Hermione már egészen emberi lénynek érezte magát, mikor bő húsz perccel később leült a konyhaasztalhoz, és ahhoz képest, hogy rettegett a szájába venni bármit is, meglehetősen jólesett neki a reggeli. Aztán eszébe jutott, hogy beszélni akart Remusszal a házasságok természetéről, úgyhogy a keresésére indult. Parvati kinn volt a teraszon, napozott vagy kiájult, Piton pedig a bájitalüstje fölött görnyedt. Újabb variációt kellett főzni, mert a mostani enyhén szólva katasztrofálisan sikerült, és kezdett szégyenkezni. Hermione nem is szólt hozzá, nem akarta megzavarni, bár érdekelte, miben mesterkedik.

Remusra a nappaliban lelt rá, félholtan a fáradtságtól. Ez volt eddig a legrosszabb variáció, amit kapott, lerántotta a mélybe, úgy érezte magát, mint akin áthajtott az úthenger, és szeretett volna meghalni. Semmi másra nem volt képes, mint hason heverni a kinyitott kanapén, keresztben, ahogy eldőlt, és arra sem maradt ereje, hogy valami kényelmesebb pózt vegyen fel.

– Remus? Alszol? – szólította meg Hermione halkan, hogy ha alszik, ne verje fel.
– Nem.
– Minden oké?
– Ühüm...
– Csak... beszélni szerettem volna veled. Ha ráérsz – tette hozzá Hermione.
– Miről? – nyögte a férfi, de főképp a párnának beszélt, alig lehetett érteni belőle bármit is.
– A házasságról. De jól vagy? Mert őszintén, nem úgy tűnik.
– Perselus kiütött azzal a szarral. Minden oké, előbb-utóbb elmúlik. Csak ne engedj éles vagy szúrós tárgyak közelébe! – Megfordult, feltápászkodott, de elég ijesztően festett.
– Nem muszáj most, ha nem vagy jól.
– Én sosem vagyok jól, ez a probléma. – Remus egy intéssel helyre rakta a kanapét, hogy le tudjanak ülni. Kiment a konyhába, és főzött maguknak egy méregerős kávét, hogy magához térjen, aztán visszament a lányhoz. Leültek a kanapéra, és csokis kekszet ettek a kávéhoz. – Miről is szeretnél beszélni? – kérdezte végül.

Hermione hosszasan hallgatott. A fejében olyan tiszták voltak a kérdések, de valahogy hülyén hangzott volna, ha kimondja. De Remus volt az egyetlen házas barátja, Ront leszámítva, de Ron undorítóan boldog és öntelt volt, őt semmi kedve nem volt erről kérdezni, ráadásul Percy öccse. Remusról legalább tudta, hogy nem fogja kinevetni.

– A bizonytalanságról, azt hiszem. Meg hogy normális-e, hogy néha... illetve általában azt érzem, hogy fel akarom adni az egészet, és... unom a vitákat, amik igazán nem is viták, csak ilyen triviális ostobaságok, és... néha úgy érzem, utálom Percyt. És fogalmam sincsen, mihez kezdjek. – A végét már csak suttogta. Még sohasem mondta ki, magának sem nagyon fogalmazta meg ezeket, úgy gondolta, ha eleget tagadja, majd automatikusan elmúlik, és visszakap a régi életükből valamennyit. Bár az sem volt tökéletes, de elviselhetőbb volt, mint ez.

– Nem szívesen adnék tanácsot. Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj... – Hermione bólintott, tudomásul vette, bár a szíve mélyén arra vágyott, hogy valaki mondja meg végre, mihez kezdjen, hogy menjen vagy maradjon. Egy konkrét igent vagy nemet akart, és Remustól el is tudta volna fogadni. – Nincs két egyforma kapcsolat – kezdte Remus, de Hermione közbe vágott.
– Tudom, hogy a tiétek más, mint a miénk, de senki mást nem kérdezhetek erről.
– Azt kérded, mindez normális-e?
– Igen.
– Normális.

– Ohh – hökkent meg Hermione. Kicsit abban reménykedett, hogy Remus azt mondja, nem az, és a házasság az olyan, mintha az ember átszökdelne a szivárvány alatt, és odaát minden csodás. Erre tessék, így kérjen tanácsot az ember. – Majdnem minden, amit érzel, normális és természetes. De nem biztos, hogy jó.
– Tudom, hogy nem jó, éppenséggel rohadt szar. Ezért is vagyok bajban.
– A házasság nehéz, néha csak csinálni kell, és semerre sem nézni, aztán túllendülsz a szar szakaszon.

– De a viták... érezted már, hogy valahogy nem is arról van szó? Mintha több rétegük lenne? És mikor azt mondom Percynek, hogy legyen kicsit spontánabb, igazából azt akarom mondani, hogy egy elviselhetetlen, görcsös, sznob seggfej, utálom a lakását, és... ilyesmi – cincogta zavarban.
– Persze. Folyton. Vannak az alapkonfliktusok, amiket alig bírsz elviselni, de nem tudod megoldani, meg van a felszín. Egy házasság... kívülről egészen más, mint belülről. Soha senki sem fogja tudni, igazából min veszekedtek, néha még ti magatok sem. Egy idő után egészen profin lehet űzni a házastársi háborúskodást és szemétkedést... csak vannak azok a mélyen tenyésző témák, amik jobb ha szóba sem kerülnek, kivéve akkor, ha éppen igazán, mélyen és őszintén gyűlölöd és bántani akarod a másikat. Akkor beveted a nehéztüzérséget. De annak rettenetes ára van.

– És muszáj veszekedni? Vége lesz egyszer, ha kiveszekedtünk magunkat?
– Biztosan. Mi még nem tartunk ott. Legalább már tudom, mi az, amire Tonksey ugrik, és tudom, mit nem kéne mondanom. De ennek ellenére kimondom, mert egyszerűen néha annyira... – Remus elkeseredetten megrázta a fejét. – Néha nehéz – mondta inkább, de Hermione érzései szerint mást mondott volna. – És ő is tudja, hogy én mire reagálok rosszul, és ha én ezt mondom, és ő azt csinálja, akkor veszekedni fogunk, és mégis bevállaljuk a veszekedést, ahelyett hogy kussolnánk... De eddig ezt sem tudtuk, szóval haladunk – mondta Remus optimistán. – Idővel majd be is tudjuk fogni, amikor kell.

– És nem unod?
– A vitákat igen, de azok hozzá tartoznak a kapcsolatokhoz. Nem lehet elkerülni, csak ha képes vagy folyamatosan hazudni mindenkinek, de az rohadt egészségtelen dolog. Ha két ember együtt él, néha elszabadul a pokol... de egyébként nem ez számít.

– Anyám... – nyögte Hermione. – Akkor ennyi? Hozzámegyek valakihez, és végigszemétkedem meg veszekszem vele az életemet?!
– Nagyjából. De emlékezz az alaptételre: nincsen két egyforma kapcsolat. Állítólag vannak jók is. – Hermione nem remélte, hogy az övé majd másmilyen lesz. Hacsak úgy nem, hogy megtanul mindent lenyelni, ahogyan eddig is tette, amivel annyira teleszaladt a hócipője, hogy elbizonytalanodott, és időnként borzadt a tulajdon esküvőjétől és vőlegényétől, tehát nem egy kifizetődő taktika. Talán le kellett volna üvölteni Percy fejét, akarata ellenére elvontatni a legközelebbi kocsmába, és belediktálni erőnek erejével fél liter vodkát.

– Mi a francnak csinálja bárki?! – fakadt ki elkeseredetten.
– Ez egy jó kérdés. Nagyjából azért, mert az emberek nem látnak a jövőbe. Nem látják, mi lesz tíz-húsz év múlva, hála az égnek...
– Elég cinikus hozzáállás... szóval te nem javaslod?
– Dehogynem. Talán nem jól fogalmaztam, és nagyjából az jött le a mondandómból, hogy a házasság szar, de ez nem így van. Ezek csak időszakok... rossz periódusok, amin mindenki keresztül megy, de nem ez határozza meg, mert ez elmúlik, ha megvan a szeretet. Erre fel kell készüli, hogy az ember ne dobja be a törölközőt az első nehézségnél. És nem lenne fair, ha azt mondanám, hogy utána minden tökéletes lesz, mert rendszerint az igazi, kőkemény, állóháborúvá váló veszekedések csak a lagzi után kezdődnek...
– Nem hangzik jól...
– De megéri. Általában... – tette hozzá kicsit bizonytalanul.

– Miért? – Remus egy ideig nem felelt, a gyűrűjét nézte. Egy kicsit kopott volt már, kicsit talán fénytelen, de már tíz éve rajta volt. Sohasem vette le...
– Mert szeretem a feleségemet, imádom a családunkat, és minden nap hálát adok, hogy vannak nekem. Igazából még veszekedni is szeretek Tonksey-val. Más, ha olyannal vitázol, akiben biztos vagy, és lehetsz akármilyen vállalhatatlan seggfej, másnap minden megy tovább ugyanúgy, következmények nélkül. Akkor is ugyanúgy szeretem, mikor ki vagyok rá akadva, és fordítva ugyanez a helyzet. És nem ciki másnap odasomfordálni, és azt mondani, hogy bocs, hogy olyan hülye voltam, és ő csak nevet egyet, és magához ölel.

– Igen? – kérdezte Hermione. Ő sohasem jutott el erre a szintre. Rendszerint ráhagyta a dolgokat Percyre, nem állt ki magáért, nem voltak vállalhatatlanságig fajuló viták és somfordálások, nem volt miért elnézést kérni. Kezdte érdekelni, vajon miért nem? Mert nem érezte magát biztonságban, vagy mert Percy nem számított annyira, hogy veszekedjen bármiért is. Egyik sem volt túl kecsegtető lehetőség... bár az anyázásig fajuló veszekedés sem tűnt épp jó mókának. – Nem könnyebb ráhagyni? Nem félsz, hogy rámegy a kapcsolat?
– De, időnként, ha épp nagyon rossz passzban vagyunk, és arra sem emlékszünk, mi a francért házasodtunk össze. Meg alapjáraton szorongok azon, hogy egy nap rájön, hogy nem vagyok hozzá való, de ez... ez csak a fejemben van. Egyébként nem... Tonksey-t akkor is szeretem, mikor épp nem vagyok oda érte. És... valamelyikünk még időben meg szokott állni. Nem feszítjük túl a húrt, épp csak pattanásig, de nem engedem el, ha ki akar lépni az ajtón, átölel, ha látja, hogy remegek az idegtől, és... nem megyünk el a végéig. Pont mert tudjuk, mit veszíthetünk.
– Mármint?
– Haragszunk egymásra valamiért, de ez nem jelenti azt, hogy le akarok lépni, elölről kezdeni valaki mással, ilyesmi. Inkább veszekszem vele egy életen keresztül, minthogy mással kelljen élnem, még akkor is, ha azzal a másikkal kényelmesen meglennénk egymás mellett. Halálra unnám magam. Őt akarom a makacsságával együtt.

– Sosem akartál lelépni?
– Dehogy! Oké, az elején egyszer igen, mikor bepánikoltam, hogy Teddy örökölheti a bajomat, de egyébként soha. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe időnként, mikor épp szívatjuk egymást, de nem megyek sehová. Tudom, mivel tartozom nekik.
– Elég tudni? – kérdezte Hermione kétkedve. – Én is tudom, hogy Percy jó döntés, mint a kockázatmentes befektetés meg a szénhidrátmentes étkezés, meg ilyesmi. De nem érzem.
– Néha elég csak tudni. És ha tudod, másnap emlékezni is fogsz arra, miért vagy vele, és érezni fogod, amit kell. Könnyű minden vita után azt mondani, hogy oké, elég volt, de az a helyzet, hogy minden kapcsolatban lesznek hullámvölgyek, és... Őszintén, a Tonksey nélküli élet eléggé elborzasztó. Minden lehetőség, ami nélküle lenne, az nem érdekel. Az szörnyű lenne. Akkor sem, ha annyira haragszunk egymásra, hogy látni sem bírjuk a másikat – tette hozzá Remus.

– Nem lettem okosabb – vallotta be Hermione. – Olyan, mintha én nem is kapcsolatban élnék. Mi nem veszekszünk. Nincsenek szar periódusaink... illetve lehet, hogy csak az van. Vagy nem tudom, néha utálom az egészet, illetve egyre gyakrabban, és lassan már akkor is a falnak megyek, ha Percy kinyitja a száját, az mindegy, mit mond. Időnként azt gondolom, hogy utálom. De tényleg. Utálom még a ruháit is – tette hozzá Hermione mélységes meggyőződéssel.

– Beszéltél vele erről?
– Nem, soha. Hogy mondja meg az ember annak, akivel együtt él, hogy idegesíti?
– Így: idegesítesz.
– De ezt lehet? – meredt rá döbbenten Hermione.
– Persze. Mi történhet, sírni fog? – kérdezte Remus cinikusan.
– Hát... nem tudom. Nem túl kedves dolog valakinek azt mondani, hogy idegesítesz.
– Nekem Tonksey egy hete mondta, mielőtt elment arra a konferenciára.
– És nem sértődtél meg?
– Nem. Legalább még időben szólt, mielőtt komolyabban összevesztünk volna. Néha jobb tudni, mit ne csinálj.
– Nagyon fura vagy – állapította meg Hermione. – Nem hiszem el, hogy neked ez így jó. – Remus elmosolyodott, ezúttal igazán őszintén.
– Pedig nem cserélnék senkivel. Van egy gyönyörű feleségem és egy csodás kisfiam. A többi nem igazán számít.

– És a romantika? Vagy a házassági anyakönyvi kivonat kézhezvételét követően nekiállunk veszekedni, és abba sem hagyjuk tíz évig?
– Először is, a viták jönnek-mennek, mint a nyári zápor, ha pedig állóháborúvá válik, akkor vagy elviselhető, vagy elváltok. Másodszor, romantika addig marad, míg gondoskodsz róla, hogy legyen. De... egy idő után nem viszed túlzásba.

– Mi eddig se vittük túlzásba – sóhajtotta Hermione. – És honnan tudtad, hogy ő az igazi? Azt honnan lehet tudni?
– Abban csak reménykedhetsz, de aztán az évek kezdik igazolni. Én nem vagyok az a hú, de szerelmes típus, de napról napra jobban szeretem, pedig azt hittem, azt egy idő után nem lehet fokozni. És akármikor elölről kezdeném vele. Kedveltem azt az életvidám lányt, aki volt, de sokkal jobban szeretem és tisztelem a gondoskodó anyát, akivé vált, meg azt a nőt, aki komoly munkát végez és jó benne. Büszke vagyok rá, hogy olyan okos és erős, nem mellesleg rohadt jól néz ki, és az én csajom. És egyébként a legjobb barátom is, és azt is szeretem, mikor csak röhögünk együtt valamin...

– És nem érzed azt, hogy halálra idegesít? Mármint minden percben? – kérdezte Hermione döbbenten. Mert ő messze nem ezt érezte...
– Nem. Egy csomó mindent szeretek vele csinálni. Alapvetően jól kijövünk, ha épp nincs mélypont. Az meg úgysem rajtunk múlik... és inkább rajtam, mint rajta, a hülye depressziós korszakok miatt. Ha együtt élsz valakivel, elkerülhetetlenül bosszantani fog időnként, és a pokolba kívánod. Főképp, ha még önmagaddal sem szívesen állnál szóba, olyankor a másiknak semmi esélye. De normál esetben mindig örülök, ha ott van. Szeretem, ahogy csacsog, elmeséli a napját, nem okoz gondot ezredszerre felszedni utána a szétdobált ruháit... nagyjából ezt akarom csinálni életem végéig.

– Ezt akarom érezni. Baj, ha nem ezt érzem?
– Nem tudom. De nem jelent jót.
– Azt hittem, majd azt mondod, a házasság tök jó, és rájövök, hogy a kapcsolatom Percyvel nem a legjobb, és el tudom dönteni, mi legyen, de ehhez képest inkább titeket zavarnálak el párterápiára. De a mi kapcsolatunk... abban nincs szenvedély. Nem csak azért nem veszekszünk, mert én engedek, hanem nincs is bennünk elég tűz hozzá.

– Neked hiányzik?
– Azt hiszem. Utálom, hogy ennyire lagymatag az egész. Félre ne értsd, azt sem akarom, hogy folyton veszekednem kelljen valakivel, de... érezni akarok valamit, azon kívül, hogy idegesít a vőlegényem.
– A szex sem oldja meg a dolgokat? – kérdezett rá Remus, Hermione pedig homlokáig elvörösödött. – Bocs. Erre nem kell válaszolnod.
– Miért, nálatok megoldja? – kérdezte Hermione pironkodva.
– A legtöbbször. Olyankor van bajunk, ha ilyen-olyan okokból nem jön össze.
– Hogy lehet tíz év után ugyanúgy kívánni valakit? – kérdezte Hermione, hiába törekedve a cinizmusra. Neki már öt év után is gondot okozott időnként... vagy általában, csekély kivétellel.

– Ugyanúgy, ha nem jobban. Legalább nem kell a sok fakszni, attól úgyis a frász tör ki. Néha az egész csak... tudod... betölti a rendeltetését, és annyi. Néha meg randizunk – mosolyodott el.
– Betölti a rendeltetését?
– Hát igen, hogy ne menjünk egymás idegeire. Ugyanolyan szükséglet, mint az, hogy együnk valamit.
– Rém romantikus.
– Nem éppen, a praktikához több köze van – húzta a száját Remus.

– Jó, és az nem hiányzik? Mert én megőrülök Percytől, hogy soha nem tud spontán kedves lenni. Kedves a maga módján, és amikor eltervezi, tud romantikus lenni, de... nem képes meglepni, és azt sem hagyja, hogy én meglepjem magunkat. Már az is zavarba hozza, ha valami új pózt akarok kipróbálni, basszus – pirult el a lány.
– Mi néha randizunk, pont ezért, hogy ne változzunk át undorító szobatársakká, akik csak azért fekszenek le egymással, mert épp nincs jobb dolguk... és mert megígértük, hogy nem csináljuk mással, valakivel meg kell. Bár vannak esték, mikor ez a helyzet. De olyankor legalább kiöltözni sem kell – tűnődött Remus.

– Akkor most a házasságok borzalmasak vagy jók?
– Hát... mikor hogy. Időnként katasztrofálisak, időnként nagyon jók, néha tele van drámával, néha meg az egész olyan átkozottul röhejes... A jegyesoktatáson azt tanították nekünk, hogy a szeretet döntés kérdése. De... és nem hiszem el, hogy ezt mondom, de ha nem vagy benne biztos, ne menj bele! Nem érdekes, ki mit vár, hogy mekkora lesz az az esküvő és mennyibe került. Ez a te életed. Neked kell aztán házasságban élned Percyvel, azt is neked kell eldöntened, bírni fogod-e, hogy akarod-e egyáltalán. Nem baj, ha nem.
– Biztos? – kérdezte a lány, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme. – Úgy gyűlölöm magam! Mindenkinek csalódást okozok... boldognak kéne lennem.
– Ez nem igaz, a boldogságot nem lehet erőltetni, arra nincsen recept. Nehogy már azt hidd, hogy csak mert kilencvenkilenc másik csajnak ez kell, teneked is ugyanezt kell csinálnod. És különben is, kit érdekel. Aki emiatt csalódik benned, az csalódjon, és menjen a francba, vagy legyen a helyedben, és aztán tépje a száját! – Remus magához húzta, átölelte, Hermione pedig késztetést érezett, hogy alaposan kizokogja magát a vállán, a sok hülye, sehová sem vezető gondolat, a majdnem megcsalás, Piton és az egész hóbelevanc miatt. De tartotta magát, mély levegőt vett, nyelt egyet-kettőt, hogy a gombócot eltüntesse a torkából, aztán nagy nehezen kibontakozott Remus öleléséből.

– Nem akarok én lenni a szemét. Percy egyébként rendes, és tudom, hogy a maga módján próbálkozik, csak... én túl sokat várok el, azt hiszem.
– Van értelme lejjebb adni? – kérdezte Remus nagy komolyan.
– Lehet, hogy megérné.
– Szereted?

Olyan hosszú és süket csönd lett, hogy Hermione szinte hallotta a tulajdon szívverését, és félt, hogy Remus is hallja a fejlett érzékszerveivel. Erre tudnia kéne a választ. Erre az lenne a normális válasz, hogy igen, és ezt gondolkodás nélkül kéne rávágnia egy ilyen kérdésre, ahogy Remus is rávágta. Ő ellenben nem érezte úgy, hogy akkor is szeretné Percyt, mikor azt tervezgeti, hogy meggyilkolja egy kispárnával... igaz, eddig csak ritkán jutott el addig, hogy a halálát tervezgesse.
– Erre tudnom kéne a választ? – kérdezte.
– Erre igen. A többi nem érdekes... sem a viták, sem az, hogy meddig tartanak, még az anyázások sem. Egyedül ez számít.
– És ha nem vagyok benne biztos? – Remus a homlokát ráncolta. – De még kiderülhet, hogy igen – győzködte magát Hermione. – Tudod, attól félek, hogy csak hullámvölgy. Öt éve vagyok vele. Lehet, hogy pont egy szar korszak.
– Volt jó korszak?
– Hát...

– Minden rendben? – kérdezte Piton, aki megjelent az ajtóban. Kész lett a következő variációval. – Mit pusmogtok? – Félni kezdett, hogy róla folyik a társalgás, és Remus arról győzködi a lányt, hogy adjon kettejüknek egy esélyt.
– Azt próbáljuk kitotózni, hogy hozzámenjek-e Percyhez a hétvégén – morogta Hermione.
– És hogy áll a dolog?
– Nem túl jól. Muszáj gondolkodnom! – tette hozzá Hermione, és felpattant, kiment a kertbe, hogy kicsit maga lehessen, és megpróbáljon kitakarítani a fejében.