A két lányt végül Perselus ágyában szállásolták el, ő pedig jobb híján száműzte magát Remus mellé, a kanapéra. Kétszemélyes heverővé alakították, és szépen, szertartásosan bebújtak két külön takaró alá, egymástól jó messzire.

– Jól vagy? – kérdezte Remus.
– Remekül. Ezért utálok vendéget fogadni. A buli egy pontján az ember a saját kanapéján köt ki egy másik fickóval, ami, már bocs, de elég lelombozó.
– Alhatsz Hermionéval, nem sértődöm meg, mi elleszünk Parvatival. Nekem sem te vagy a zsánerem.
– Akkor meg szatír lennék, az még lelombozóbb.

– Azt mondtam, alhatsz vele, nem azt, hogy dugd meg, még akkor sem, ha ez egy közkeletű eufemizmus a szexre. Egyébként minden oké? Olyan... furcsa vagy. Történt valami?
– Megviselt az este. Most hoztuk haza a barátnőidet egy förtelmes diszkóból, nem tűnt fel? – mordult rá Perselus. – Remus Lupin és a mélységes emberismerete – sóhajtotta. Remélte, hogy megsérti annyira, hogy elhallgasson, és ne kelljen még ráadásképp hazugságokat is kiagyalnia. Utálta, hogy Remus egyetlen pillantása alapján megtippeli, hogy valami gond van vele, úgy lát át rajta, mint a hegyi kristályon, és ha hagyná, hogy belehergelje magát, pár százalékos eltéréssel arra is rájönne, mi történt. – Meg akarsz menteni önmagamtól? Kímélj meg a lelkizéstől, én ugyanis nem vagyok a feleséged, de szerintem még őt is fárasztod. – Remus mély levegőt vett, aztán kifújta, elszámolt magában tízig. – Most meg fogsz sértődni? Keressek még több xanaxot, hogy ne kezdj sírni?

– Nem, de ha tovább szemétkedsz, lerúglak a kanapéról, és alhatsz kinn a portréval, a kaszás pókok között – felelte Remus higgadtan. Perselus jellemzően túlreagálta, hogy Hermione szóba került. Ezen már meg sem lepődött.
– Már hogy rúgnál le? Feleakkora vagy, mint én – nézett végig Perselus Lupinon.
– Ez erős túlzás: pár centi és pár kiló van köztünk. Egyébként meg nekivetem a hátam valaminek, és letúrlak. Egyszer Siriust is lerúgtam, mikor nem hagyott békén, pedig ő meg kétszer akkora volt, mint te. Jó nagyot puffant...

– Látod, máris sokkal jobban kedvellek. Jó hallani, hogy tettleg bántalmaztad azt az öntelt hólyagot. De azt nem akarom tudni, hogyan és miért kerültél olyan gyomorforgató helyzetbe, hogy egy ágyban kötöttetek ki, amiről le kellett rugdosni.
– Oké, te nyertél, ne beszélgessünk. Jó éjt!
– Elit alakulat? – kérdezte Piton békülékenyen.
– Felőlem, csak ne üvöltesd... – Remus oldalra vackolta magát, összegömbölyödött, Piton pedig megkereste, hol hagyták abba a filmet, lehalkította, és baromi eltökélten bámulni kezdte, mint akit valóban csak az érdekel.

Piton meredten bámulta a tévé képernyőjét, de ezúttal semmit sem fogott fel belőle, csak azért ment a film, hogy ne kelljen gondolkodni, de azért muszáj volt. Remus forgolódott mellette, ő sem aludt túl mélyen, Piton viszont egyáltalán nem tudott ellazulni. Oltári hiba volt megcsókolni a lányt, illetve viszonozni a csókját. Nem is volt magánál, ez nem neki szólt, és nincs semmi értelme megint reménykedni, aztán csalódni, ebből pont elég volt harminc év. Nem közel ötven évesen kell meghülyülni, és felrúgni az életét, mint egy hősszerelmes kamasz.
Hermione boldog lesz Percy mellett. Talán kicsit unatkozni fog, kicsit idegesíteni fogja a férje, de alapvetően meglesznek. Percy legalább még fiatal, és nem utolsó sorban egészséges, ami róla nem mondható el. Nem tenné ki ugyanannak Hermionét, mint ami Remus és Tonks közt zajlik, márpedig testközelből ismeri a depressziót, csak neki nincs kivel megosztania, de talán az egyetlen volt, aki tényleg megértette Remust. És komolyan nem akart belemenni semmibe. De végül is ez csak egyetlen csók volt egy részeg hajnalon, és remélte, hogy a lány tényleg nem fog emlékezni. Erre jó esélye volt a randi drog miatt, ami a szervezetébe került.

Ugyanakkor sajnálta is, hogy nem lesz folytatás, mert igenis megmozgatott benne valamit, csak arról senkinek sincs oka tudni. Tagadni kell, megvárni, míg elmúlik, és ha időben száll ki, nem fog fájni. Vagy csak egy kicsit, egészen elviselhető módon, nem úgy mintha a szívét tépnék ki, taposnák össze, és ásnák el. Élheti tovább az életét nyugodtan. Eddig sem volt boldog, csak szimplán elvolt, szinte semmi sem fog változni.
Neki nem ment rá kilenc éve, hogy kettejükről töprengjen, de csak azért nem, mert sokkal realistább, kiégettebb és cinikusabb volt a lánynál. Tudta, hogy nem lesz semmi, és ezen nem szabad változtatni. Lehetett volna, mielőtt olyan sok undorító dolog történt, mielőtt a személyiségét bedarálta a háború, mielőtt olyan gyilkosságokat követett el, amiket sohasem fog megbocsátani magának, de ezeken már mind túl van. Jó lett volna, de annyi minden volt, ami jó lehetett volna az életében, csak éppen nem úgy alakult. Azért felnőtt ember, hogy tudomásul vegye hiszti nélkül. Ez van, akkor is, ha megpróbál hátast ugrani.

Muszáj volt elterelni a gondolatait, és mindig tudott parancsolni az elméjének. Mindennek tudott parancsolni, az érzelmeinek, emlékeinek, haragjának, vágyainak, most is megtalálta a módját, hogy elterelje a gondolatait. Visszafordult a film felé, végül is valóban érdekelte és lenyűgözte, aztán Remus magára vonta a figyelmét a mocorgásával. Nézte egy kicsit, azon töprengve, miért mond csődöt rendre a tudománya. A főzet jól sikerült, a színe, szaga, állaga tökéletes volt, Remusra mégsem hatott jól. Persze, tudta, időbe telik, mire hatni kezd, és jól fejti ki a hatását, de ennyire rosszul sem kéne. Olyan mintha egy tehetségtelen balek lenne, és ezt nem tűrhette.
Az egyetemen azt mondta a tanára, hogy a bájitalfőzés abban – is – különbözik a mugli gyógyszeripartól, hogy személyre lehet szabni. Ha valakinek főz az ember, akkor főzzön neki... és talán itt szúrta el, hogy csak megfőzött egy egyébként kifogástalan főzetet, de nem Remusnak. Ahhoz nem is ismeri elég jól.

Rá kellett döbbennie, hogy Remus sokkal jobban ismeri őt, mint fordítva, hiába áltatta magát az ellenkezőjével. Pedig jó volt arról képzelegni, hogy ő a titokzatosság és magány megközelíthetetlen szobra, akit senki sem ismer, erre kiderül, hogy olyan egyszerű, mint a faék. Ő ezzel szemben csak tudott Remusról dolgokat, száraz tényeket, hozzájuk kapcsolható érzelem nélkül. Valószínűleg olyan dolgokat, amiket senki más, még Tonksey sem, de nem ismeri ettől a lelkét, ami eléggé gyomorforgató dolog volt, mert sosem vágyott rá, hogy megismerje. Remus viszont valahonnan ismerte az ő lelkét, és neki semmi más lehetősége nem maradt, mint letagadni, hogy így van. És fogalma sem volt lassacskán már, hogy miért tiltakozik ilyen vehemensen az ellen, hogy barátok legyenek vagy hogy Hermione és közte kialakuljon valami, de zsigereiben volt a menekülési vágy, ha valaki túl közel került. Aki túl közel került, az előbb-utóbb megbántotta... félt, hogy ez most is így lenne. Olyasmiket láthatnának, amit nagyon nem kéne, mert a szar pillanatai kizárólag rá tartoznak, és sohasem engedhette meg magának, hogy gyengének látszódjon, és nem most fogja elkezdeni. Márpedig az ellenség lassan a falakon belül volt már... és nem volt hová hátrálni. Ha nem vigyáz, a végén valaki magához is öleli.

+/

Szörnyen későn ébredt, a nap magasan állt, és Remus már rég nem lehetett mellette. Igaz, megint majdnem reggel volt, mire elájult, mikor már valóban képtelen volt tovább gondolkodni, mert valamelyik hülye gondolatába egyszerűen belealudt.
Zajt hallott a konyhából, zenét és nevetést. Idegenek randalíroztak, és biztosra vette, hogy nem ugyanoda teszik vissza a cuccait, mint ahonnan elővették. Hátborzongató volt ez a sok élettel teli zaj kilenc év megátalkodott magánya és némasága után. Már Remust is nehezen szokta meg, de ő legalább néha csendben tudott lenni, ha nagyon muszáj volt, és a bipoláris epizód óta nem vihogott úgy mint egy hiéna.

Kivergődött, és Remust és Parvatit lelte a napfényes konyhában, reggelikészítés közben. Ők még nem vették észre, hogy nincsenek egyedül. Parvati egy széken kókadozott, Remus pedig kenyeret pirított, teát főzött, felverte a tojásokat. Nyugodtabbnak tűnt, mióta szedte a gyógyszereket, már majdnem egészségesnek, de az nem hosszú távú megoldás, Piton pedig olyat akart, lehetőleg anélkül, hogy leamortizálja Remus belső szerveit.

– Abba kéne hagynom az ivást meg az értelmetlen bulizást – jegyezte meg Parvati. – Egyszer meg fogom szívni. Tegnap se sok híja volt, és bajba kevertem Hermionét is.
– Hermione felnőtt nő. De egyébként hagyd abba, ezt támogatom.
– Felnőtt, persze, csak kétségbe van esve, és belemegy minden hülyeségbe, hogy érezze, hogy ez még nem a vég, és nekem kellene vigyáznom rá. De egy hülye picsa vagyok, magamra sem tudok vigyázni, rám is te szoktál.
– Nem olyan biztos, hogy annyira óvni kell. Az ember legtöbbször sajnos a saját hibáiból tanul. Én is a saját káromon tanultam meg egy csomó mindent.
– Depressziós is vagy – szúrta közbe Parvati.
– Jó, ez igaz.
– Azt különben se tanulja meg, hogy ha túltolja a vodkát, akkor a gyomormosás mellé esetlegesen bespájzolhat magának egy szexuális zaklatást is.
– Azt semmiképpen, nem is erre gondoltam – berzenkedett Remus. – De nem vagyok benne biztos, hogy egy-két feles a kárára lenne, főképp, ha nem kerül bele randi drog. Legalább látni fogja, hogy van élet az irodája ajtaján túl is.
– Látni láthatja, de ismered őt... egy bizonyos ponton túl mégsem merészkedik. Túlságosan fél a sérüléstől.
– Attól mind rettegünk.
– Oké, de te meg én bevállaljuk, aztán legfeljebb sírunk, mint a fürdős kurvák. Ő be sem vállalja. Nem akarom, hogy harminc év múlva azon keseregjen, hogy nem élt semmit... és félek, hogy ez lesz.
– Tehát hozzámegy Percyhez.
– Hozzá! Hacsak...

Piton elgondolkodott ezen, bár nem akart. Be akart menni valami kellemetlen beszólással, ehelyett visszaosont a nappaliba, megkeresni a köntösét, és töprengeni egy kicsit. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Kis lazítás, mielőtt elkötelezi magát? Valószínű... és akkor valóban jobb nem belemenni semmibe. Úgyis hozzá fog menni Percyhez. A végén jól fog dönteni, józanul, ahogyan kell, mert ő Hermione Granger, nem egy könnyűvérű nőcske, aki kukába dobja a jövőjét egyetlen ferde gondolat miatt. És jobb is lesz az úgy. Örült, hogy hallott egy józan véleményt is, nem csak Remus rózsaszín köddel átitatott képtelenségeit. És ő nem akart valaki menekülő útja vagy „marhasága” lenni. Bár még mindig kevésbé zsibbasztó, mintha ő lenne valakinek az igazi, azzal aztán végképp nem tudna megbirkózni. Inkább érezné magát rossz döntésnek, mint jónak, jobban passzol a személyiségéhez... De mielőtt tovább töprenghetett volna, megjelent Remus.

– Ébren vagy? Jössz reggelizni?
– Az egész életed a kajálás körül forog? – mordult fel Perselus, mert utálta, hogy megzavarják a gondolatmenetét. Nem mintha vezettek volna akárhová. Egyelőre, akár bevallotta, akár nem, a győzködési fázisban járt, azon járt az agya, hogy miért ne mozduljon rá Hermionéra és miért tagadja továbbra is, körmeszakadtáig, hogy tetszik neki...
– A kajálás, a suli, a bevásárlás, edzés, ilyesmik körül – felelte Remus teljesen nyugodtan. – Én vagyok otthon, én gondoskodom Teddyről, szóval igen, szoktam reggeliket csinálni, a hét minden napján, sőt ebédet és vacsorát is, és kicsit fura lenne ettől eltekinteni. Zavar?
– Nem – enyhült meg Piton. Az zavarta egy kicsit, hogy Remus láthatóan megtanulta kezelni a hisztirohamait, és így nehezebb lesz kiakasztani vagy elhallgattatni. Eddig elég volt rámorogni, hogy megszabaduljon tőle néhány órára. Követte a konyhába Remust, kitöltötte neki a hármas számú tesztadagot, amit tegnap délután főzött, hátha az végre hat, aztán leültek a reggelihez. Hermione adagját félretették, és hagyták őt még aludni, elég nehéz éjjele volt.

+/

Hermione nehezen ébredt, aztán sokáig hevert mozdulatlanul, és azon gondolkodott, mi történt tegnap, hol van, és hogyan került oda. Perselus hálószobájában nem járt a múlt alkalommal, így azt fel sem ismerhette, úgyhogy teljesen idegen volt a terep. Lassan kezdett pánikba esni, bár valahogy mégis ismerős volt a hely szellemisége – történelmi folyóiratokat talált az éjjeliszekrényen, és ez gyanús volt – vagy kisugárzása, de nem tudta, honnan.

Végül csak megtörtént, hülyeséget csinált, nem is csak hülyeséget, egyenesen gonoszságot. Annyit ivott, hogy elvesztette a fejét, és idegen ágyban kötött ki. Valószínűleg megcsalta Percyt. Még igazán oka sem volt rá. Melyik univerzumban ad okot a félrelépésre az, hogy az ember pasija nem akar este kocsmázni? Rendszerint az ellenkezője szokott inkább okot adni, hogy az ember pasija egy pernahajder, aki elissza a fizetését... De úgy látszik az övében igen, és ez gyomorforgató gondolat volt, nem hitte, hogy olyanná válik, aki képes lehet ennyire mélyre süllyedni, mintha morális hulla lenne. És azt sem tudta, mihez kezdjen: elmondja vagy ne? Be kell vallani, vagy elég a sötét lelke legaljára kaparni, és egy köbméter betont önteni rá? Percy... vajon hogyan reagálna? Szomorú lenne vagy dühös, esetleg csalódott? A szemébe sem mer belenézni többé... Abban a pillanatban olyan mélységesen gyűlölte magát, hogy még sírni sem volt ereje, nem érdemelte meg, hogy megkönnyebbüljön. És ijesztő volt, hogy egyetlen részletre sem emlékszik. Művelhetett borzalmasabbat is, mint a megcsalás. Az utolsó emléke tegnap estéről az volt, hogy átment Parvatihoz, dumáltak és röhögtek, beismerte Pitont, aztán valamiért úgy döntöttek, inniuk kell. Sokat. De innen semmi.

Hangokat hallott kintről, és megdermedt, bár eddig sem sokat moccant. Önkéntelenül az ablakra pillantott, ha minden kötél szakad, kimászik... vagy hoppanál, de félt, hogy akkor hányni fog, és már kimerítette az éves hányás kvótáját a múltkor a döghússal.

Az egész este értelmetlennek tűnt. Minek fekszik le az ember akárkivel, ha aztán nem emlékszik rá? Egyáltalán akarta, vagy valami elmebajos szatír áldozatává vált? Lehet, hogy annak is örülnie kell, hogy még él. Akarhatta abban az állapotában, vagy az állapota ipso facto lehetetlenné tette, hogy felelősen vagy akárhogyan döntsön, tehát szexuális visszaélés áldozatává vált, és járhat pszichológushoz hosszú évekig, mire feldolgozza a történteket...

Ám még mielőtt mélyebben belemehetett volna az öngyűlöletbe, nyílt az ajtó, és Parvati óvakodott be. Hermione felült, de ezt azon nyomban megbánta, a világ forogni kezdett.
– De jó, hogy itt vagy! – sóhajtotta kicsit megkönnyebbülten. Parvatinak nagyobb tapasztalata van a tévedések elkövetése terén, mint neki. – Hol vagyunk? Mi történt? – zúdította rá a kérdéseit.
– Nyugi... – kezdte Parvati, de Hermione csak mondta tovább a magáét.
– Lefeküdtem valakivel? Kérlek, mondd, hogy nem! Egyáltalán... milyen nap van?
– Szerda...

– Úristen! – csapott a homlokára Hermione. – A horribilis megbeszélés. Mi a franc... mi történt velem? – nézett fel, immáron könnyekkel a szemében. Parvati leült mellé.
– Semmi baj. Mikor felkeltem, szóltam Percynek, hogy szarul vagy, nem mész ma dolgozni. És semmi sem történt tegnap. Nem feküdtél le senkivel...
– Hála az égnek! – sóhajtotta Hermione megkönnyebbülten. Nem tudta volna túltenni magát rajta, ha megcsalja Percyt. Ha megcsalja, annak nyomós oka kell, hogy legyen, nem a rozé a hűtőben és a másnapi értekezlet, hanem ha kegyetlenül, embertelenül bánik vele, ilyesmi. És illene rá később emlékezni is. – És mit szólt?
– Nem volt elragadtatva, de azt mondtam, ettünk valami romlottat... a múltkoriból kiindulva. Beletörődött.
– Nem kérdezte, hogy hol vagyok? Tényleg... hol vagyunk?

– Pitonnál, de Percynek nem kell erről tudnia, úgyhogy azt mondtam, nálam.
– Köszi – súgta Hermione zavarban. Még sosem fordult elő, hogy helyette kellett magyarázkodni, vagy falazni neki. Nem neki való a bulizás... és ennyi tapasztalat pont elég is volt, valahogy ezt a bulit nem akarta azon nyomban folytatni. Talán azért, mert Piton nem volt benne... legalábbis ő nem tudott róla.
– Valaki randi drogot tett a koktélunkba, amitől rettenetesen beálltunk, és szóltam Remusnak, hogy jöjjön értünk – mesélte tovább Parvati. – Olyan cuki, hogy mindig értem jön, ha bajba kerülök. Bár lett volna egy ilyen bátyám, nem itt tartanék.
– Tényleg? Nem emlékszem semmire. Nagyon zavaró.
– Azt elhiszem, ugyanis Piton hozott haza... a karjában – tette hozzá Parvati sokatmondóan. Hermione hatalmas szemekkel nézte. – Hazáig cipelt. Illetve kihozott a szórakozóhelyről, mert aztán hoppanáltak, de akkor is! – vigyorodott el.
– És én pont erre nem emlékszem – sóhajtotta Hermione frusztráltan. – De ugye nem csináltam semmi... semmi botrányosat?

– Miért? – kérdezte Piton váratlanul, ugyanis megjelent az ajtóban. Gondolta, megnézi, hogy van a lány. – A múltkor azt mondtad, valami botrányosat akarsz művelni.
– Őőő... jó reggelt, tanár úr – cincogta Hermione, és szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és lesüllyedhet egyenesen a pokolba.
– Tegezz! – felelte Piton ellentmondás nem tűrően.
– Hogy mi?
– Tegezz! Ragaszkodom hozzá, minek után tegnap, ígéretemhez híven öt srácot vakartam le rólad, és kiájultál az ágyamon. Szerintem ezek után kissé fellengzős lenne a „tanár úr”. Továbbá enyhén idejét múlt.
– Annyira sajnálom – suttogta Hermione megsemmisülten. Parvati jobbnak látta kereket oldani, és kiment segíteni Remusnak a pakolásban.

– Mit?
– Amit műveltem – felelte a lány. – Akármi is legyen az.
– Mire emlékszel? – kérdezte Piton némileg szorongva.
– Semmire, csak... gondolom, elég botrányos lehetett, ha öt faszit kellett levakarnia... levakarnod rólam. Mintha egy kiéhezett, erkölcstelen némber lennék. Pedig nem vagyok ilyen, esküszöm, én...
– Semmi gond – mosolyodott el Piton megkönnyebbülten. Örült, hogy kettejük csókja a feledés homályába merülhet, a dévaj társalgással együtt. Csak ő fog emlékezni rá, és az sem baj, ha élete végigég, az ő szívében és elméjében jó helye lesz annak a botlásnak. – Nem voltak ők abban a helyzetben, hogy tiltakozzanak, és különben is úgy tűnt, hogy minden részedről történő biztatás nélkül nyomulnak, szóval ne érezd rosszul magad.
– Köszönöm – mondta Hermione, de fel sem mert nézni.
– Nincs mit. Gyere, reggelizned kell! Remus ragaszkodik hozzá, és semmi kedvem vitázni vele, nagyon makacs tud lenni.
– Oké, csak a ruháim... azok... ugye nem rendeztem bizarr sztriptízt? – riadt meg Hermione. Képesnek érezte magát rá.
– Sajnos nem. Legalábbis nem nekem. Nyugodtan zuhanyozz le, kivételesen van meleg víz. – Piton az ágy lábánál álló ládára mutatott, ott voltak rendben összehajtogatva a ruhái, aztán magára hagyta a lányt, hadd hozza rendbe magát.