Mire bementek a házba, Remus megfőzte a vacsorát. Jó hosszan elmaradtak, de Percy többet nem került szóba, csak ültek egymás mellett, ringtak a nyikorgó hintán, és feszengtek, hogy valami mást kéne csinálniuk. Valami intimebbet. Csókolózni, vagy ilyesmi... rosszabb esetben tiszta vizet önteni a pohárba, ami egy csomó értelmetlen fecsegéssel jár együtt, és az ember közben végig szörnyen kínosan érzi magát. Mind a ketten a másiktól várták a végső lépést, a megerősítést, hogy amit éreznek, annak van létjogosultsága, nem csak képzelik, de csak ültek egymás mellett békésen, és nézték, ahogy a délutáni nap mézszínűre festi a fák tetejét, és Hermione nem akart máshol lenni, és igazán mást sem tenni, csak ott lenni Piton mellett.

Remus édes-savanyú csirkét készített, Parvati pedig a gépe előtt ült, és honlapokat böngészett.
Hermione némi gyomorgörccsel küzdve rászánta magát, hogy beszéljen Percyvel, egyelőre még csak arról, hogy a következő éjjelt sem tölti otthon. Legszívesebben megkért volna valaki mást, hogy intézze el helyette, hazudjon valamit, mondják azt, hogy elkapta a calicivírust, és szabadulása a fürdőszobából a közeljövőben nem várható, de végül letett róla. Elvileg felnőtt nő – nemsokára harminc éves –, tehát magának kell az ilyen kellemetlenséget intéznie, ahogyan nőgyógyászhoz is egyedül kell eljárkálni...

Szerencsére – vagy szerencsétlenségére – Percy már otthon volt. Hermione a kandalló előtt térdepelt, és kezdte megérteni Parvati vonzódását a Skype iránt, csak kényelmesebb, mint ez... De Percy – ellensúlyozandó az apját – eléggé varázsló volt. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy ne legyen bevezetve a telefon, de ahhoz nem eléggé, hogy a tévé se legyen bevezetve. Erről is el kellene társalogni vele a későbbiekben, hogy a kettő nem megy egymás nélkül, főleg mert most hagyhatna egy szívhez szóló, rövid üzenetet, és nem kéne magyarázkodnia.

– Szia! – kezdte, mikor meglátta vőlegényét a kandallójuk előtt térdepelni.
– Jobban vagy? – kérdezte Percy. – Parvati mondta, hogy ettetek valami rossz mugli kaját.
– Undorító volt. A részleteket hagyjuk, az esküvőnkre való tekintettel.
– És már jobb?
– Hát... nem. Még mindig elég rosszul vagyok. – A szégyen hullámai úgy borították el Hermionét, hogy örült, hogy tűzben van a feje, mert így legalább a zöldes lángok miatt nem tűnt fel, mennyire pipacspiros. Semmi a világon nem történt, ami indokolná ezt a hazugságot, mégsem akart beszámolni róla, hol van és kikkel. – Haragudnál, ha maradnék? Nincs erőm hazamenni, és azt hiszem, kiveszem a maradék hetet is. Még aztán lerobbanok az esküvőnkre.

– Persze, pihenj csak! Nem akarom, hogy beteg légy. Idebent mindent elrendezek, te csak... csak törődj most magaddal, és a nászutunkon kárpótollak ezért a hétért.
– Mármint?
– Hogy ennyit kell dolgoznom. De... nem kéne gyógyítóhoz menned?
– Nem hinném. Kiheverem, ha pihenhetek egy kicsit.
– Most ez a legfontosabb, hogy jól érezd magad. És... ki tudja, talán jó is lesz, ha csak a nászéjszakán... izé...
– Hát, igen, mindenképp. – Nem mintha az a veszély fenyegette volna, hogy Percy nekiesik úton-útfélen.
– Akkor... jó pihenést! Jobbulást!
– Neked meg kitartást a munkában! – Hermione kipréselt magából egy többé-kevésbé szeretetteljes mosolyt, aztán lecsapta a kagylót... pontosabban talpra állt, és lesöpörte magáról a hamut.

Körbenézett, de mind úgy tettek, mintha nem hallották volna.
– Gáz volt?
– Hazudni a vőlegényednek három nappal az „esemény” előtt? Nem hinném – vonogatta a vállát Parvati. – Inkább gyakorlás az elkövetkező évekre. Hazudhattál volna húzósabb okokból kifolyólag is, például, ha megcsaltad volna azzal az öt csávóval.
– Jézusom – hördült fel Hermione. Még belegondolni is iszonytató volt. – Remus, te csináltál ilyesmit? – Remus úgy pördült meg, mintha Hermione fegyverrel fenyegette volna.
– Részben – mondta megfontoltan.
– Mit nem vallottál be? – élénkült meg Parvati. – Drog? Kurvák? Gyilkosság?
– Bár mondhatnám, hogy ez mind túlzás, de akkoriban sajnálatos módon muszáj volt Greybackkel töltenem az időm nagy részét, és ez szimplán egy random délutánunk forgatókönyve volt – sóhajtotta Remus gyászosan. – De ez... nem ez volt a gond, ezzel Tonksey is tisztában volt nagy vonalakban. Szerencsére a drogok megakadályozták, hogy túl sok mindenre emlékezzek vissza...

– Hát?
– Csak nem akartam pokollá tenni az életét. Nem voltam biztos benne, hogy megtehetem vele, pont Greyback és a cimborái miatt. Meg mert vérfarkas vagyok, nem sokban különbözöm tőlük. Ő pedig ezt eléggé nehezen értette meg... és még mind a mai napig bennem van, hogy hibát követtem el, és tönkre vágtam az életét...
– Nem foglak elkezdeni arról győzködni, hogy jó ember vagy, és mindannyian nagyon szeretünk, beleértve a feleségedet is. Körülbelül egymilliószor elmondta már neked mindenki, és most én vagyok bajban! Az ég szerelmére, hazudok a vőlegényemnek, és nem a nyilvánvaló okok miatt! – tajtékozott Hermione.

– Mik a nyilvánvaló okok?
– A drog-kurvák-gyilkosság triász egész elfogadható lenne. Te legalább szeretted a menyasszonyod. Én meg azon gondolkodom, hogyan tudnék drogos kurvákat bérelni, hogy öljék meg Percyt! – felelte Hermione űzötten. Parvati visszafordult Remus számítógépe felé.
– Keresek valami szolgáltatást. Mindenre van, miért ne lenne erre is...

– Jó, de ne az én gépemen keresgéljél kurvákat! – hördült fel Remus. – Emlékeztetnélek, a nőm auror. Fegyvertartási engedélye is van. Nem akarom, hogy lelője akármelyikünket is, mert félreérti a helyzetet.
– Nem akarom megölni Percyt! És különben is, egész kedves volt – védekezett Hermione. Valóban, szokatlanul kedves volt, vagy éppen csak benne teng túl a cinizmus, és Percy mindig ilyen? De ha mindig ilyen lenne, eljutottak volna addig, hogy azon poénkodik, hogy hogyan tenné el láb alól? Mikor lett ilyen rettenetesen kiégett, közönyös, cinikus némber? Kezdte nagyon utálni magát... nem gyűlölni, ahhoz nem volt elég eltökélt, az túl erőteljes érzelem volt, de utálni igen. Kezdett úgy tekinteni önmagára, mint akit ajánlatos messzire elkerülni, és ha véletlenül összefutnának egy sikátorban, hátat kéne fordítania. Néha azt gondolta, ő érdemel jobbat Percynél, de ilyenkor határozottan azt, hogy a férfi érdemel milliószor jobbat őnála, olyasvalakit, aki megbecsüli, tiszteli és szereti, és nem csak ilyen lanyha érzelmekre képes, mint ő.

– Ne ássad mélyebbre magad az öngyűlöletben Remusnál! Egyrészt vele nem versenyezhetsz, másrészt még az ő problémáját sem oldottam meg, nincs erőm neked is gyógyszert főzni, pláne szombat előtt – szólt rá Piton, mert körülbelül pontosan olvasta le az arcáról, mit gondol, mi játszódik le benne.
– Ja, jó – felelte Hermione engedelmesen.
– De komolyan ne! Kedves volt, ez a dolga, elvégre a vőlegényed.
– Mi az, hogy velem nem versenyezhetne? – mordult fel Remus. – Nem olyan vészes a helyzet.
– Remus, neked a világ összes szeretete sem elég. Ha versenysport lenne az öngyűlölet, olimpiai aranyat nyernél belőle. – Remus vállat vont.
– Jó, ez igaz... Akkor együnk valamit! – javasolta, úgyhogy mind átmentek a konyhába, leültek a kis asztal köré, és nekiláttak a thai csirkének.

+/

Este, lefekvésnél volt némi vita, győzködés és szemérmes udvariaskodás, ugyanis Piton ragaszkodott hozzá, hogy a lányok aludjanak a hálószobában, ők pedig ahhoz, hogy majd kinn a kanapén, Remusszal, mert nem fogják még ráadásképp az ágyától is megfosztani, ha már kényszerből vendégül látja őket.

– Három embernek kicsi az a kanapé – érvelt Perselus. – Kettőnknek még épp elég.
– Szerinted. Miután hajnalban végre elájultál, annyit vergődtél, hogy inkább felkeltem – válaszolta Remus. – Aludj csak az ágyadban, biztonságos messzeségben tőlem.
– És megbirkózol két lánnyal?
– Ha muszáj – vigyorgott Remus.

– Hát, nem tudom... én nem szeretek osztozkodni. Magamnak akarlak egész éjjelre – szólt bele Parvati is, és közelebb oldalazott Remushoz. – Hermione pedig aludjon csak Piton professzorral.
– Igen, az lesz a legkényelmesebb mindenkinek – értett egyet vele Remus is.

– Miben töritek a fejetek?
– Semmiben! Csak ez a logikus. Színtiszta, rideg számtanpélda: ha két ágy jut négy személyre, akkor hányan alszanak egy ágyban?
– Aha – felelte Perselus kétkedve, aztán Hermionéra sandított, aki sajnálatos módon, árulkodóan ragyogó szemekkel nézett rá, de azonnal elvörösödött, és lesütötte a pilláit, amint észrevette, hogy a férfi őt nézi.

– Én nem bánnám – cincogta.
– Hát, jó. De biztos vagy benne?
– Biztos! – vágta rá a lány.
– Hermione ünnepélyesen megesküszik, hogy nem tör az erényedre. Így megfelel? – Piton megsemmisítő pillantást küldött Remus felé, és hőn óhajtotta, bár tudna gyilkolni a tekintetével.
– Én jobban féltem a te házasságodat – szúrt oda.
– Ó, azon ne fájjon a fejed. Neked most egész másra kell koncentrálnod...

– Én nem esküszöm meg semmire – szólt közbe Hermione, elámulva a saját merészségétől, aztán ismét elpirult, mikor mind rábámultak.
– Ez az én barátnőm! – vigyorodott el Parvati, aztán Pitonra sandított, hogy vajon lecsapja-e a labdát, de a férfi csak fejcsóválva állt, igaz azt a sokat sejtető, ragadozószerű félmosolyt nem tudta levakarni az arcáról.

– Rendben – tette fel a két kezét. – Majd mind igyekszünk uralkodni magunkon. És most menjünk zuhanyozni...
– Furán próbálsz uralkodni magadon, de legyen! Ha beférünk mind a kádba, akkor menjünk. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója – dünnyögte Remus.
– Jobb is, hogy külön alszunk, még meg találnálak fojtani – sóhajtotta Piton. – Húzz el fürdeni, hogy most egy ideig ne lássalak! Egyedül! – Remus magában mulatva engedelmeskedett neki, aztán sorban mind megmosakodtak, és egy félóra múlva csend és sötétség borult a házra.

+/

Hermione furcsán érezte magát. Tudatában volt annak, hogy Piton nem alszik, mert olyan ijesztően szobor-mereven feküdt mellette, amitől ő is csak mozdulatlanul tudott feküdni, és a tücskök idegesítően hangosan ciripeltek, amitől csak még hangsúlyosabbá vált a köztük lévő csend. Nem akarta zavarni, de mocorogni szeretett volna, és gyanította, hogy Piton sem úgy szokott aludni, mint egy bepólyált múmia.

– Nem zavarlak? – súgta a sötétben. – Mert ha igen, kimehetek...
– Miből gondolod, hogy zavarsz?
– Abból, ahogy fekszel.
– Nem akartalak zavarni... – Hermione felnevetett.

– Tiszta hülyék vagyunk.
– Vagy udvariasak – javította ki Piton. – Az sokkal jobban hangzik.
– Ez igaz. De ha csak azért mentél bele ebbe az egészbe, mert Remus és Parvati belekényszerítettek, akkor... – Megint nem tudta befejezni, ugyanis Piton felé fordult a sötétben.
– Engem igen nehéz rákényszeríteni akármire is. Inkább csak megkönnyítették a dolgot.

– Valóban?
– Én mégsem ajánlgathattam az ágyam anélkül, hogy szatírnak ne tűnnék. Így Remus tűnik annak, és az sokkal jobb móka.
– Akkor jó. Nem venném a lelkemre, ha kényszer hatása alatt cselekednél.
– És ha teljesen önszántamból akarnék cselekedni, akkor mi történne? – kérdezte Piton sejtelmesen, és Hermione megérezte a leheletét a nyakánál, amitől az összes pihe égnek meredt a karján és a tarkóján, meg egyéb helyeken.
– Tegyünk egy próbát? – kérdezte rekedten.

Kis csend lett, mialatt próbáltak ellenállni a késztetésnek, hogy még közelebb férkőzzenek egymáshoz, és ezúttal annyi zavaró szövetanyag sem volt köztük, mint a múlt alkalommal, és Hermione ennek nagyon is a tudatában volt. Inkább a hátára gördült, még mielőtt többet képzelne bele a szituációba. Vagy inkább mielőtt még többet próbálna kihozni belőle... képzelni már nem nagyon kellett.

– Akkor alhatunk úgy, mintha normálisak lennénk? – súgta a férfi. Hermione elmosolyodott, de ezt Piton aligha láthatta. Normálisak? Ő már rég nem érezte magát annak, és az sem könnyítette meg a helyzetét, mikor Piton még közelebb kúszott hozzá, és átkarolta. Kicsit mocorogtak, mert nehéz volt kényelmes pózt találni. Hermione furcsán érezte magát, egyenesen úgy, mintha még sosem aludt volna mással, mert Percy és ő nem voltak az az összebújós páros. Bele akart olvadni abba az ölelésbe, ébren akart lenni egész éjjel, hogy maga mellett érezhesse Perselust, az orrában az illatát, és elraktározhassa ezt az élményt örök időkig, és előszedhesse olyan hátborzongató alkalmakkor, mint a nászútja, de olyan hirtelen lepte meg az álom, mintha fejbe vágták volna egy palacsintasütővel.

+/

Reggel Perselus ébredt korábban, legalábbis Hermionénál. Baromi furcsa érzés volt nem egyedül ébredni, pláne ennek a lánynak a társaságában. Egészen kellemes volt, mindaddig, míg végig nem gondolta a vonzatait. A múlt alkalommal minősíthetetlen módon dörgölőztek egymáshoz – bár akkor legalább Hermione nem volt teljesen beszámítható –, most együtt aludtak... Egyenes, kikövezett út vezetett afelé, hogy egymás karjaiba szédüljenek, és azt tiszta lelkiismerettel továbbra sem akarhatta. Tisztátalan lelkiismerettel egészen elboldogult volna...

Ám azt sem akarta, hogy a lány hozzámenjen Percyhez. Jobbat érdemelt, mint Percy „Fafejű” Weasley, és ezen a ponton mindig megakadt, ugyanis ő maga a leghatározottabban nem jobb, inkább sokkal rosszabb. Ő is ugyanúgy gondolta, mint Hermione, hogy a legtöbb, amit ki tud hozni magából az az, hogy mostanában józan és nem átkozódik feleslegesen. Minden másra alkalmatlan. Nem tudta volna elképzelni magát komoly – vagy akár komolytalan – kapcsolatban, ahol elvárásokat támasztanak vele szemben, például hogy öltözzön fel, borotválkozzon meg...

Tudta, csak feldúlná a lány rendezett életét, és borzalmas pusztítást hagyna maga után, jó eséllyel megnyomorítaná Hermionét, aki rááldozná a fiatalságát, ahelyett hogy családot alapítana, aztán mikor rádöbbenne tettei következményeire, porcelánárut vagdosna hozzá.

Ám ezen a ponton Hermione moccant egyet, megfordult, és hanyagul rádobta a karját... a legintimebb testtájára. Ez aztán ki is söpört minden értelmes és értelmetlen gondolatot Piton fejéből, és inkább felkelt, nehogy aztán valóban valami visszavonhatatlan történjen. Eléggé közel állt hozzá, és már az éjszakát is csak az emberfeletti akaratereje miatt úszták meg. Gyanította, hogy hideg vizes fürdőre lesz szüksége, vagy buddhista mantrákra. Még szerencse, hogy csendes a ház.

Mikor kiosont a nappaliba, csalatkozni kellett reményeiben, ugyanis Remus és Parvati a teraszon tornáztak illetlenül kevés öltözékben. Töltött magának egy bögre kávét, aztán kiállt a teraszajtóba.
– Mit műveltek, és milyen megfontolásból? – érdeklődött unottan.
– Versenytáncolunk. Szerinted mit? Amúgy hogy telt az éjszakád? – kérdezte Remus vidoran, és felpattant a földről.
– Jól.
– Igen? Kicsit mintha... nehézkesen indult volna.

– Ezt hogy érted?!
– Totálisan zavarba ejtő volt. Mit műveltetek?
– Aludtunk! Miért, mit gondoltál?
– Hát... – Remus segélykérően Parvatira nézett, de ő olyan eltökélten jógázott, hogy nem akarta kizökkenteni. – Furcsa volt az a párbeszéd... szerettem volna levágni a fülem, mint van Gogh. – Piton még mindig kérdőn bámult rá. – Megkérdezted, nem kényelmetlen-e, mire ő rávágta, hogy kicsit nyom, és tedd egy kicsit lejjebb, akkor mocorogtatok egy sort, aztán kezdődött az egész elölről, és nem tudtunk rájönni, mi a francot műveltek odabent.

– Ennyire nem lehet mocskos a fantáziád! A karom nyomta a nyakszirtjét...
– Reméltem, hogy másféle nyomás alá helyezed. Bár talán annak olajozottabban kéne mennie.
– Az baromi jó ötlet lett volna az esküvője előtt három nappal, igaz? Neked elment az eszed! Különben, ti mit műveltetek? – kérdezett rá élesen.
– Pózokat próbálgattunk a Káma Szútrából... – forgatta a szemét Remus. – Egyébként semmit. Dumáltunk, röhögtünk, aludtunk.
– Nem azért zsibbasztom magam az antidepresszánsoddal, hogy szó szerint elbaszd a házasságodat!
– Nem fogom, nyugi, legalábbis nem ezzel. Reggeli? – Piton nem méltatta válaszra, csak szitkozódva otthagyta, ment, hogy megmosakodjon.

Hermione kipihenten ébredt, pedig álmában folyton Pitonba ütközött, de nem idegesítő, inkább otthonos módon. Nagyot nyújtózott, és csak két-három pillanattal később ugrott be az egész nyomasztó miskulancia, és akkor azon nyomban rossz kedve lett. Semmi kedve sem volt még egy napot azzal tölteni, hogy az esküvőjén agyaljon. Csak jól akarta érezni magát – ezúttal mindennemű tudatmódosító szer vagy alkohol közbeiktatása nélkül, szimplán csak jól érezni magát. Az sem baj, ha ez a jó érzés a teraszon való tespedésből és a történelmi folyóiratok lapozásból fakad, és nem valami felülmúlhatatlan buliból. Azokból egy időre elege lett... bár volt egy olyan – egyre erőteljesebb – megérzése, hogy az esküvőjén, ha eljut odáig, rettenetesen be fog állni a Cuba Libréktől. Ha végigcsinálja, ahhoz inni kell. Ha nem, akkor pedig azért kell inni, hogy tompítsa a kelkifurdalást.

Bár azt most azonnal el is kezdhette. Ezen a héten több idegen pasival aludt együtt, mint eddigi életében összesen, és kezdett léha életvitelű, ledér nőszemélyként tekinteni magára. Ami viszont még rosszabbá tette az egészet, az az volt, hogy még Remusszal is jobban esett az együtt alvás, mint Percyvel, nem beszélve Pitonról. Ahogyan az első hajnalukon úgy érezte, élete végig el tudná viselni a közös reggeliket Perselusszal, most ugyanezt érezte: végre nem azt tervezgette, hogyan hessegeti le a másikat az ágyról, hanem kényelmesen hozzásimulhatott, belerúghatott mindenfajta következmény nélkül, és talán még a nyálát is ráfolyathatta... ebbe nem akart belegondolni, de abba muszáj volt hogy körülbelül a hatodik együtt töltött éjjelükön Percy megkérte, hogy aludjanak külön takaró alatt, mert állítása szerint Hermione éjjel összekarmolta. Ő meg olyasvalakivel akart együtt aludni, aki ezt nem bánja. És anélkül akart azzal az illetővel aludni, hogy a lelkifurdalás nyilallásait kelljen utána éreznie.