Piton a homlokát ráncolta. Épp most döntötte el, hogy feltétlen egészségesebb, ha a lány hozzámegy Percyhez, mintha ők valami önmérgező viszonyba keverednek, erre Remus szokás szerint összebarmolja a dolgokat. Bár abból, hogy Hermione esetleg nem megy hozzá Percyhez, nem következik, hogy őhozzá igen, szóval egyelőre nem kellett tennie semmit, csak kivárni a dolgok végét. De kényelmetlenül érezte magát a gondolattól, hogy Hermione nála hoz meg egy ilyen sorsfordító döntést. Maga sem tudta, miért, de valahogy a felelősséghez volt köze a dolognak, hogy ha ő jelen van, mi több, helyszínt biztosít ehhez, akkor a részesévé válik, és Hermione talán joggal fogja arra kérni, hogy aztán ténylegesen vegyen részt benne, mint vétkes fél. Végül is, kis híján lefeküdtek egymással, ez már majdnem olyan, mintha ő lenne a harmadik kerék, valami titokzatos szeretőféle, holott semmilyen kerék nem akart lenni. De az ember nem bocsátkozik dévaj társalgásba olyanokkal, akikkel nem tudja elképzelni a folytatást, legalábbis ő nem az a típus, aki minden nőnek csapná a szelet, a következményektől függetlenül. Nem akart részt venni benne, túl kényelmetlennek tűnt az egész. Még aztán neki kell megmagyaráznia Percynek, hogy Hermione miért döntött úgy, hogy eláll a házasságtól csak azért, mert két alkalommal nála töltötte az éjjelt.

– Mit mondtál neki?! – csattant Remusra.
– Semmit.
– Nem úgy tűnik. Nem gondolod, hogy ez kettejükre tartozik?
– De. Nagyjából ezzel is kezdtük, hogy csak beszélgetünk, aztán elfajultak kissé a dolgok – ismerte be Remus. – De...

– Nincs de! Nem kéne pont neked tanácsot osztogatnod. Olyankor is nehéz veled, mikor amúgy éppen jól vagy, mert egy megkeseredett, cinikus szörnyeteg lettél, ha meg szar passzban vagy, és ez a gyakoribb, olyankor a válás szélén billegsz. Gondolod, hogy jól csinálod? Hogy akármit is jól csinálsz?
– Csak elbeszélgettünk néhány olyan kérdésről, amit jobb, ha az előtt tesz fel az ember, hogy kimondaná azt az igent. Vannak kétségei, és szemétség lenne hamis hitbe ringatni – védekezett Remus.

– Hermione abban az állapotban van, hogy ha azt mondod neki, Percy gatyájában van a válasz az összes kérdésére, akkor hozzá fog menni, ha meg azt, hogy hagyja a francba, akkor nem. És... – Remus nem engedte, hogy végig mondja.
– Én is tudom. De tanácsoltam volna azt, hogy menjen hozzá minden áron, ha egyszer ennyire bizonytalan? Komolyan kergessem bele egy valószínűleg szar házasságba?!

– Hát... – Perselus eltöprengett. Csak azért hozzákényszeríteni Hermionét Percyhez, hogy neki senki se okozzon kellemetlen perceket, eléggé embertelen dolog lenne. Különben sem értette magát. Ez nem az ő döntése lesz, akárhogy kapálózzon is, és valahol el kell dönteni, ráadásul egész eddig arról győzködte a lányt, hogy ne menjen hozzá egy középszerű bürokratához, és most hogy Hermione elgondolkodott, visszavonulót akar fújni... Perselus kezdte belátni, hogy a kotnyeles portrénak talán igaza van egynémely dologban. A frász törte ki a gondolattól, hogy bárkivel kapcsolatot teremtsen, de már úgyis késő, a háza tele van más személyekkel, és sokkal kevésbé zavarja, mint ahogyan várná. Abba se halna bele, feltehetően, ha gyakrabban beszélne a lánnyal... netán a kapcsolatuk romantikus természetűvé mélyülne. Kivéve, ha aztán pár hónapon belül Hermione rájönne, hogy gyűlöl vele lenni, mert semmi mást nem csinál, csak dokumentumfilmeket néz, keresztrejtvényt fejt és olasz tésztát eszik, és nagyjából alkalmatlan mindennemű emberi kapcsolatra. És akkor a lidércnyomás kezdődne elölről a szívfájdalommal, keserűséggel, öngyűlölettel, ilyesmivel, pedig épphogy kilábalt belőle. A szerelmi csalódás nem neki való, a legutóbbi miatt beállt csatlósnak az évszázad genyája mellé, és harminc évre elvermelte magát. Belegondolni sem mert, mi mindent művelne, ha újfent bekövetkezne, esélyesen kirobbantaná a harmadik világháborút. Tehát jobb lenne, ha Hermione hozzá menne Percyhez, és békén hagynák egymást. Majdnem szépségkirálynőnek érezte magát, akinek semmi más vágya nincsen, mint a világbéke, még a saját magánya és Hermione élete és józan esze árán is. – Nekem mindegy, csak én ne keveredjek bele. És ki tudja... talán boldogok lennének – töprengett Perselus, árulónak érezve magát.

– Te most naivnak tetteted magad, vagy tényleg hülye vagy, és komolyan elhiszed ezt a baromságot?! – csattant fel Remus szokatlanul ingerülten. – Nem létezik ember, aki boldog lenne egy ilyen kapcsolatban! A miénk is húzós, pedig szeretjük egymást, de ő abban sem biztos.
– Persze hogy nem, ha azzal tömöd a fejét, hogy mennyire szeretsz veszekedni a nejeddel, pedig veszekedni szar. Valószínűleg ezért van az, hogy Tonksey is éppen csak el tud viselni. Te mondtad nekem, szóval ne forgasd a szemed.

– Nem is élsz kapcsolatban, honnan tudnál te erről bármit is?!
– Annyit tudok, hogy nem szeretek veszekedni. Te, úgy látszik, ezt sem tudod. Inkább élek egyedül, mint egy rohadt csatatéren! – vágta rá Piton dühtől sercegő hangon. Remus néha annyira fel tudta húzni, hogy legszívesebben megtépte volna.

– Te nem szeretsz veszekedni?! – hördült fel Remus. – Hallod te magadat? Mindig mindenkibe belekötsz, nincs egy kedves szavad sem, és azt is támadásnak veszed időnként, ami nem az. Kíváncsi vagyok, milyen lenne ezek után, ha szeretnél veszekedni...
– Van önismeretem, ezért nem kell mellém senki. Veled ellentétben, én legalább jól elvagyok magamban, nem szorulok rá, hogy mástól kapjak megerősítést, és nem kell azon gondolkodnom, hogy az örökké tartó marakodást, vagy az agyzsibbasztó unalmat válasszam, mert ez vár Hermionéra, ha hozzámegy Percyhez.

– Te már csak tudod, ugye? – provokálta Remus. – Irigyellek. Biztosan baromi boldog az életed.
– Hát, legalább csak a saját idegeimre megyek, nem máséra – felelte Piton flegmán.
– Ezzel vitatkoznék...
– Nyilván. Ez a hobbid, mint kiderült.
– Marha vicces vagy! Csak tájékoztatásképp, pillanatnyilag mindannyiunk idegeire mész, főképp az enyémre!
– És? Ez nem kunszt. Neked minden az idegeire megy, azért tömlek nyugtatóval!

– Gyerekes vagy! – mordult rá Remus duzzogva. Épp nem tudott mást mondani.
– Ó, tényleg?! Én alszom egy barátomnál, mert otthon annyira húzós a helyzet, mintha tizenhat éves lennék? – vágott vissza Piton. Kis csend lett, mialatt ádázul meredtek egymásra, azt találgatva, milyen sértést vágjanak a másik fejéhez. Aztán Remus megrázta magát, értetlenül ráncolni kezdte a homlokát.

– Most mi... mi a francon veszekszünk?
– Bemutatjuk Hermionénak, milyen egy klasszikus, házastársi vita! – vágta rá Piton még mindig dühösen. – Nagy kár, hogy nem hallja.
– Igen? Ez esetben el akarok válni tőled. – Újfent csend lett, mialatt tovább fürkészték egymást, de legalább már nem gyilkos szándékkal. – Várj... most barátok vagyunk? – értetlenkedett Remus, ahogy visszapörgette az elhangzottakat. – Az előbb mintha azt mondtad volna...

– Hát... – Piton hökkenten elhallgatott. Mik vannak... valóban kimondta ezeket a hátborzongató dolgokat, teljesen váratlanul. – Talán – mondta tartózkodóan.
– Komolyan? – meredt rá Remus hatalmas szemekkel. Neki meggyőződése volt, hogy Piton ki nem állhatja. Talán nem gyűlöli, de kizárt, hogy kedvelné, pedig ő nagyon is bírta a mogorva bájitalmestert, erre tessék. Önkéntelenül elmosolyodott.
– Kussolj, mert visszavonom, és ne vigyorogj olyan rohadt önelégülten!
– Akkor most át kéne ölelnünk egymást, mint Joey és Chandler?
– Eltakarodsz! – mordult rá Piton, miközben hátrált előle.

– Oké, akkor hogyan fúrjuk meg Hermione esküvőjét? – kérdezte Remus, visszakanyarodva az eredeti problémához.
– Sehogy. Ráhagyjuk, felnőtt nő, ha hozzámegy, majd elválik. Többen túlélték már. A szüleimnek is jót tett volna, nagy kár, hogy akkoriban még nem volt ilyen divatos.
– Neked kéne esketned őket. Olyan romantikus lenne! Szinte látom magam előtt, ahogy az egybegyűlteket biztatod, hogy valaki tiltakozzon már! – Perselus megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe, hogy kirázza belőle ezt a képtelenséget. Bár lenne benne fantázia... Csak akadna egy jóérzésű gyászoló... ünneplő, aki tiltakozna.

– Jobban vagy? – kérdezte inkább, hogy visszaterelgesse a témát valami értelmesebb felé.
– Kicsivel. Legalább már nem akarok meghalni.
– Oké... próbálj pihenni, aztán kipróbáljuk a következő verziót. De előtte írj egy végrendeletet – tette hozzá, aztán otthagyta Remust, ment, hogy rendet tegyen maga után a konyhában.

+/

Hermione a kert végében álló rozsdás hintaágyig menekült, ott levetette magát, és sírni lett volna kedve, de egyelőre nem jöttek a könnyek. Miért ennyire bonyolult dolog ez? El kéne dönteni, hogy igen vagy nem, nem lehet az annyira nehéz! Régebben – emlékei szerint – nem volt ennyire határozatlan, és fogalma sem volt, hogyan jutott idáig, hogy ki vagy mi művelte ezt a borzalmat a személyiségével. Feldobhatna egy pénzérmét, ha el tudná végre dönteni, hogy a fej vagy az írás legyen az igen.

Szeretett volna már túl lenni rajta. Talán csak az esküvővel volt baja, nem a házassággal magával, talán ha két tanúval elmennének a legközelebbi anyakönyvi hivatalba egy kiskosztümben, és túlesnének rajta, mint a védőoltáson, élete végéig boldog feleség lenne. Vagy nem. Már lassan ez sem érdekelte, csak ne kelljen többet ezen töprengenie. De mi van, ha hozzá megy, aztán megbánja, évekig töpreng és emésztődik, majd elválik, borzalmas csatateret hagyva maga után... esetleg lesznek gyerekeik – bár nem tudta elképzelni –, és nem válhat el, és megkeseredett, gonosz szipirtyóként öregszik meg, aki a férje halálát kívánja. És mi van, ha nem megy hozzá, és soha többé nem találkozik egyetlenegy használható faszival sem, csak csupa őrülttel meg pernahajderrel, és magányosan és boldogtalanul hal meg? Vagy ki tudja... még nincs harminc éves – bár riasztó módon nemsokára annyi lesz –, talán van még ideje...

Aztán a gondolatai elúsztak Piton felé, természetesen, mint mostanában általában. Fogalma sem volt, hogy vele például miért tudja elképzelni a dolgokat, holott a józan eszével tudta, hogy köztük sosem lesz semmi olyasmi, ráadásul Piton egy fél szóval sem utalt rá, hogy akármit is szeretne. Mégis jó volt ábrándozni róla. Vajon, ha Piton állna előtte, arra kérve, hogy legyen a felesége, akkor is lennének kétségei? De persze vele egyetlen percig sem élt egy fedél alatt, nem kellett azon veszekedni, hová menjenek szombat este, hogy megihatnak-e valamit spontán – bár Pitont ismerve biztosan –, vagy milyen világraszóló lagzit akarnak. Gyanította, ha Pitonnal élne, ő is az idegeire menne egy idő után. Ő sem az a kimozdulós fajta... akkor nézhetné a History Channelt állandóan, pedig lehet, hogy ő filmeket akarna nézni, HBO-t vagy Netflixet. És Percy elviselhető... és Remus azt mondta, néha ők is csak elviselik egymást. Talán ennyi kell a boldogsághoz, egy olyan partner, akitől nem borzad az ember, és akit nem akar megölni, csak néha. Lehet, hogy ez a maximum, amit az élettől várhat, és nem olyasmi, ami a romantikus komédiákban van. Az úgyis mind hazugság. Nem akarhat romantikus filmben élni, az végtelenül szánalmas lenne.

Nem igazán tudta, mi a konkrét gond Percyvel, túl azon, hogy merev, de eddig is merev volt. Nem igazán lehetett ellene kifogása. És nem lehetett biztos benne, hogy ennél jobb is jár, olyasvalaki, aki ellen nem csak szimplán nincsen kifogása, hanem egyenesen odavan érte. Olyasmi különbség volt ez, mint a báránysült-kelbimbó páros és a csokoládés palacsinta között. Nem volt kifogása a báránysült ellen, ha muszáj lenne, megenné az élete minden napján, mert inkább a báránysült, mint a pacal és hasonszőrű társai. De a csokis palacsinta... hát azt behabzsolná. Arra rávetné magát, még akkor is, ha egészségtelen...

De ezek a gondolatok sem vezettek sehová, mert a kapcsolatok nem olyanok, mint a kaják és a hollywoodi filmek, hanem azok kapcsolatok, túl bonyolultak ahhoz, hogy rájuk húzhasson valami ilyesmit, leegyszerűsítse, és ennek mentén döntsön. És ebből a logikából amúgy is az következett, hogy ha az élete hollywoodi film, akkor Piton Bradley Cooper lenne, ha pedig kaja, akkor ő lenne a csokis palacsinta? Mert inkább tűnt valami csípősnek, mint édesnek. Csípős thai kajának vagy ilyesminek... Carolina Reaper chili paprikának. Azt meg egyszer is húzós fogyasztani, nemhogy egyfolytában.

Ezektől a gondolatoktól csak éhes lett, mint a fickó a „Fald fel Amerikát!”-ból, de okosabb nem. Semmi értelme nem volt Remusszal beszélni. Csak még jobban összezavarta. Egyfelől természetes, hogy veszekszenek, és időnként gyűlölik egymást, másfelől nagy baj, hogy ő közben nem szerelmes. De valahogy neki a kettő nem jött össze, pedig volt benne logika... és talán pontosan az volt a baj, hogy addig nem is értheti meg, míg olyan emberrel nem hozza össze a sors, akivel szeret majd veszekedni (is). Mint Remus és Tonks.

De a franc tudta, hogy például Pitonnal szeretne-e veszekedni, vagy megölnék egymást. És elég húzósnak tűnt kipróbálni. És annyit Percyvel sem veszekedett – még, bár Remus azt mondta, majd fognak –, inkább csak unta és belefásult, és arra gondolt, ahhoz azért még túl fiatal. Nem olyan kislányos, ártatlan módon fiatal, hanem olyan módon, hogy nem akar úgy gondolkodni, mint a tulajdon nagyanyja. Annál jobban kéne számítania, mit tesz vagy mond a másik...

– Jól vagy? – kérdezte Parvati, aki megjelent a látóterében. – Mindenhol téged kereslek.
– Miért?
– Nem kéne mennünk? Tök késő van már, négy is elmúlt. Igaz, eddig kinn aludtam a teraszon, de akkor is... kezd fura lenni a helyzet.
– Nem tudom. Egyszerűen... nem tudok hazamenni. Szembenézni vele addig, míg érezem ezt a bizonytalanságot, mert ez borzalmas, ettől megőrülök. És nem ezt érdemli...

– Akarsz hozzám jönni? – Hermione elgondolkodott. Oda is szívesebben ment volna, mint haza, de a legszívesebben itt maradt volna, és ennek kivételesen semmi köze sem volt Pitonhoz. Nem azért akart maradni, hogy ráhajtson, vagy kiprovokáljon valamit, hanem mert erre volt szüksége, a friss levegőre, tágas égboltra, a nyugalomra és csöndre. Egy olyan helyre, ami azt sugallja neki, hogy megállt az idő – van még idő –, és ahol nem kell senkihez sem szólnia, ha nem akar.
– Igazából jó lenne itt maradni, de nyilván zavarnánk őket – felelte lelombozódva.

– Mármint mi ketten? Úgy értetted, én is?
– Hát... nem, ha menni akarsz, akkor menj, csak... olyan jó itt lenni. Gyűlölöm Londont, az egész zajos, pulzáló, meleg masszát, ami ott van. Utálom, hogy ha hazamegyek, semmi más vágyam nincs, mint máshol lenni, és Percy nem akarja, és úgy érzem, mintha ketrecbe lennék zárva. Itt meg minden szabadnak tűnik.

– Beszélek velük – felelte Parvati kissé riadtan. Persze, ez várható volt. Csak ő azt remélte, Hermione meghozza majd szépen a döntését, és közli is Percyvel, mindenféle összeomlás nélkül, de aztán rájött, az ilyesmi automatikusan vonja maga után az összeomlást. Ő még mindig nem kaparta össze magát, pedig hónapok teltek már el Harryvel való szakításuk óta.

Beóvakodott a házba, ahol Remus aludt, Piton meg a konyhában tartózkodott.
– Prof? – Piton megfordult, kérdőn nézett rá. – Szóval... az van, hogy Hermione nincsen túl jól. Mármint nem a randi drog miatt, csak lelkileg... meg kell hoznia egy döntést, és...
– Maradtok még egy éjjelre? – kérdezett rá Piton fásultan. Eszerint ma is Remusszal kénytelen egy nyoszolyán osztozni, azt kockáztatva, hogy a másik lerugdossa, ha gonosz megjegyzéseket tesz.
– Ha nem baj.
– Semmi gond. Hermione azért jól van?
– Hát... nem tudom – vallotta be Parvati.
– Ránézek – dünnyögte Piton, aztán kifordult az ajtón.

+/

Vitt egy pohár jeges teát a lánynak, hátha a nagy töprengésben megszomjazott. Már messziről lehetett látni, milyen rossz állapotban van. Nem sírt, de hajszál híja lehetett. Letelepedett mellé, némán átnyújtotta neki a teát.
– Köszönöm – mondta Hermione rekedten a sok hallgatástól.
– Tudok segíteni valamit?
– Az hiszem, nem. Nem kérhetlek arra, hogy dönts helyettem – mosolyodott el a lány. Pedig az a döntés talán egyetlen csók is lehetne, vagy akármilyen nemű utalás arra, hogy nekik lehet jövőjük.

– Túl nagy lenne a felelősség.
– Igen, ezt én is érzem. Remus egy kicsit összezavart.
– Nyugi, már helyre tettem, egy ideig nem fog ilyesmire vetemedni.
– Nem kellett volna. Igaza volt, és elgondolkodtatott.

Hallgattak egy kicsit, mialatt Piton azon gondolkodott, hogyan könnyítse meg Hermionénak ezt a nyilvánvalóan már meghozott döntést.
– Szerintem nem kell félni a sorsfordító dolgoktól. A legtöbb persze szarul sül el, de néha amúgy sem lehet őket kivédeni. Akkor meg minek félni? Én sem féltem beállni Voldemorthoz... pedig talán kellett volna, ha jobban belegondolok – töprengett Perselus.

– Nem félek, csak bizonytalan vagyok...
– Mert eleve biztosra akarsz menni. Ez a baj a mai kapcsolatokkal. Egy kapcsolatra nem lehet biztosítást kötni, senki sem fogja garantálni neked, hogy nem szaródik el az egész, és nem fogod úgy érezni, hogy elpazaroltál egy csomó időt egy nyikhajra. Még ha imádnád Percyt, akkor is benne lenne a pakliban, hogy meggyűlölöd, mert megváltoznak a körülmények. És az is benne van a pakliban, hogy találkozol valakivel, akit képes leszel biztosnak gondolni. Persze az is csak illúzió...

– Éppen ez a bajom... – sóhajtotta Hermione. – Tudom, hogy nincsen biztosíték, de csak jobb úgy belevágni, hogy legalább azt meg lehet tippelni, hogy nem bánom meg az egészet már a nászéjszakán. Különben meg... talán már találkoztam is azzal az illetővel. – Piton megdermedt. A gyomra elkezdett vándorolni, először fölfelé, aztán lefelé, össze-vissza, a szíve meg teljesen idióta ritmusban kalapált. Csak ne ő legyen. Hermione ne forduljon felé, ne kérjen rajta számon dolgokat, amiket nem tudott teljesíteni, és érzéseket, amiktől... ha nem is retteg, de tart mind a mai napig, és tartott régen is. – De hagytam elmenni. Talán nem véletlen – tette hozzá mélységesen szomorúan, ahogyan csak olyankor szomorú az ember, ha valami komolyról és fájdalmasról van szó.

Piton rásandított. Most róla van szó, vagy sem? A lány emlékszik arra a dologra a suliban, és a szavaiból azt vette ki, hogy elég sokat gondol rá, de az, hogy annak nem lett folytatása, nem igazán rajta múlt. Egyikükön sem. A körülmények összejátszásának áldozatai lettek akkor is, mikor egymásnak estek, és akkor is, mikor soha többé nem találkoztak. Mostanáig... most meg már mindenhez túl késő volt. Az ember nem folytat ugyanott egy csókot kilenc év kihagyás után, az nagyon furcsa lenne. Egy barátságot is nehéz ott folytatni, ahol abbamaradt, pláne ilyesmit. Bár legalább abban biztos lehetett, hogy Hermione nem bánná, ez megkönnyítené, ha mégis rászánná magát, amire igen csekély volt az esély.

Vagy valaki másról van szó? Piton kellemetlenül érezte magát ettől, indokolatlanul kellemetlenül. Rossz lenne ezzel szembesülni. A lánynak számos, nála jelentősebb kapcsolata lehetett. Lehet akár valaki más is, ő pedig túlreagálja az ártalmatlan utalásokat – és nem annyira ártalmatlan csókokat, de az ember részegen csinál ostobaságokat. Lehet, hogy az a csók semmi, csak pont jókor volt jó helyen. Lehet, hogy a nagy semmiért ébredezik a szíve mélyén valami érzelem-féleség, mely esetben mégis neki lesz igaza, és jobb az egészet azonnal abbahagyni. Fogalma sem volt, hogyan lehetne ezt kiszaszerolni.

– Miért? – kérdezte kissé rekedten.
– Mit miért?
– Miért hagytad elmenni, ha biztos voltál benne?
– Nem voltam. De biztosabbnak tűnt, mint Percy. Mármint az én érzéseim, de azok... – Hermione legyintett, mintha jelentéktelenségeket akarna elhessegetni. – Ez mindig kettőn áll. Ő nem akarta.

– Biztos?
– Gondolom. – Úgy kerülgették a témát, mint a macska a forró kását, miközben egyik sem lehetett biztos benne, hogy a másik is ugyanarról beszél. – Tudod, nem olyan egyszerű meghozni egy ilyen döntést! – fakadt ki váratlanul Hermione. – Haragszom magamra, mert egészen eddig odáztam az egészet, de akkor sem egyszerű. Azt hittem, örülni fogok az esküvőmnek, hogy elviselhetetlen libává változom át, aki irdatlan ruhákat próbálgat, míg meg nem találja az abszolút tökéletest, meg nászutakat tervezget, meg porcelánt néz... és azt gondolom, az én hibám, hogy nem ezt érzem.

– Ez hiba lenne?
– Az, amennyiben igent mondtam Percynek, felelősségem teljes tudatában. Elvileg tudtam, mire vállalkozom. Tudtam, hogy az esküvőnk másik szereplője ő lesz, és nem Johnny Depp vagy ilyesmi. – Vagy te... akár ezt is mondhatta volna, csak nem merte.
– Miért mondtál igent?
– Hát... – Hermione elgondolkodott. Hülye válasz lett volna, ha azt mondja, hogy mert Percy megkérdezte, pedig ez volt a helyzet, és végig rettegett aznap este, a zsigereiben érezte, hogy eljött az a perc, amitől egyre jobban tartott, mégsem tett semmit. – Féltem nemet mondani. Nem akartam megbántani. Azt hittem, lesz még időm... hogy évekig jegyben járunk majd, szinte semmi különbség nem lesz, aztán elfelejtődik szépen az egész, a franc gondolta, hogy másnap nekiáll a tökéletes esküvő megszervezésének. És... még sohasem szakítottam senkivel – vallotta be. – Tudom, valahogyan meg lehet csinálni, de nem tudom, hogyan, mert semmi értelmes érv nem jutott eszembe. És valahogy túl fáradt voltam hozzá... végigveszekedni az egész estét, győzködni, meg hallgatni, ahogy ő győzköd engem... inkább el se kezdem.

– Az nem elég érv, hogy bocs, de nem szeretlek?
– Ez nagyon modortalan lenne. Ráadásul fogalmam sincsen, hogy igaz lenne-e.
– Szóval inkább hozzá mész, csak ne kelljen megbántanod? – meredt rá Piton értetlenül.
– Nagyjából. Hülye vagyok, igaz?
– Nos... bár nyilván modortalan ezt mondani, de igen. Hülye vagy. Jelen állás szerint egy életed van, és te szántszándékkal Percy Weasley-re akarod pazarolni. Szerencséd, hogy emiatt senki sem vádolhat hűtlen kezeléssel, végül is a tiéd, azt kezdesz vele, amit akarsz.
– Tudom.

– És miben reménykedsz?
– Elsősorban abban, hogy holnap olyan szerelmesen ébredek fel, hogy kiömlök a küszöb alatt, mint egy liter tej. Ezt elősegítendő, főzhetnél nekem valami méregerős szerelmi bájitalt... De reálisabban... katasztrófákban – vallotta be a lány sóhajtva. – Abban, hogy szombatig összeomlik a gazdaságunk, kitör az anarchia, természeti csapás jön, időjárási anomália, vagy valami... zombiapokalipszis.

– Szerintem a nászéjszakád lesz a zombiapokalipszis, már ha Percy vérmérsékletéből indulunk ki – tette hozzá Piton szarkasztikusan. Hermionéból kirobbant a nevetés, és csak kacagott felszabadultan úgy, mint már régen nem. Régen is ezt szerette, ezt a furcsa, fanyar humort, hogy ha elég mélyre ásott, Piton olyan oldalait fedezte fel, melyekről értelemszerűen tudomása sem volt. Hogy van benne jó adag önirónia, kedves is tud lenni, sőt gyengéd is. Talán a humor hiányzott a legjobban Percyből... ami furcsa volt, mert azt hitte, anélkül nélkül vígan lehet élni, de rá kellett döbbennie, hogy nem igazán. Csak az teszi könnyebbé a katasztrofális helyzeteket, néha csak az oldja meg a dolgokat, ha nincsen hová hátrálni, és ezt háborús veteránként elég korán megtanulta. Percy valamiért nem... talán mert csak a végére ért oda. De kérdés, hogy le szabad-e mondani egy esküvőt a humor hiánya miatt?