiszen Katsuki ma a neki járó szabadnapját töltötte, miközben egész délután azon igyekezett, hogy mire hazaérsz, elkészüljenek a kedvenc ételeid, és rögtön tudj belõlük enni. Éppen emiatt lepõdött meg annyira azon, hogy miután meghallotta a bejárati ajtó nyitódását, nem az volt az elsõ dolgod, hogy hangosan köszönj neki, és odasétálva hozzá egy csókot adj az ajkaira, hanem az, hogy a vendégszobába rohanj. Ô persze amint befejezte a megterítést, illetve az összepakolást a konyhában, rögtön utánad sietett, hogy megnézze, mi a helyzet, azonban amikor megpillantotta, hogy az ágy szélén ücsörögve takargatsz be, majd simítgatod ki egy számára vadidegen gyerek haját a szemeibõl, kis híján sokkot kapott a látványtól, ami a szemei elé tárult.
-Ez meg mit jelentsen? Ki ez a kölyök?-kérdezte érdeklõdõen, hangjában azonban meglapult némi felháborodottság és düh is.
-Shh, halkabban, mert még a végén felébred.-szóltál rá egybõl barátodra, majd vissza is fordultál a kislányhoz, Katsuki azonban semmiképpen sem szerette volna annyiban hagyni ezt a beszélgetést, így megragadta csuklódat, és álló helyzetbe rángatott téged, majd maga mögött húzva kisétált veled a szobából.
-Kérdeztem valamit! Mit keres itt ez a vakarcs, ha?!-emelte meg hangját, amivel sikerült elérnie, hogy végre csakis rá figyelj. Tudtad elõre, hogy barátod hogyan fog reagálni a válaszodra, viszont azzal is tisztában voltál, hogy semmiképpen sem tagadhatod le az igazságot, hiszen elõbb-utóbb úgyis rájönne a dolgokra, ezért miután vettél egy mély lélegzetet, részletesen elmesélted neki a történteket, Katsuki pedig csendben, figyelmesen végighallgatta mondandódat. Látszott a tekintetén, hogy õ maga is sajnálja a kislányt a történtek miatt, azonban az egója és a makacssága ezúttal sem engedték meg neki, hogy kimutassa az empátiáját, illetve gyengédebb oldalát.
-Jól értettem? Az a nagy terved, hogy vigyázni fogsz rá, amíg az anyja fel nem épül?-nevetett fel gúnyosan, miután hosszú másodpercekig tartó hallgatása után sikerült kellõen észhez térnie.-Honnan tudod, hogy egyáltalán még életben van-e, amikor magára hagytad õt a romok alatt?-folytatta mérgesen, hangjában pedig érzékeltél némi szemrehányást is, ami borzasztóan rosszul esett a lelkiismeretednek, hiszen csakis te voltál tisztában azzal, hogy valóban mindent megtettél azért, hogy segíteni tudj, mégsem mentél vele semmire.-De még ha a mentõsöknek sikerült is idõben elszállítaniuk a kórházba, az sem garancia arra, hogy fel fog épülni. Mit fogsz kezdeni ezzel a gyerekkel, ha az a nõ nem fogja túlélni, ha?! Az anyjává válsz, és felneveled sajátodként? Vagy talán nekem szánod ezt a megtisztelõ feladatot? Kibaszott kíváncsi vagyok, szóval mondd csak el, hogy mi járt abban az idióta fejedben, amikor a nyakunkra hoztad ezt a kölyköt.-tárta szét karjait válaszokra várva, miközben te tekintetét kerülve igyekeztél megõrizni a hidegvéred, hiszen nem szerettél volna újabb veszekedésbe bonyolódni Katsukival, fõleg most, hogy a kislány is veletek van.
-Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?-kérdezted fájdalmas hangon, miközben közelebb lépve hozzá, felvetted vele a szemkontaktust.-Miért nem vagy képes megérteni, hogy nem volt más választásom? Talán ott kellett volna hagynom, abban bízva, hogy valaki majd megszánja, és befogadja?-érdeklõdtél felháborodva, amire Katsukinak csupán egy ideges szemforgatás volt a reakciója.
-Nem ezt mondtam, de számos más lehetõséged is lett volna ahelyett, hogy a lakásunkba hozod, fõleg úgy, hogy engem még csak meg sem kérdeztél errõl.-fonta össze karjait maga elõtt, ezzel mégnagyobb határozottságot sugározva feléd.
-Ebben igazad van. Nem kérdeztelek, mert minden annyira gyorsan történt, hogy gondolkodni sem volt idõm. De még ha szóltam volna, akkor is ugyanígy reagáltál volna, nem?-mosolyodtál el gúnyosan, barátodnál pedig ez volt az a pont, amikor elszakadt a cérna, és hangos veszekedésbe kezdett.
-Bassza meg, itt most kurvára nem az én véleményem a lényeg, hanem az, hogy milyen ostoba vagy! Nézz már végig magadon!-vezette végig tekintetét rajtad, egészen tetõtõl talpig, ezzel a tested különbözõ részein elhelyezkedõ, kisebb-nagyobb sérülésekre utalva.-Még magadra sem tudsz rendesen vigyázni, nem hogy egy kisgyerekre. El tudod egyáltalán képzelni azt, hogy mennyi figyelemre lesz szüksége? Szinte minden egyes percben mellette kell, hogy legyen valaki, különben ki tudja, hogy milyen baromságot csinálna. Hogyan szeretnéd rajta tartani a szemeidet, miközben a nap nagy részében egyikõnk sincs itthon? És ez csak egy dolog a sok közül, hiszen etetni és itatni is kell, emellett gondolom az sem ártana, ha a figyelem mellett némi szeretetet, gyengédséget és gondoskodást is kapna, különben szarul fogja érezni magát.
-Tisztában vagyok minden egyes dologgal Katsuki, de úgy látom, te még mindig nem értettél meg engem.-mondtad csalódottan, miközben néhány másodpercre lehunytad szemeidet.-Az a nõ rám bízta a saját tulajdon gyermekét, pedig nem is tudta, hogy ki vagyok,és milyen ember vagyok. Rám bízta a legféltettebb kincsét, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá. Tudod te...-szorítottad meg ruhádat a mellkasodnál, hiszen a hirtelen rádtörõ érzéseid miatt úgy érezted, hogy menten el fogod magad sírni, és mindenképpen kellett találnod valamilyen pótcselekvést, amivel valamelyest levezetheted a frusztrációidat.-Tudod te, hogy én ezt mekkora megtiszteltetésnek éreztem? Hát persze hogy nem, hiszen amióta csak tart ez a beszélgetés, te megállás nélkül sértegetsz engem, és próbálod a fejembe verni, hogy mekkora hibát követtem el. Ahelyett, hogy mellém állnál és segítenél nekem, inkább úgy viselkedsz, mint akibe egy csepp együttérzés és jóindulat sem szorult. De csak hogy tudd, ezúttal nincs igazad. Ha számodra az jelent megnyugvást, hogy leordítod a fejem, akkor csak rajta, tedd azt. De egy pillanatig se hidd azt, hogy emiatt meg fogom magam gondolni. Tudom jól, hogy egy édesanya mennyire erõs tud lenni, fõleg akkor, ha a saját gyermekérõl van szó, éppen emiatt hiszek abban, hogy fel fog épülni, én pedig minden tõlem telhetõt meg fogok tenni annak érdekében, hogy gondoskodni tudjak a lányáról addig a pillanatig, amíg el nem hagyja a kórházat...Erre megesküszöm.-fejezted be mondandódat, Katsuki pedig határozottságod láttán néhány másodpercig köpni-nyelni nem tudott, csupán idegesen, hitetlen arckifejezéssel vizslatta tekintetedet, amiben tisztán látta azt, hogy mennyire komolyan gondoltad az elõzõ szavaidat.
-Csinálj, amit akarsz.-mondta ki végül összeráncolt szemöldökkel, rádhagyva ezt az egészet, majd sarkon fordulva magadra is hagyott téged, ezzel pedig mind a ketten lezártnak tekintettétek ezt a beszélgetést.
A nap hátralévõ részében nem beszéltetek, és ez az állapot egy héten keresztül tartott. Mivel muszáj volt valakinek figyelnie a kislányra, ezért kénytelen voltál szabadságot kivenni, hogy otthon tudj vele maradni, Bakugou pedig emiatt kénytelen volt megválni a szabadnapjaitól, hiszen jelenleg helyetted is dolgoznia kellett, hogy elegendõ pénzt tudjon keresni. Az elmúlt egy hétben minden egyes nap késõ este ért haza, ami miatt nem is maradt elég ereje ahhoz, hogy eléd álljon, és megbeszélje veled a dolgokat, amit annyira nem is bántál, hiszen annyira lekötötte minden figyelmedet a gyerek, hogy úgy érezted, semmi kedved nem lenne újabb veszekedésbe bonyolódni Katsukival, aki a jelenleg fennálló helyzet miatt konkrétan csak aludni járt haza. Még mindig haragudtál rá azért, amiért megpróbált téged meggyõzni arról, hogy mondj le a kislányról, és ezen az érzésen az sem igazán segített, hogy abban a néhány órában, amit otthon töltött, egyszer sem nézett a gyerek felé, nem próbált közelebb kerülni hozzá, nem beszélgetett vele, egyszóval semmit sem tett azért, hogy a kislány, valamint a te helyzetedet egy kicsit megkönnyítse. Egyszerűen nem bírtad fölfogni, hogy Katsuki miért viselkedik ennyire ridegül és elutasítóan, miközben tisztában voltál azzal, hogy a szíve mélyén valójában nagyon is érdekli a gyerek sorsa, hiszen a legutóbbi beszélgetésetek alkalmával is láttad rajta, hogy valójában mennyire sajnálja õt a történtek miatt, ahogyan azt is jól tudtad, hogy a fiú valószínűleg azért próbált téged rávenni arra, hogy megválj a gyerektõl, mert azt szerette volna, hogy a kislány a lehetõ legjobb kezekbe kerüljön. Ezzel persze nem arra gondolt, hogy te alkalmatlan vagy erre a feladatra, csupán aggódott amiatt, hogy a gyerek rosszul fogja lereagálni a helyzetet, és úgy fogja fölfogni a dolgokat, mintha te tehetnél arról, ami az édesanyjával történt, és emiatt nem lesz képes megbízni benned.
Nos... Bármi is volt az oka Katsuki kirohanásának, és annak, hogy a sértegetéseddel próbált rávilágítani ezekre a veszélyekre, a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, mint amire õ számított, hiszen bár a kislány az elsõ két napban eléggé szótlan és félénk volt, mostanra úgy viszonyult hozzád, mintha csak a nõvére lennél. Szeretett a közeledben lenni és figyelni, hogy mit csinálsz, szeretett veled beszélgetni, játszani, és annyira ragaszkodóvá vált ez idõ alatt, hogy nélküled egyszerűen nem is volt hajlandó lefeküdni, így kénytelen voltál az éjszakáidat is mellette tölteni. Azonban bármennyire is fárasztó volt a nap 24 órájában vele fogkalkozni, mégsem bántad egyetlen percig sem, hogy szembementél Katsukival, és kiálltál a saját igazad mellett, hiszen cserébe annyi szeretetet és hálát kaptál a gyermektõl, hogy az egyszerűen leírhatatlan, ráadásul néhány alkalommal, amikor odament hozzád azzal a szándékkal, hogy megöleljen, vagy megpuszilja az arcodat, sikerült annyira elérzékenyülnöd, hogy a szemeid teljesen könnybe lábadtak a meghatottságtól, õ pedig amikor észrevette ezt, mégszorosabban bújt hozzád, hogy megvígasztaljon. Soha sem gondoltad volna, hogy valaha is képes leszel ennyire kötõdni egy olyan gyermekhez, ami nem a tiéd, de ennek a kislánynak sikerült minden értelemben belopnia magát a szívedbe, és a felszínre hozni a lelked mélyén lapuló anyai ösztöneidet. Örültél volna, ha ennek a fantasztikus érzésnek barátod is a részese lenne, és ha együtt tapasztaltátok volna meg azt, hogy milyen érzés szülõnek lenni, de sajnos úgy tűnt, hogy a szõke hajú nem igazán vevõ ezekre a dolgokra, ami mélységesen elkeserített. Bár Bakugouval ez alatt az egy hét alatt napról napra egyre inkább eltávolodtatok egymástól, mégsem érezted azt, hogy kifejezettebben szomorú lennél, hiszen a kislány tett arról, hogy kellõen boldoggá tegyen téged, ráadásul nemrégiben kerestek fel téged abból a korházból, ahová a gyerek édesanyját szállították, méghozzá azért, hogy elmeséljék azt, hogy a nõ műtéte sikeres volt, és ha minden jól megy, akár már a jövõ héten hazaengedhetik. Végtelenül örültél a jó hírnek, és rettenetesen hálás voltál azért, amiért az orvosoknak sikerült megmentenie egy családot a totális széthullástól, és hogy nem kell még egy gyerekkel többnek megtapasztalnia azt, hogy milyen rettenetes érzés árvaként felnõni.
Ez a péntek is ugyanúgy telt, mint ahogyan az azt megelõzõ 6 nap. Reggel, mikor felébredtetek, Katsuki már nem volt otthon, majd miután megreggeliztetek, a délelõtt nagy részét otthon töltöttétek, a kellemes, meleg idõjárásnak köszönhetõen pedig délután a közeli játszótérre látogattatok ki, ezt követõen pedig némi pihenés gyanánt beültetek egy fagyizóban, ahol rendeltél magatoknak egy-egy fagyikelyhet, amit egy vidám beszélgetés közben szépen el is fogyasztottatok. Annyira jól éreztétek magatokat mind a ketten, hogy fel sem tűnt, mennyire gyorsan tellik az idõ, hiszen amikor eszedbe jutott, hogy rápillants az órádra, arra lettél figyelmes, hogy már este 7 óra is elmúlt, ezért úgy gondoltad, hogy lassan ideje lesz hazavinned a kislányt. Otthon még készítettél neki vacsorára egy adag melegszendvicset, és mivel láttad rajta, hogy eléggé el van fáradva, ezért a fürdést követõen le is fektetted aludni. Kb.10 perc elteltével már csak az egyenletes szuszogását hallottad, ezért úgy gondoltad, hogy most már nyugodt szívvel magára hagyhatod õt. Idõ közben Katsuki is hazaért, azonban mivel már te is eléggé fáradt voltál, ezért egy gyors zuhanyzást követõen rögtön célba is vetted a hálószobátokat, hogy végre álomra hajthasd a fejedet.
Hajnali 2 óra körül Katsuki egy különös, semmihez sem hasonlítható hangra riadt fel. Elõször azt gondolta, hogy valószínűleg az utcáról származhatott a zajforrás, azonban miután sikerült egy kicsit magához térnie és újra meghallania ezt a különös, nyöszörgéshez hasonlító hangot, hamar rájött arra, hogy ez a bizonyos zaj a ti lakásotokból származik. Mivel tisztában volt azzal, hogy mennyire ki vagy merülve, ezért esze ágában sem volt felébreszteni téged, így óvatsan felállva mellõled, halk léptekkel kisétált a szobátokból és be is csukta maga után az ajtót, nehogy felkeltsen téged a járkálásával. Ahogy kilépett a szobátok ajtaján, a rejtélyes hangok egyre hangosabbnak és erõteljesebbnek hangzottak. Az emeleti szinten a tiéteken kívül egyetlen hálószoba volt még, amiben jelenleg a kislány tartózkodott, így sikerült rájönnie arra, hogy a hangok csakis onnét származhatnak. Ahogyan óvatosan benyitott a közepes méretű helységbe, a gyanúja be is igazolódott, és emellett arra is hamar rájött, hogy a gyerek a felelõs a jelenlegi ébrenléte miatt. Egy darabig tanakodott azon, hogy vajon közelebb menjen-e hozzá és szemügyre vegye, hogy minden rendben van-e vele, és végül arra jutott, hogy a lelkiismerete valószínűleg nem hagyná azt, hogy csak úgy visszamenjen aludni, mintha mi sem történt volna, ezért végül úgy döntött, hogy bentebb merészkedik. Amint odaért az ágya mellé, rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben vele, hiszen a kislány arca erõteljes nyugtalanságot tükrözött, emellett nagyon hevesen kapkodta a levegõt, miközben a végtagjaival ide-oda kapálózott. Katsuki egy gondterhelt sóhajtást követõen hamar megállapította, hogy a gyereknek nagy valószínűséggel rémálma van. Nem igazán tudta, hogy mihez kellene most kezdenie, de valami azt súgta neki, hogy ne mozduljon el a kislány mellõl, amíg az kellõen le nem nyugszik, így óvatos mozdulatokkal helyet foglalt az ágya szélén és csak csendben figyelte verejtékezõ arcát, valamint összeszorított szemeit. Eléggé rosszul érintette a szívét, amiért ilyen állapotban kellett látnia egy gyereket, és õszintén szólva szeretett volna rajta segíteni valahogyan. Bár nem igazán szerette a gyerekeket, hiszen mindig is idegesítõnek, hangosnak és hisztisnek tartotta õket, ami miatt igyekezett minden olyan szituációt elkerülni, amikor velük kellett foglalkozni, ez alkalommal azonban egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, amit ezelõtt még soha nem volt alkalma megtapasztalni. A szíve hevesebben kezdett dobogni a megszokottól, és mire végiggondolhatta volna azt, hogy mégis mi történik vele, már csak arra eszmélt fel, hogy ujjaival a gyermek puha tincseit simogatja, aki ettõl a kellemes, megnyugtató érzéstõl kis idõ múlva meg is nyugodott, Katsuki azonban ennek ellenére sem hagyta abba a kislány cirógatását. Az eddig haját babráló ujjait most puha, bársonyos arcán húzta végig, ezzel egy halovány mosolyt csalva a gyermek arcára, aminek láttán a fiú ajkai is felfelé kezdtek görbülni, arcára pedig némi pír kúszott a szemei elé táruló aranyos látványtól. Soha ezelõtt nem érzett még ilyen fajta melegséget a mellkasában. Ez az érzés sok dologban hasonlított a szerelemhez, hiszen amikor a te szemeidet fürkészi, akkor szokta ilyen intenzív boldogság átjárni a szívét, mégis, a mostani helyzet merõben eltért tõled, hiszen te a barátnõje voltál, akit mindennél jobban szeretett, ez a gyerek viszont csupán egy számára vadidegen valaki volt, akihez az ég világon semmi köze nincs, mégis úgy érezte, mintha megmozdult volna benne valami. A gondolatai teljesen összekuszálódtak, és egyszerűen nem tudta õket hova tenni, ezért úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha inkább visszamegy hozzád, mielõtt méginkább elhatalmasodnának rajta ezek a furcsa érzések, azonban mielõtt még felállt volna addigi helyérõl, a kislány megragadta a csuklóját, ezzel maradásra késztetve õt.
-Ne menj el...Anya...-suttogta maga elé a mély álomban lévõ gyermek, Katsuki pedig úgy érezte, hogy ezek után nem is szeretne elmozdulni a lány mellõl, így óvatosan lefejtette ujjait csuklójáról, majd szembefordulva vele, kényelmesen elhelyezkedett a kétszemélyes ágyon, és egy darabig még figyelte a kislány békés, nyugalmat sugárzó arcát, viszont a fáradtság idõvel rajta is kezdett urrá lenni, így végül lehunyta szemeit, de mielõtt még elaludhatott volna, azt érezte, hogy a mellette szundító gyermek szorosan a mellkasához bújva öleli õt magához, akárcsak egy plüssmacit. A szõke hajú fiúnál ez volt az a pont, amikor sikerült minden gátlását levetkõznie, és a kezdeti távolságtartó, illetve makacs viselkedését mellõzve hagyta, hogy az ösztönei és az érzései átvegyék a teste felett az irányítást. Egy meghatódott mosolyra húzva ajkait ölelte magához derekánál keresztül a kislányt, majd gyengéden végigsimítva hátán, egy puszit nyomott fejtetõjére, ezt követõen pedig lehunyta szemeit, és immáron nyugodt szívvel adta át magát az álmok világának.
Másnap reggel úgy ébredtél fel, hogy Katsuki nem volt melletted, amit azért tartottál furcsának, mert a szõke hajú az esetek túlnyomó részében a szombat délelõttöket pihenéssel szokta eltölteni, ami miatt nem jellemzõ, hogy 10 órától hamarabb kidugja az orrát a hálószobátokból, azonban nem akartál túl nagy figyelmet tulajdonítani ennek, hiszen számtalan más dolgod is akadt azon kívül, hogy Katsuki alvási szokásain gondolkodj. Miután kinyújtózkodtad magad, és összerámoltál a szobátokban, elsõ dolgod volt, hogy bekukkants a kislányhoz, csak hogy megbizonyosodj arról, hogy valóban minden rendben van vele, azonban amint benyitottál a helységbe, és a szemeid elé tárult az a látvány, ahogyan a gyerek szerelmed mellkasán pihenteti a fejét, miközben Katsuki egyik karjával öleli õt magához lapockájánál keresztül, még a lélegzeted is elakadt egy pillanatra a döbbenettõl. Egyszerűen nem akartál hinni a szemeidnek, és azt hitted, hogy még mindig álmodsz, azonban minél tovább figyelted az eléd táruló aranyos látványt, annál jobban sikerült meggyõzõdnöd arról, hogy bizony nem az agyad szórakozik veled. Nem igazán értetted, hogy Bakugou mégis hogy került a kislány szobájába, ahogyan azt sem, hogy miért aludt vele, de nem is gondolkodtál ezen túl sokáig, hiszen a mellkasodban érzett melegség kezdett egyre inkább szétterjedni a testedben, és ezáltal olyan mértékű boldogság járta át a szívedet, amit már hosszú ideje nem volt alkalmad megtapasztalni. Rettenetesen megható és szívmelengetõ volt látni, hogy a fiú, akit a legjobban szeretsz ezen a világon, egy édes kislánnyal alszik, miközben olyan hatást kelt, mintha óvni és védelmezni szeretné a karjai között elhelyezkedõ gyermeket. A béke, és a nyugalom mindkettõjük arcán jól látható volt, aminek látványa mosolygásra késztetett téged. Szíved szerint te magad is odabújtál volna hozzájuk, de mivel nem szeretted volna megzavarni az álmukat, ezért inkább úgy döntöttél, hogy magukra hagyod õket, és megvárod, hogy felébredjenek.
Egy kissé aggódtál amiatt, hogy ha Katsuki felébred, ugyanúgy folytatni fogja a mogorva és rideg viselkedését, de mint késõbb kiderült, ez a félelmed teljesen alaptalannak bizonyult, hiszen attól a reggeltõl kezdve egészen a következõ hét szerdájáig Bakugou olyan volt a kislánnyal szemben, mint egy igazi apuka. Bár a hõsködés miatt sajnos nem tudott túlságosan sok idõt otthon tölteni, de azokban az órákban, amikor otthon tartózkodott veletek, valóban kivette a részét mindenbõl, és már nem úgy fogta fel ezt az egész helyzetet, mintha az egy megoldásra váró probléma lenne, hanem mint egy esélyt, amivel bebizonyíthatja számodra, hogy mennyire fontos vagy számára, és hogy a boldogságodért cserébe képes félretenni az egóját. Ez idõ alatt sikerült annyira megkedvelnie a kislányt, hogy egyszerűen képtelen lett volna levegõnek nézni, és úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rá a jelenléte, ez pedig neked is feltűnt, hiszen a szõke hajú fiú sokkal többet mosolygott a megszokottól, sokkal nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá vált, és persze az a tény sem elhanyagolható, hogy igyekezett minél kevesebbet ordibálni és káromkodni a lány elõtt, amivel ismét csak azt az érzést erõsítette benned, hogy nagyon igyekszik a maximumot nyújtani ezen a téren, te pedig végtelenül hálás voltál neki a próbálkozásaiért. De az egészben talán az volt a legszebb, hogy a kislány is hihetetlenül megszerette õt, méghozzá olyannyira, hogy a lakás bármely pontjára képes volt követni, és bármit is csinált, folyton segíteni akart neki mindenben, emellett pedig lefeküdni sem volt hajlandó úgy, hogy ne kapott volna Katsukitól egy jóéjt puszit, illetve egy szoros ölelést. Emellett a gyermek szemében Katsuki testesítette meg azt a személyt, aki mellett biztonságban érezhette magát a határozottsága, az ereje, illetve a kiállása miatt, ez pedig Bakugounak is adott némi plusz magabiztosságot és elégedettséget, arra nézve, hogy valóban jó úton halad a gyerekekkel való bánás terén. A kislány minden egyes délután tűkön ülve várta, hogy barátod hazaérjen a munkából, és vacsorázás közben ámulattal és izgalommal az arcán hallgathassa végig a rengeteg hõstettet, amiket aznap sikerült véghezvinnie.
Olyanná váltatok, mint egy igazi, boldog család, emellett pedig sikerült megtapasztalnod Katsukinak azt a gyengédséggel, gondoskodással, féltéssel, és figyelmességgel teli oldalát is, amit egészen idáig igyekezett minél inkább a felszín alatt tartani, hiszen nem szeretett volna érzelgõsnek, vagy esetleg sebezhetõnek tűnni a külvilág számára, te azonban úgy gondoltad, hogy nincs annál nagyobb bátorság és erõ, mint amikor egy ember fel meri vállalni mások elõtt a valódi arcát, és ki meri mutatni mások felé a szívében lapuló érzéseit, ezekkel a dolgokkal pedig beteljesült az egyik legnagyobb vágyad, aminél csodálatosabbat soha nem is kívánhattál volna.
Azonban sajnos egyszer minden jónak véget kell érnie, hiszen egy szerdai napon a kislány édesanyját végre valahára kiengedték a kórházból, ami után az elsõ és legfontosabb dolga az volt, hogy ellátogasson hozzátok, és végre újra magához ölelje a gyermekét. Az a pillanat, amikor közel 2 hét után újra megpillantották egymást a kislányával, annyira gyönyörű és megható volt, hogy egyszerűen képtelen voltál megállni, hogy ne sírd el magad. Egyszerre érezted magad szomorúnak és boldognak, hiszen szeretted volna, ha még egy kis ideig veletek maradhatott volna a lurkó, de emellett természetesen végtelenül hálás voltál a sorsnak, amiért a dolgok végül jóra fordultak. Az édesanya alig gyõzött hálálkodni nektek, amiért hajlandóak voltatok a gondját viselni az õ szeme fényének, Katsuki pedig ez idõ alatt végig csendben maradt, hiszen érezte, hogy pillanatok kérdése és nála is el fog törni az a bizonyos mécses. Amikor azonban eljött a búcsúzkodás ideje, és a kislány még egyszer utoljára odaszaladt hozzátok, hogy megöleljen benneteket, barátodnak is sikerült elmorzsolnia néhány könnycseppet a meghatottságtól, amit elképesztõen édesnek találtál, amikor pedig a család tovább állt, és ismét kettesben maradtatok, Bakugou hirtelen feléd fordult, és fejét nyakhajlatodba fúrva ölelte át derekadat, amit egy lágy mosollyal az arcodon hagytál neki.
-Büszke vagyok rád.-suttogtad fülébe, majd egy lágy puszit helyeztél az említett testrészére, mire Katsuki arcára enyhe pír kúszott, amit a helyzetbõl adódóan sajnos nem láthattál.
-Sajnálom, hogy eleinte egy igazi seggfej voltam. Tudtam jól, hogy mennyire sokat jelent neked ez az egész, mégsem segítettem neked.-motyogta halkan, megbánnással a hangjában, te pedig mondandóját követõen gyengéden eltoltad magadtól testét, hogy szemeibe tudj nézni.
-Rosszul esett a viselkedésed, de rájöttem, hogy én is hibás voltam, hiszen bele kellett volna gondolnom a te helyzetedbe is. Nem volt szép dolog tõlem, hogy nélküled hoztam meg egy ilyen fontos döntést, annak viszont nagyon örülök, hogy végül minden jóra fordult.-mosolyodtál el haloványan, miközben gyengéden végigsimítottál arcán.
-...Már nagyon hiányzott ez az érzés.-hunyta le szemeit, ajkaidat pedig egy apró kuncogás hagyta el, miután láthattad, hogy szerelmed mennyire édesen viselkedik most.
-Ha szépen megkérsz rá, akkor talán bepótolhatunk mindent,ami az elmúlt 2 hétben kimaradt.-mondtad mosolyogva, némi sejtelmességgel a hangodban, Katsukinak pedig szavaid hallatára egy magabiztos mosoly kúszott az arcára, aminek látványa már rettenetesen hiányzott neked, hiszen bár szeretted, amikor kedvesen és figyelmesen viselkedik másokkal, viszont ugyanúgy szükséged volt a határozott, szókimondó és néha kissé erõszakos stílusára is, hiszen végtére is... Részben ezek a tulajdonságai tették õt azzá a személlyé, aki volt, te pedig ebbe a bizonyos valakibe szerettél bele a kezdetek kezdetén.
A fiú persze rögtön felfigyelt kipirult arcodra és a tekintetedben megcsillanó vágyra, aminek látványától az a bizonyos mosoly a másodperc töredéke alatt egy gúnyos vigyorrá változott.
-Eddig azt hittem, hogy szereted, amikor a jó kisfiút játszom.-simított végig oldaladon, érintésétõl pedig tested egészén végigfutott egy kellemes borzongás.
-Szeretem is, de...Van, ami még ennél is jobban lázba tud hozni.-haraptad be kissé alsóajkadat, majd közelebb hajolva Katsuki nyakához, gyengéden beleharaptál tökéletes bõrébe.
-Csak nehogy megbánd ezt a kijelentést.-nyalt végig ajkain, miután újra felvettétek egymással a szemkontaktust, a következõ pillanatban pedig rá is vetette magát csábító ajkaidra, amivel kezdetét is vette szenvedélyes csókcsatátok.