Piton bambán meredt a mugli televíziókészülék képernyőjére, ahol a német ütegek épp pokollá tették az Easy század karácsonyát és életét. Remus keresztrejtvényt fejtett mellette, és forró Earl Greyt ivott.

– A mugliknak van tehetségül az efféléhez – jegyezte meg Perselus, hosszú hallgatás után, mikor már számára is kezdett nyomasztóvá válni a csend.
– Mihez? Hogy borzalmas pusztítást vigyenek végbe, vagy hogy aztán szórakoztató és látványos filmeket gyártsanak róla? – kérdezte Remus értetlenül és rosszkedvűen. Megint kezdte elborítani a depresszió.
– Mindkettőhöz, de inkább az utóbbi. Varázslónak lenni néha unalmas. Nincs is szórakoztatóiparunk... nincs igazából semmink. Úgy integetünk a pálcánkkal, mint egy megalomániás karmester, de semmiért sem kell megdolgoznunk.
– Semmilyen iparunk nincsen, csak szolgáltatási szféránk, ezért fogunk éhen halni – felelte Remus szórakozottan. – Marilyn Monroe férje Arthur Miller* vagy Norman Mailer** volt?
– Miller, a szerencsés tetű... A háborúk undorítóak, és mi még egészen meg is úsztuk a miénket. Nem érzem úgy, hogy jogunk lenne továbbra is gyászolni magunkat. A miénk ehhez képest szanatórium volt, kész jutalomutazás – mondta tovább Piton monotonon, a képernyőre fixálódva. – Ezért éri meg a világháborúról informálódni. Mindjárt sokkal jobbnak tűnik a saját életem.
– Én eddig sem éreztem úgy, hogy jogom lenne gyászolni magamat. Ez a gond. Bár lenne!
– Neked van.
– Most sértegetni próbálsz? – kérdezte Remus megbántva.

– Meglepő módon nem, inkább vigasztalni. De ne szokj hozzá! – Még mielőtt Remus válaszolhatott volna, zenélni kezdett a Skype. – Ez mi a rosseb?! – pattant fel Perselus rémülten. Remus letette a keresztrejtvényt, a gépe elé vergődött, és fogadta a hívást. Piton értetlenül ácsorgott a háttérben. Parvati könnyáztatta arca jelent meg a monitoron, teljes életnagyságban.

– Remus?
– Baj van? Honnan hívsz? És miért?
– Egy pultos telefonjáról. Én nem tudom... eljöttünk lazítani egy kicsit, és ittunk valami furát. Hermione...
– Mi van vele? – tolta félre Remust Piton, de olyan elánnal, hogy a másik kis híján eldőlt. Remus nem tudott nem tudomást venni a hangjában lappangó aggodalomról. Nem is értette, minek fárasztja még magát a tagadással.
– Nem tudom. Olyan, mintha nem is lenne magánál, és nem tudom hazavinni, mert egy csomó ijesztő, kiéhezett faszi veszi körbe, és előttük nem hoppanálhatok a hülye törvény miatt, elrángatni meg nem tudom, és én sem vagyok túl jól, szédülök meg minden, és...
– Hol vagytok? – szakította félbe Remus.
– Tudod hol van az a Crossroads nevű hely?
– Hozzávetőleg. Mindjárt ott vagyok.
– Mennem kell, Hermione valahogy felkerült a színpadra, és... Jézusom... – A képernyő kimerevedett, aztán csend lett.

– Sosem lesz lányom – jelentette ki Remus űzötten, miközben a nadrágját húzta. – A fiúkért kevésbé kell aggódni.
– Csak tájékoztatásképp: úgy tűnik már van is kettő – felelte Piton, miközben egy szűk farmerba ugrált bele. – Hogy én hogy gyűlölöm az utcai viseletet, és mióta sajnálatos módon az életem része lettél, folyton öltözködnöm kell. Gyakran csinálsz ilyesmit, hogy bajba került lányokat mentesz ki rémes szituációkból? Mert ez esetben az ismeretségünk gyors véget fog érni.
– Aggasztó módon egyre többször. Viszont Hermionéval kapcsolatban ez eddig sosem merült fel. Inkább Parvati volt az, akit összeszedtem innen-onnan.

– Mióta vagytok ilyen jóban? Csak mert tényleg a lányod lehetne.
– Egy ideje, talán mióta együtt dolgozunk, és mindketten ennyire magunk alatt vagyunk. Nem akarsz inkább itthon maradni? Akkor nem kell felöltöznöd... – győzködte Remus Pitont. Már csak az hiányzott, hogy végigsziszegje az egész estét, mint egy igazi piton. – Megoldom egyedül.
– Azt biztos nem!
– Akkor siessünk... zavar az a színpad-dolog. Reméljük, semmiféle rúd nincsen rajta.
– A magad nevében beszélj! – Ezt már kifelé menet beszélték meg, a kertből hoppanáltak a szórakozóhely szomszédságában található sikátorba, aztán beóvakodtak a hátsó bejáraton, mikor a személyzet egyik tagja kiment a szeméttel. – Veszélyességi pótlékot fogok kérni – morogta Piton. – A szórakozóhelyeket életveszélyes józanul látogatni. Az ember megháborodik elméjében...
– Én tőled háborodom meg. Te akartál jönni, szóval fogd be, vagy igyál egy-két Sex On The Beach koktélt, hogy ellazulj! Ott van Parvati.

+/

Remus megszaporázta a lépteit, és keresztülverekedte magát a szórakozni vágyók tömegén, majd megkocogtatta a lány vállát. Piton is átpréselődött a táncolók közt.
– Esküszöm, olyan mint hoppanálni. Hol van Hermione? – kérdezte Piton. Parvati válasz helyett csak felmutatott a színpadra, aztán Remus karjába szédült.
– Ez nagyon durva – motyogta. – Tiszta Félelem és reszketés Las Vegasban...
– Mennyit ittatok?
– Egy koktélt összesen, semmi olyasmit, ami ezt indokolná. Még csak nemrég jöttünk... De mindjárt elájulok. Kösz, hogy ájulhatok az izmos karjaidba.
– Mire valók a barátok? Kösz, hogy izmosnak tartod a karom.

Piton közben felszökkent a színpadra, ahol egy csomó kiéhezett férfi vette körbe Hermionét, és nem bántak vele éppen hölgyhöz méltóan. A lány tiltakozott ugyan, de eléggé határozatlanul és halkan. Amúgy is csak félig volt magánál. Piton ellentmondást nem tűrve, erélyesen arrébb hessegette a fickókat. Egyiket-másikat a színpadról is kénytelen volt lehessegetni.

– Tanár úr, maga itt? – sóhajtotta Hermione, mikor meglátta maga fölé tornyosulni.
– Hát hol máshol?
– Csak nem megmenteni jött? – kacérkodott a lány.
– Úgy néz ki.
– Nem is reméltem, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. Ha ezt tudom, már évekkel ez előtt az alkoholizmus útjára léptem volna. – Egy ijesztően kigyúrt, fekete pólós, gigászi ember öltött testet mellettük.
– Zaklatja Önt ez az illető, kisasszony? – kérdezte Hermionétól. Piton teljes hosszában kihúzta magát, de így is csak a kidobó ember válláig ért, pedig ő sem volt filigrán alkat.

– Már elnézést! – kezdte felháborodva, de szerencsére Hermione félbeszakította.
– Nem, épp megment – lehelte a lány. – Ő álmaim lovagja, vagy mi – nevetett, és Piton nyaka köré fonta a karját. Piton meglepődött, és első reakciója az lett volna, hogy lesöpri magáról a lányt, de aztán meggondolta, inkább átölelte, megakadályozandó, hogy összeroskadjon. Tettek két tántorgó tánclépést, mire egyenesen és stabilan sikerült megállniuk.
– Erre holnap nem akarsz majd emlékezni – vigyorgott a férfi pimaszul. Megtehette, biztosra vette, hogy Hermione valóban nem fog emlékezni.
– Az tuti, és ne is mesélje el, mit műveltem. Biztos nem hallucinálok? Túl sok lenne ez a jóból, hogy megint magába botlunk. Teljesen valószínűtlen.
– Nem, bár hízelgő lenne, ha engem hallucinálnál, és egy kicsit kiakasztó is. Parvati parancsolt ide bennünket. Na, húzzunk...
– Maga folyton ezt mondja, mikor a legjobb a buli – durcáskodott Hermione, miközben Piton, megelőzendő a felesleges plusz köröket, ölbe kapta, mint egy pelyhet, és követte Remust, aki széles utat vágott nekik a tömegben, miközben kifelé támogatta a szédelgő Parvatit.

– Miért csinálom én ezt magammal? – nyöszörögte Parvati.
– Erről inkább egy pszichológussal kéne eltársalognod, velem semmiképp sem. Ugyanezzel teltek a húszas éveim, csak zöldben, és én sem tudtam, miért csinálom.
– Mesélj! – kérte a lány kéjesen. – Úristen, elfelejtettem menni – állapította meg, mikor hatodszor kötött ki Remus ölében. – Az agyam nincs többé kapcsolatban a gerincvelőmmel, vagy mi...
– Igen, ez ismerős. Csak akkor van baj, ha négykézláb sem tudsz mászni. Akkor érdemes elgondolkodni az életmódváltáson.
– Hermione jól van? Hol van? Itt ne hagyjuk a sok perverz martalékául.
– Ne aggódj, mind megvagyunk. Perselus intézi.
– Az jó Hermionénak – vigyorodott el Parvati. – Bocs, hogy elszúrtam a kedd éjjeledet. Ugye nem Tonks mellől rángattalak el?!
– Nem, egy lefelé tartó spirálból. Úgyhogy kösz. Jó, hogy nem csak az én életem kész katasztrófa – mosolyodott el Remus.
– Hol is van Hermione?
– Továbbra is mögöttünk. Nyugi, minden rendben... – ölelte magához a szédelgő, botladozó lányt.

Hermione körülbelül annyit fogott fel az egészből, hogy gyönyörűek a fények, lebeg egy puha, vattaszerű felhőn, és biztonságban van Perselus karjaiban, ahová időtlen idők óta vágyott már. A vállára hajtotta a fejét, belélegezte az illatát, ami ugyanolyan finom volt, mint a múltkor. Nem pánikolt, pedig lett volna oka rá, de még kevésbé volt magánál, mint a legutóbb, és ez lehetetlenné tett mindennemű racionális dolgot.
– Hogy is került ide? – kérdezte akadozó nyelvvel.
– Megígértem, hogy levakarom rólad a srácokat, nem? – felelte Piton hetykén, és feljebb rántotta Hermionét. – Úgy láttam, épp vakarni kell. Te meg azt ígérted, időben szólsz, ehhez képest önállósíthattam magam, megint.
– Ez igaz. Bár momentán fogalmam sincs, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Nem előre megfontolt szándékkal történt, mint a múlt alkalommal. Nem kéne ennyit innom, pláne nem menyasszonyként.
– Mi köze a kettőnek egymáshoz? És inkább most, mint tíz év múlva, férjes asszonyként – vont vállat Piton. – Különben is, azt mondtad, szeretnéd, ha a barátaid támogatnának haza. Ez legalább pipa.

– Mi barátok vagyunk? – nézett rá Hermione nagy szemekkel, eszelős mosollyal.
– Hát ellenségek semmiképpen sem vagyunk. És errefelé kóricál Remus és Miss Patil is, ha én nem vagyok megfelelő.
– A lehető legmegfelelőbb, ne legyen paranoiás, vagy hogy mondják ezt... Egyébként maga szokott arra az izére gondolni? – kérdezte, mert egész este erről beszélt, ezzel volt tele a feje. Valahol, a pislákoló értelme legmélyén felfogta, hogy józanul, vagy kevesebb randi droggal a szervezetében sohasem tenne fel efféle indiszkrét kérdéseket, de már megtörtént, és jó volt kimondani. Aztán a pislákoló értelem megint kihunyt egy kis időre. – A csók incidensre a suliban? Mikor magára ömlött az a lötty, és... le kellett vennie a... és tök szexi volt...
– Néha... Ezt ne most beszéljük meg! – kérte Piton. Semmi kedve sem volt erről üvöltözni a basszus dübörgésének kellős közepén.
– Pedig én biztosan nem fogok holnap emlékezni – emlékeztette a lány. – Mondhat bármit. Én egy csomószor álmodom róla. Néha például tök furákat. A múltkor is, álmomban egy kádban ültünk, maga meg én, és... – Piton inkább félbeszakította, mielőtt túl sok intim részlet kerül napvilágra.
– Változtatna valamin, ha azt mondanám, szoktam?
– Mindent megváltoztatna – felelte a lány lelkesen, aztán behunyta a szemét, elernyedt, olyan váratlanul, hogy Piton majdnem elejtette. Aztán végre kiértek a sikátorba.

+/

Hermione nem pihenhetett túl sokat, alig egy percet talán, aztán felriadt a hoppanálásra, olyan kellemetlen volt. Elsőre azt sem tudta, hol van, és ki cipeli, aztán felismerte az illatáról Pitont, és mikor valaki villanyt kapcsolt, akkor végre látta is a saját szemével. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy Piton elment érte, mikor bajba került, a kajaiban hozta haza, mint egy lovag, nem tett szemrehányást, ahogyan – érzései szerint – vőlegénye tett volna, és előre bánta, hogy másnap valószínűleg semmire sem fog emlékezni belőle. Bár talán jobb is. Élete végéig sem bocsátaná meg magának az efféle léhaságot.

Piton megindult vele a hálószobája felé, Remus és Parvati pedig lemaradtak még valahol. Aztán a lány érezte, hogy Piton talpra állítja, de a lábai alig bírták el, ha nem kapaszkodott volna még mindig a férfiba, összeesett volna. Aztán a rend kedvéért össze is esett, rá az ágyra, magával sodorva Perselust is, aki rajta landolt. Kilenc éve nem volt ennyire közel hozzá... és valószínűleg további kilenc évig megint nem lesz. És ezúttal legalább biztosan nem hányt. Most volt nyitva az ajtó. Hermione nem gondolkodott, nem mérlegelt, nem is nagyon volt mivel – a józan esze ezúttal valóban szabadságolta magát –, és csak kicsit kellett moccannia ahhoz, hogy ajkai elérjék Pitonét. És akkor megcsókolta.

Pont olyan volt, mint kilenc éve, mint az a hülye régi csók, ami után úgy érezte, képtelen ugyanúgy folytatni az életét, és ha lett volna esze, kezdhetett volna félni, hogy ez most is így lesz, pontosabban tovább folytatódik. De inkább csak csókolta, kiélvezte a pillanatot... a jó hosszúra nyúlt pillanatot, minden vágyát beleöntve abba az utolsó csókba, mert annak valóban az utolsónak kellett lennie. Még azt sem igazán fogta fel, hogy Piton visszacsókolt.

Perselus először meglepődött, mikor Hermione kibillentette az egyensúlyából, de a döbbenet helyét aztán radikális hirtelenséggel vették át más érzések, olyasmik, amiket jobb lett volna hét lakat alatt tartani, és továbbra is bőszen tagadni. Bár végül is, most sem ő csókolt először. Ez némiképpen megvigasztalta. És foghatta arra is a dolgot, hogy nem illik egy vendéget, pláne egy hölgyet visszautasítani. Viszont ugyanennyire nem illik visszaélni olyasvalaki helyzetével, aki nem egészen önmaga, még akkor sem, sőt, főleg akkor nem, ha biztosra vehető, hogy holnap ebből semmire sem fog emlékezni. Ezért Piton eltépte ajkait Hermionétól, ami majdnem fizikai fájdalmat okozott, de muszáj volt. A lány kábán mosolyogva bámult fel rá.

– Romantikus módon átemelt a küszöbön, mint az esküvő után szokás? – kérdezte ellágyulva.
– Dobtalak volna le a kertben? Persze hogy átemeltelek. Először a lebuj küszöbén emeltelek ki, aztán itt meg be.
– Annyira hálás vagyok, hogy megmentett! – lelkendezett tovább Hermione. – Megint. Pedig elsőre sem lett volna muszáj. Nagyon köszönöm... De nem fogfok lefeküdni magával! – tette hozzá váratlan szigorral. Gondolta, jobb tisztázni a helyzetet, főleg hogy még mindig intim közelségben feküdtek. És az már annyira túl lenne a határon, hogy a határ onnét nem is lenne látható, beleveszne a messzeségbe. A csók is épp eléggé határsértő cselekedet volt.
– Talán jobb is azt olyan alkalomra tartogatni, amire később is emlékezni fogsz – vágta rá Piton szemtelenül magabiztosan.

– Lesz alkalom? – meredt rá Hermione.
– Szeretnéd, ha lenne? – duruzsolta Piton, még mindig félig a lányon heverve. Kizárólag némi szövetanyag választotta el őket attól, hogy az elméletet gyakorlatba ültessék, és Piton ennek túlságosan a tudatában volt, de ami még zavaróbb volt, hogy a teste is, és önállósította magát. El kellett volna húzódnia, vissza kellett volna venni a dévaj társalgásból, mert egyrészt nem szép Hermionéval szemben, másfelől totál öncélú. Ő sem akart lefeküdni vele. Illetve nagyon is akart, csak nem volt szabad, tehát nem akarhatott, és minek fusson az ember idióta vágyálmok után...

– Maga mit szeretne? – kérdezte Hermione nagy komolyan. Abban a pillanatban biztos volt benne, ha Piton igent mondana, ő nem tiltakozna, hiába állította alig egy perce az ellenkezőjét. Nem lenne benne elég erő és elszántság hozzá, sokkal jobban vágyik rá, mint azt eddig sejtette, és ez ijesztő volt öt nappal a lagzi előtt. Megkívánni egy olyan személyt, aki nem része a párkapcsolatának, alapjáraton is húzós, na de itt Pitonról volt szó, és a vágy groteszkül hatalmas méreteket öltött, annyira, hogy kezdett igazán zavaróvá válni a férfi és az ő nadrágja kettejük között, semmi keresni valójuk nem volt ott... Oly mértékű vágy volt, ami Percyvel kapcsolatban nem nagyon történt meg. Nagyon ijesztő volt, mintha megszállták volna a testét, és ez mégsem illendő. Ennyire kivetkőzni magából... csak sajnos nem fizikailag vetkőzik ki, a zavaró nadrágból, hanem a mivoltából, amiből pont nem kéne, még akkor sem, ha szingli lenne, elvégre ez itt mégiscsak Piton, nem dörgölőzhet úgy hozzá, mint egy éhes macska. Remélte, hogy Perselus nemet mond, és ugyanakkor azt is, hogy igent, és ez olyan kusza volt, hogy Hermione nem tudta kibogozni. Schrödinger szexjelenetében érezte magát, ahol egyszerre fekszik le és nem fekszik le Pitonnal, attól függően, épp hol tart az elmebajában és az esküvői pánikrohamban.

Piton viszont csak atyaian homlokon csókolta, ahelyett hogy cibálni kezdte volna róla a ruháit.
– Azt szeretném, ha kialudnád magad, és holnap ebből semmire sem emlékeznél – felelte halkan, hosszú hallgatás után, és elhúzódott. Ezt kellett tennie, ez volt helyes, és ő épp elégszer döntött már helytelenül, most jól akart. – Hozok neked valamit, amiben alhatsz – tette hozzá, emlékezvén a legutóbbi esetre, mikor túl sokat látott, olyan részleteket is, melyeket már ismert ugyan, és baromi jó volt újra látni őket, ennek ellenére nem volt szabad vágyakoznia utánuk. Majd szédelegve elmenekült a szobából, mielőtt valami visszavonhatatlan történne. Így is elég durva volt a helyzet, és ha ezt tovább művelik, akkor tagadhatatlanná válik, és azt semmilyen körülmények között nem engedhette meg magának.

Hermione felült, és értetlenül bámult utána: a férfiak néha olyan furák. Aztán szerencsére befutott Parvati és Remus. Így legalább nem kellett gondolkodnia, amúgy is teljesen alkalmatlan volt rá. Egy gonosz szipirtyónak érezte magát, aki megint kis híján megcsalta a vőlegényét, csak most, a múltkorival szemben akarta is. És nem rajta múlt, hogy nem történt meg, hanem megint Pitonon. A számlához hozzácsaphatott még egy sértetlenül megúszott éjszakát, mikor félig még tisztességes nő maradhatott. Sírt volna, ha nem lett volna túl fáradt hozzá. Remélte, hogy holnap valóban semmire sem fog emlékezni, mert ha igen, akkor az eljegyzésnék vége lesz. És ez olyan rémisztő volt, hogy jobbnak tűnt azonnal kidőlni a randi drogtól.

* Arthur Miller: Pulitzer-díjas amerikai író és publicista (Marilyn Monroe harmadik férje)
** Norman Mailer: kétszeres Pulitzer-díjas amerikai író