Bakugou sebesen rohant vissza a szobájához.
-A francba!! Megint egyedül hagytam őt,ilyen helyzetben...
Gondolatai nem hagyták nyugodni.
-Izuku!
Kiabálta,miközben berontott az ajtón. Azonban meglepődött. A fiú mozdulatlanul,a fal felé fordulva feküdt az ágyán. Ahogy közelebb sétált,hallotta hogy hangosan szuszog. Már az ágy felett állva,bánatosan nézett le a fiúra. Kezével lassan a hajába túrt,és közelebb hajolt,hogy adjon egy csókot az arcára,azonban valami megállította. Szemeit nagyra nyitotta,aggodalom ült az arcán,míg azt össze nem ráncolta,majd hogy nem sírni tudott volna. Izuku arca nedves volt,egyértelműen sírt,miatta! Ekkor gyengéden mellé bújt,majd át ölelte.
-Sajnálom! Annyira nagyon sajnálom!
Suttogta,miközben közelebb bújt hozzá.

Másnap reggel!

-Mi? Milyen nap van?
Bakugou szemei lassan kinyíltak. Felült az ágyon,és kómásan a telefonjáért nyúlt.
-Mii? Még csak reggel 5 óra?  A fasznak keltem fel ilyen korán!!
Dühöngött,majd egy fordulattal vissza szeretett volna feküdni,de meglátta a mellette alvó Midoriya Izukut. Közelebb hajolt,nyomott egy csókot az arcára. Mikor elhajolt kezével gyengéden az arcát simogatta.
-Mindent rendbe hozok! Nem kell tovább ezzel szenvedned! Te nem ilyen voltál! Ez mind az én hibám! Sajnálom!
Ezt kimondva kipattant az ágyból,gyors össze szedett pár tiszta ruhát,majd halkan elhagyta a szobát. Letusolt,fogat mosott,ezután már frissen indult a konyha felé,mert eldöntötte,hogy ágyba viszi a reggelit,szerelmének. Lefelé haladva látta hogy világosság van. Valaki már biztos van ott. Amint le ért Kirishimát és Harut pillantotta meg,akik éppen együtt főztek.

-Ti meg mi a fenét csináltok itt ilyen korán?-Kérdezte,miközben közelebb lépett.
-Bakugou!!  -Örült meg Kirishima,amint megpillantotta barátját.
-Teát főzünk!  -Válaszolt Haru.
-Teát?  -A szőke furcsán nézett rájuk
-Uhum!  -Bólintott a vörös.
-Együtt?  -Kérdezte Bakugou.
-Igen együtt! Mivel hogy már csak mi ketten maradtunk a koliba!!
Válaszolt Haru.

-Miii???
Kiabálta be,miközben értetlenül nézett.

-Gondoltam,hogy baromira el fogod felejteni! Tudod ma lesz szent este,holnap már karácsony! Mindenki haza ment,én is mennék,de úgy alakult hogy csak délután tudom el hagyni a sulit,Kirishima pedig úgy döntött,velem marad addig.
Mutatott közben a mellette álló fiúra.

-Tényleg...Akkor Izuku..Mégis...miért?
Az nem lehet,hogy miattam maradt még mindig itt...ugye?
Gondolta Bakugou,miközben kívülről minden érzelme vissza tükröződött az arcára.

Haru ezt észrevéve,szemit összébb húzta.
-Hé,ugye nem basztad el már megint?
Kérdezte,de a szőke csak ijedten nézett vissza.

-Ekkora marhát!
Haru a kezében lévő rongyot a pulthoz csapta,ezután elindult a szőke irányába.
Közvetlen előtte megállt.
-Figyelj! Van még valami amiben tudnék segíteni...ha képes vagy el fogadni.

A szőke aggodalommal teli arckifejezéssel nézett félre,majd vissza a fiúra.
-Nem hiszem,hogy most tudnál segíteni.

-Bízol bennem?
Kérdezte Haru.
-Huh? Persze hogy nem!!!
Válaszolt Bakugou,dühöngve. Amitől Haru elmosolyodott.

-Haru: Tudod,nem hoztam fel eddig a családi kötelékeket,és nem is szeretném,mert nekem ez még nagyon fura!!! De próbálok megváltozni,és most segíteni szeretnék nektek,talán ezzel próbálom helyre hozni azt amit eddig tettem. Az erőmmel fel tudok hozni régi emlékeket. Ez nem kerül nagy erőfeszítésébe,így meg tudhatod,mikor szerettél belé. Ez után már minden világosabb lesz számodra!! Nem lesznek határok!

-Teljesen felesleges,elmondta hogy ő már régóta szerelmes belém. Én azonban tudom,hogy csak pár hónapja táplálok iránta érzéseket.

Válaszolt Bakugou,mire a fiú kezeit egy hírtelen mozdulattal a vállára helyezte.
-Mi a fasz?  -Lepődődött meg a szőke.
-Nem lehet igaz!!! Az nem lehet,hogy te csak nemrég szerettél belé!!! Ilyen erős kötelék ami kettőtök között van,nem lehet,hogy csak most kezdődött el!
A francba,most már én is kíváncsi lettem!!

-Hagyd már!
Lökte odébb Haru karjait.
-Lehetetlen hogy én régebb óta érezzek iránta így!! Hiszen te is tudod,hogy hogyan viselkedtem vele!!

-Jól van,nem erőltetem. De hadd kérdezzem meg! Te valóban szereted őt?
Komoly tekintettel nézett fel Bakugoura.

Egy ideig szótlanul bámulták egymást,míg nem Bakugou végül megtörte a csendet.
-Ahhh,a franc egye megy!! Jó csináljuk! Legyünk túl rajta,és akkor majd nem hányod rám az egészet!!!!

Haru elmosolyodott. Kezeit azonnal az előtte álló fiú fejének két oldalára helyezte.
-Ez lehet kicsit fájni fog!

-Mi? Erről nem volt sz-
Szólalt meg Bakugou,azonban egyszer csak egy szúró érzés hatolt a fejébe. Ami egy pillanat alatt elmúlt. Semmit nem látott,csak a fényt ami körbe fonta őt. Valami közeledik felé. A távolból,mikor már közelebb ért hozzá,szemei felcsillantak. Egy mini Izuku szaladt el előtte,mosolyogva,csillogó szemekkel. Bakugou követni kezdte. Nagyon régen látta ezt az arcot,a kis Midoriya Izuku,akinek semmi gondja nem volt,ahol még nem tudta hogy mi vár rá. Ezt a gyönyörű és őszinte mosolyát. Teljesen el varázsolta. Ez azonban gyorsan el tűnt,amikor az előtte tipegő kis cukorfalat találkozott a betonnal. Ahogy el esett sírni kezdett,térdét fel emelte,mert fájlalta. Le is horzsolta,ami kicsit vérzett is. Bakugou segíteni szeretett volna,de a keze átment rajta. Nem bírta megérinteni. Ekkor realizálta,hogy ez egy emlék. De mégis kinek az emléke? Hiszen nem az ő emlékeit kellene fel idézni?  Miközben ezen gondolkodott,az egyik házból egy szőke hajú kis fiú lépett ki. Aki éppen a földön heverő,kis bőgőmasinát szemlélte. Bizonytalanul de közelebb lépett hozzá.

-Jól vagy? Miért sírsz?
Kérdezte a szőke. Izuku zokogva lassan a fiúra nézett. Amint megpillantotta,abba hagyta a sírást. Tág szemekkel bámult rá.
-Nem tudsz beszélni?
Kérdezte,majd meglátta a sebet a lábán.
-Te vérzel...várj egy kicsit,ne menj sehova...mindjárt jövök!
Vissza szaladt a házba. Nem telt 1 percbe sem mire vissza is sietett hozzá. Egy tapaszt hozott ki,amivel le fedte a fiú sebét.
-Ha bibis leszek,anyu mindig ezzel gyógyít meg. Most már minden rendben lesz! Haza tudsz menni? Vagy segítsek?

-Miért vagy velem ilyen kedves,hiszen nem is ismersz!
Kérdezte Izuku.
-Szóval tudsz beszélni!
Mosolygott Bakugou.
-Azért mert a hősök segítenek a bajba jutottakon.
Emelte fel az egyik kezét,mosolyogva. Ekkor a kis Midoriya Izuku szemeibe olyan fény szökött,mint még azelőtt soha.
-Hogy hívnak?

-Bakugou Katsuki! És téged?
-Midoriya Izuku...

A felnőtt Bakugou oda sem akart nézni. Nem hitt a szemének. Ez tényleg egy emlék lenne? Tényleg saját magát látja? A viselkedése teljesen más,mint most. Kíváncsivá tette az,hogy mi fog történni kettőjükkel.

A kicsi ő felsegítette Izukut,és a hátára kapva hazavitte. Integetve elköszönt tőle,de akkor Izuku utána szólt.
-Köszönöm! Te vagy az én hősöm,Kacchan!!!
Kiabált utána,mosolyogva,amitől Bakugou el pirult. Nagy szemekkel nézett a fiúra,de végül elkapta tekintetét.
-Az én nevem nem Kacchan!!
Kiabált vissza,miközben el haladt. Majd mikor már elég messze volt a fiútól,elmosolyodott.

Az idő telt,a két fiú sokat találkozott egymással,ugyan is egy környéken laktak. Lassan össze barátkoztak,és mikor épp nem együtt voltak,erősen vágytak egymás társaságára. Bakugou,közben végig figyelte az eseményeket.

Az egyik nap mind ketten egy gyönyörű,szakura fa alatt játszottak. A végére teljesen elfáradtak és ki feküdtek a zöld fűre a fa alá.

-Kacchan! Ugye mi örökké együtt leszünk?
Kérdezte Izuku,mire Bakugou mosolyogva felé fordult.
-Mi ez így hírtelen?

Izuku ekkor szintén felé fordult.
-Tudod,ha majd hős leszek,mindig meg foglak védeni téged!

-Mi??? Ezt felejtsd el!! Az egyetlen aki itt hős lesz,az én leszek! És én foglak meg védeni téged!
Háborodott fel Bakugou.
-De miért? Én miért nem lehetek hős?
Szomorodott el Izuku.
-Nem azt mondom,hogy nem lehetsz az! Biztos remek hős lennél! De nem akarok miattad aggódni! Hősnek lenni nem olyan mint amilyennek gondolod Izuku. Nagyon veszélyes! És,én nem akarlak el veszíteni!
-Izuku: Tudok vigyázni magamra!
-Bakugou: Akkor sem lehetsz hős!
-Izuku: De miért? Miért mondasz ilyeneket?

-Mert szeretlek!!
Emelte feljebb a hangját Bakugou! Izuku szemei csillogtak. Kicsik voltak még,nem is igazán ismerték még,hogy mi az a szerelem. De ami kettőjük között volt,az nem baráti szeretet. A jelenetet nézve Bakugou nem hitte el amit látott. Azt gondolta,ez nem lehet igaz! Közben újból érezte azt a fájó érzést a fejében. A füle hangosan zúgott. Ekkor lehunyta a szemét,de mire kinyitotta,már a régi óvodájukban találta magát. Ahol mindenki Izukut piszkálta,azért,mert még nem jött elő az ereje. És saját magát,ahogy a távolból,szemét módjára mosolyog emiatt. Azonban amit a kicsi ő gondolt,az az ő fejében is meg jelent.
Az ok amiért akkor mosolygott,nem azért volt,mert lenézte őt. Hanem,mert így kevesebb az esélye annak,hogy Izuku hős legyen! Sőt,így már szinte lehetetlen lenne! Ezért boldog volt,mert így legalább nem kell attól félnie,hogy elveszíti.

Azonban ez a boldogság nem tartott sokáig. Izuku makacs volt. Minden áron hős akart lenni. Bakugou pedig nem ismert határokat. Mindegy,hogy hogyan,de le fogja beszélni róla! Főleg így,hogy nincs is képessége. Azonnal meghalna,amint a csata térre érne. Teltek az évek. Bakugou már embertelen módjára piszkálta Izukut. Mindent el követett annak érdekében,hogy Izuku fel adja. De ahogy telt az idő,már teljesen megfeledkezett arról,hogy miért is kezdte el bántalmazni a fiút. Már szokássá vált,ezért bármikor képes volt bántani amikor meglátta.

Bakugou hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában. Szemeiből könnyek folytak.
-Hogy a picsába felejthettem el ezt?
Kérdezte,miközben össze szorította a pólóját.

-Ugye mi örökké együtt leszünk?
Visszhangoztak vissza Izuku szavai a fejében. Ezután elviselhetetlenül fájt a feje,és zúgott a füle.
-Szeretlek!
Saját hangját hallva,szemeit hírtelen kinyitotta,majd azonnal szembe találta magát Haruval. Mind ketten hátra estek,és a földre érkeztek. Bakugou egy darabig nem volt magánál.

-Ez meg mi a kurva élet volt?
Pattant fel egyből,mire észhez tért. Majd megragadta Haru pólóját,és fel emelte magához.
-Te át akarsz engem baszni,nem igaz?
Dühöngött,de a fiú nem mondott semmit,helyette keserű,de egyben megértő és határozott tekintettel nézett vissza rá.
-Nem! Nem igaz! Az nem lehet,hogy én...Én már...már gyerek korunk óta....
Haru ekkor óvatosan,megragadta a karját.
-A valóságot láttad! Én tudtam,hogy a szereteted iránta nem mostanában alakult ki! De nem gondoltam,hogy ennyire régen történt. Hiszen még gyerekek voltatok...
Bakugou lassan elengedte őt,és kezdett meg nyugodni. Ez után előre indult.
-Most meg mit csinálsz?
Kérdezte Haru.
-Azt amiért eredetileg lejöttem!
Válaszolt nyugodtan,ezután neki állt főzni. A két fiú ezen elmosolyodott.

-Akkor segítünk!
Indult felé Haru. Mire Bakugou meglepő tekintettel felnézett.
-Haver! Tudom,hogy jól főzöl,de mókásabb ha többen vagyunk!
Tette kezét Kirishima,a szőke vállára.
-Hagyjatok már nyugodtan főzni,bassza meg!!
Morgott,de mind hiába. Végül mindhárman neki álltak a reggelihez. 

Bakugou később,már reggelivel a kezében,tanakodott ajtaja előtt,hogy vajon kopogjon e. Nem tudta,hogy Izuku alszik e még,és nem akarta felébreszteni. Végül úgy döntött,kopogás nélkül lép be. Miután ez megtörtént,szemei azonnal megakadt az ágyon ülő fiún. Aki pedig szintén őt figyelte.

-Izuku...Mikor ébredtél?
Kérdezte,miközben megtorpant az ajtóban.
A fiú ekkor a földre nézett.
-Nem akarsz közelebb jönni?
Ez után Bakugou el indult felé.
-Már egy ideje fent vagyok!
Válaszolt közben.
-Anyu hívott telefonon,hogy pakoljak össze és azonnal menjek haza,mert el utazunk karácsonyra a nagyihoz.
Bakugou közben mellé ült.
-Ez a tiéd!
A tálcát Izuku ölébe nyomta. Aki ekkor elmosolyodott.
-Köszönöm!
Majd ahogy az ételre nézett,elszomorodott.

-Mi a baj? Talán nem szereted a tükör tojást?
Kérdezte aggódva a szőke!
-Mi? Nem! Dehogy is! Annyira hálás vagyok! Hiszen te mindig a kedvemben jársz,és én meg...én...tegnap...tegnap én letepertelek! Olyan undorító vagyok!
Közben kezeit az arcába nyomta.
De akkor Bakugou megragadta a csuklóját,el húzta kezét az arcától,majd mélyen a szemeibe nézett.
-Egyáltalán nem vagy undorító! Szégyellem bevallani,de nagyon is jó volt! Akartalak,és most is...nagyon....akarlak!!
Közben lassan végigmérte az arcát,egészen a nyakáig. Nagy levegőt vett,majd kiengedte.
-Muszály elmenned?
Kérdezte. Mire Izuku szemeibe fény csillant,mint ha erre a kérdésre várt volna mindvégig.
-Hát...Igazából...
-Ne menj! Maradj velem! Én,veled szeretném tölteni a karácsonyt!
Vágott szavaiba. Izuku lassan elmosolyodott.
-Én is veled szeretnék lenni Kacchan! De akkor is haza kell mennem.
Ezt kimondva elszomorodott,de egyszer csak be ugrott valami.
-Gyere velem! Töltsd nálam a karácsonyt!
Közben csillogó szemekkel nézett fel a szőkére,aki ekkor bizonytalan lett!
-Figyelj...nem biztos,hogy anyukád örülne annak ha ott csöveznék nálatok karácsonykor...
Közben fejét vakargatta.
-Uhm...anyu...nem lesz otthon...
Pirult el.
-Elmondok neki mindent rólunk! Hogy veled szeretném tölteni az idei karácsonyt. Nekem nem muszály elmennem,meg fogja érteni!
-Mindent? Biztos vagy benne?
Kérdezte Bakugou.
-Igen! Ha te fel vállaltad az egész osztály előtt a kapcsolatunkat,akkor nekem sem eshet nehezemre anyu előtt!! Ebben nem győzhetsz le!
Mosolyodott el.
-Na egyed inkább a reggelidet!
Mondta Bakugou,miközben a hajába túrt.

############

Később Izuku haza ment,és mindent elmesélt az édesanyjának. Aki az elején nem akarta el hinni,hogy a fia más. Nehezére esett fel dolgozni a hallottakat,de lassan meg békélt vele,és már csak azt szerette volna,hogy a fia boldog legyen.

-Izuku,vigyázz magadra még távol vagyok,rendben!!??
Kiabált vissza Inko az ajtóból.
-Rendben!
Szólt vissza Izuku.

Ez után az édesanyja kilépett az ajtón. Izuku ekkor azonnal üzent a telefonján szerelmének,hogy minden rendben van,és várja szeretettel. Miután elküldte az üzenetet,elgondolkodott.
-Na várjunk csak...Kacchan és én...ketten leszünk...a házban...úgy,hogy én,mindig elvesztem a fejem?
Az arca vörös lett. Ezt nem gondolta végig,vagyis igazából legbelül tudta,hogy mire számíthat,csak nem merte magának bevallani,hogy egyáltalán nem bánná ha megtörténne.