Hermione szomorúan gubbasztott Parvati kanapéján, míg a lány a kávéval foglalatoskodott odakint. Hermione szerette ezt a lakást, még az otthonos rendetlenségét is. Picike volt, enyhén lelakott, félig-meddig tetőtéri, meghitt zugokkal teli, a bútorok is régiek voltak, de kényelmesek, és minden létező felületet elborítottak Parvati cuccai. A divatos ruhái, amik folyton, mindenhol ott voltak, hiába volt óriási beépített gardróbja, a sminkcuccai, parfümjei, könyvei, emléktárgyai a polcokon, poharak és újságok az összes sík felületen, képek a falon, mindenféle stílusban... sokkal meghittebb volt, mint a steril gyárbelső. Kezdett gyűlöletes helyként gondolni az otthonára, és remélte, hogy az esküvő után majd egy unalmas, középosztálybeli, kertes házra cserélik. Az legalább valóban otthonos lesz, nem csak egy hely, ahol tartózkodik. Rossz érzés volt, hogy akárki lakásában jobban érzi magát, csak odahaza ne kelljen lennie. Bár eddig Piton házikója vitte a pálmát... azt szerette volna magáénak, akár Pitonnal együtt is.

Utálta ezeket a gondolatokat. Eddig jól elvolt a cinizmusával, de a szíve mélyén arra vágyott, hogy ne legyenek kétségei. Hogy az esküvő neki is ugyanazt jelentse, mint Percynek, és izgulhasson azon, hogy milyen lesz, töprenghessen szép nyugodtan, teljes átéléssel csipkés ruhákon és porcelánon, ahelyett hogy azon töpreng, akarja-e. Akarta, hogy akarja, ha ennek volt bármi értelme. Hülye, értelmetlen viták! Nem is igazán tudta eldönteni, hogy sírni vagy nevetni kéne az egészen, esetleg tenni rá magasról... nem tudta, mit is várt, hogy Percy majd azt mondja, hogy oké, baby, húzzunk, csak előbb sodrok egy spanglit?! Eleve provokáció volt az egész... vagy kétségbeesett kísérlet arra, hogy kihozzon valami jobbat a rózsaszín unalomból, ami körbe veszi.

Eleve már azt jó lett volna eldönteni öt nappal az esküvő előtt, hogy ki akar-e lépni a rózsaszín unalomból, vagy inkább belefulladni szépen, nyugodtan, és élni egy elfogadható életet. Fogalma sem volt, miért most őrült meg, és kezdte gyűlölni magát miatta, Remushoz hasonlatosan. Miért nem húsz évesen jött rá a bulizhatnék, mikor még nem lett volna tétje? Akkor bezzeg ült a tankönyvei fölött, beleolvadva a környezetébe, mint egy gekkó. Egy szürke gekkó.

Parvati letett elé egy csésze finom, kolumbiai kávét, ő pedig belekortyolt.

– Beszélnem kéne Remusszal, de tudjuk, hol van, és nem akarom zavarni őket – sóhajtotta.
– Nem csinálnak azok semmi olyasmit, amit meg tudnál zavarni.
– Nem azért... csak mégis, fura lenne a nyakukon lógni. Tegnap jöttünk el... ez olyan, mintha nem tudnék nélkülük élni.
– Miért Remusszal? Imádom, de ha vele beszélek, utána általában hosszasan elgondolkodom az öngyilkosságról – felelte Parvati elgondolkodva. – Bár néha feldob, hogy mennyire maga alatt van. Rajtam is túltesz, és ez megnyugtató.
– Ő az egyetlen, aki tíz évet lehúzott ugyanazon partnerrel egy háztartásban, és még mind a ketten élnek, és nincsenek megháborodva. Meg a szüleim, de anyát nem akarom erről kérdezni. Szerinte Percy rendes fiatalember... már önmagában ez indokolná, hogy hagyjam a francba az egészet, és keressek egy bőrdzsekis szemétládát.

– Miről akarsz beszélni vele?
– Nem tudom... hogy érezte-e úgy valaha, hogy megfojtaná és elásná Tonksot. Vagy hogy a vitáknak vége lesz-e egyszer. Hogy túl lehet-e élni egy házasságot, vagy öljem meg magam még előtte?
– Hát, ha ez segít, én éreztem már úgy, hogy elásnám Harryt, de én előtte szívlapáttal terveztem agyoncsapni.
– Kicsit megnyugtat, de az az igazság, hogy ti nem éltetek együtt olyan sokat. Nekem Remus tapasztalata kéne... mert te hirtelen felindulásból tetted volna, engem pedig a megfontolt szándék érdekel.
– Hát, rácsöröghetek... – vont vállat Parvati. – De a válaszai az állapotától függenek, szóval nincs rá garancia, hogy utána nem érzed úgy, hogy sírnod kell.

– Mármint... telefonon? – hökkent meg Hermione.
– Skype. Telepítve van a gépén a hülye mugli ügyfelek miatt. Van egy-kettő, velük pedig képtelenség kandallón át dumálni. Meg hát a franc térdeljen a kandalló előtt, mint egy túlbuzgó kéményseprő, ha ülhetek az édesem előtt is, nem? – simított végig a saját gépén szeret-teljesen, mintha házi kedvence lenne.
– Inkább hagyd. Nem szeretném, ha Piton is hallaná. – A dolog túl bizonytalan kimenetelű volt, és Hermione félt, hogy ha Piton megint győzködni kezdené, illetőleg kellemetlen beszólásokkal és kérdésekkel elgondolkodtatná a jövőjét illetően, ő elcsábulna, kútba dobná az egészet, és beállna egy hippitanyára füvet termeszteni. De lehet, hogy az is elég lenne, hogy szimplán jelen van. – Majd ha egyedül lesz, elkapom és kifaggatom.

– Remus egyedül? Hát... szökőévenként talán egyszer.
– Úgy értettem, Piton nélkül.
– Tényleg, mi volt veletek?
– Semmi, csak dumáltunk, kajáltunk, ilyesmi – vonogatta a vállát Hermione. Bár ennyi lett volna... bár képes lenne a dolgokat puszta valóságukban látni és felfogni, a kajálást kajálásnak, a beszélgetést beszélgetésnek, és nem ábrándozna teljesen feleslegesen olyasmiről, ami nem történt meg, és esély sincsen arra, hogy valaha meg fog. Nem képzelte azt, hogy Piton attól az éjszakától száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és rájön, hogy az élete mit sem ér nélküle, de jó lett volna, ha megtörténik, és éppen elég volt, hogy őt elgondolkodtatta.

– De Pitonnal? Úgy értem... persze, a lánybúcsú estéje kivételes alkalom volt, és egészen jól viselte magát, de hogyhogy nem borzadsz tőle? Ő Piton. Annyira megátalkodott szemétláda volt a suliban, hogy időnként rémálmaim voltak miatta, egyszer például egy baltával kergetett végig az üres folyosókon, és hiába futottam, egyre közelebb ért. Aztán a háború felülírta Piton iszonyúságát, de... – Parvati elhallgatott, és inkább felnézet Hermionéra. – Szóval mi ez az egész?
– Nem tudom.

– Ezt nem veszem be. Pont te ne tudnád?
– Mostanság nem vagyok a határozottság szobra. Azt sem tudom, örülök-e az esküvőmnek, miért gondolod, hogy azt tudni fogom, mit érzek Pitonnal kapcsolatban?
– Kezdjük az alapokkal, és talán rájövünk – javasolta Parvati. – Negatívat vagy pozitívat?
– Pozitív.
– Baráti vagy romantikus?

– Hát... – Hermione mélyen magába tekintett, és szokás szerint egy katyvaszt látott. Sosem gondolkodott erről komolyan, legalábbis az elmúlt jó pár évben, ám a lánybúcsú éjjele valahogyan visszavetette őt a kamaszkorába... Pedig egyáltalán nem hiányzott a hormonfröccs, amitől a legtöbb esetben komplett elmebetegnek érezte magát, és el szeretett volna süllyedni, valahová a tengerszint alá. Ábrándozott néha, üres óráiban, de azt egészen ártalmatlannak tartotta, legalábbis nem gátolta meg abban – eddig –, hogy többé-kevésbé szerető menyasszonya legyen Percynek és normálisan élje az életét. Voltak az önmagával vagy Piton képzeletbeli kivetülésével folytatott idióta párbeszédek, és a képzeletbeli összefutások, de az csak gyerekes ábránd vagy játék volt. Mint arról képzelegni, mi lenne, ha valami világ legszebb emberének kikiáltott, irdatlan hollywoodi filmcsillag becsengetne egy csokor fehér rózsával, és megkérné az ember lánya kezét, vagy arról, mi lenne, ha bekaszálná a Nobelt/Pulitzert/Oscart, stb. Semmi realitás nem volt benne, de ebben a kérdésben igen. Erre léteztek nyugtalanító és konkrét válaszok. – Azt hiszem... határozottan nem baráti – bökte ki, és elpirult.

– Mi a franc – köpte ki a kávét Parvati. – Tetszik?!
– Piton? Nem tudom. Az furcsa lenne, nem? Egy bőregérszerű csávó, förtelmes modorral. Mégis mit árulna ez el rólam? – töprengett Hermione. Ezen sosem gondolkodott komolyabban, hogy tetszik-e neki Piton, mert az ő... kapcsolatuk, jobb kifejezés híján, nem ezen alapult. Ha szeretett valamit Pitonban, annak inkább a belső tulajdonságaihoz lehetett köze, amitől minden más jelentéktelenné vált. Nem érdekelte, hogy zsíros a haja – bár nem tűnt annak –, amíg érdekes dolgokról beszélgettek, és Piton mindig elérte nála, hogy elgondolkodjon, akár a tudományról, akár a szánalmas magánéletéről volt szó. Percy meg jórészt azt, hogy kikapcsoljon az agya.
– Ugye ez nem... az az izé szindróma? Stockholm szindróma? Foglyul ejtett, és te beleszerettél, de ez csak káprázat, túlélési ösztön vagy ilyesmi.

– Túlzás lenne szerelemről beszélni – jegyezte meg Hermione megfontoltan. Talán az enyhe lefolyású megszállottság közelebb állt a valósághoz. De még uralható volt. – És nem ejtett foglyul, bár az elmémet kicsit megfertőzte, ez tény. Sajnos semmilyen módon nem óhajtotta korlátozni a szabadságom, pedig...
– Hogy mi?!

Hermione hallgatott, mérlegelt, végül úgy döntött, az igazat fogja vallani, vagy legalábbis részleteket belőle. Túl régóta hallgatott már erről, és immáron nem lehetett nem tudomást venni róla. Bár elfelejtette volna! Bár meg se történt volna, akkor talán kétségek nélkül vetődhetne Percyre, és muszáj volt kimondani a dolgokat, hátha attól az egész kipukkad, mint a buborék. Vagy, rosszabb esetben valóságossá válik, de erre nem akart gondolni, mert ezzel együtt jött a többi zsibbasztó gondolat, kezdve azzal hogy ha valóban Pitonba lenne „szerelmes”, mit is keres Percy mellett, bezárólag azzal, hogy ebben a szörnyű helyzetben elpazarolt nettó öt évet, de ha az összes Piton nélkül töltött idejét beleszámítja, akkor a teljes felnőttkorát. Kellemetlen gondolat volt. Mindig azzal vigasztalta magát, ha felbukkant a homályból, hogy ha annyira röhejesen szerelmes lett volna, csak tett volna valamit az ügy érdekében, ahelyett hogy évekig epedezik a bezárt ajtó mögött. Írhatott volna levelet, meglátogathatta volna Pitont, kifejezhette volna valamilyen módon a vonzalmát, de nem, ő viszonyt kezdeményezett Percyvel – pontosabban hagyta, hogy megtörténjen, sok egyéb dologgal együtt –, ami egészen idáig nem is volt olyan förtelmes. Bár ha csak simán nem förtelmes, az talán nem elég a boldogsághoz.

Végül megfontoltan beszélni kezdett, de azon nyomban rájött, hogy mégsem kéne, ez túl intim. És túlságosan fáj, hogy lényegében nincs is mit mondani.
– Egyszer, régen, még hatodévben ő és én... – Hermione szemérmesen elhallgatott, Parvati szeme pedig körülbelül egyenes arányban nőtt kistányér méretűre a megrökönyödésével együtt.
– Ti?
– Semmi, csak... elég közel kerültünk egymáshoz. Külön bájitaltanra jártam hozzá teljes titokban, és sokat dumáltunk, aztán... elvesztettük a fejünket. – Ez nem teljesen fedte a valóságot, ráadásul a „dumálni” valahogy olyan slendriánul hangzott még a fejében is, nemhogy kimondva. Mintha haverok lettek volna, holott eleinte Piton szimplán kellemetlenkedett, később bájitalokról társalogtak tudományos alapon, ami valahogy átcsúszott pajzánba a „mit és hová kell még beletenni” és a „húzzon meg, tanár úr” vonal mentén, aztán ez ismétlődött variációkkal, mígnem másra sem tudtak gondolni, minthogy megvalósítsanak belőle ezt-azt.
– És te a szüzességedet? – kérdezett rá Parvati félve. – Nem olyan bizarr, kikötözős, szabadságodtól megfosztós, hanem normál, hagyományos szex keretein belül?

– Nem akarok beszélni róla. Régen volt, elmúlt, és szerintem ez a lezáratlan dolog az oka, hogy nem bírom kiverni a fejemből, és szimplán tovább gyűlölni, ahogy kéne. Utálom a lezáratlan dolgokat. Annyi mindent lehetne kihozni belőle.
– Milyen dolog? Mondd el! Kérlek! Már tudom: ezért mosolyogsz olyan furán, mikor szóba szokott kerülni! Mintha boldog lennél. Az vagy? – faggatta Parvati.
– Nem! Mármint boldog vagyok, de nem miatta, és nem mondok semmit, hagyjál. Nem nyilatkozom!
– Nem fogok tudni aludni – vizionálta Parvati. – Lefeküdtél vele? Vagy megcsókoltad? Vagy ő téged? Vagy... megvolt az egész folyamat: kéz a kézben, más a kézben, kéz a másban, más a másban?
– Mi van miben?!
– Úristen! Megrendültem. Innom kell – jelentette ki a másik lány. Hermione nagy szemekkel nézte.

– Most csalódtál bennem? – rebegte.
– Dehogy! Csak szarul esik, hogy sosem mesélted, pedig csúcs. És csak kicsit hátborzongató.
– Igen, mert hatodévben még nem voltunk olyan jóban, aztán meg mit mondhattam volna? Nem volt jó alkalom, sohasem került szóba. Pont mert hátborzongató.
– És Piton? Te jó ég! Milyen? – kérdezte Parvati mohón.
– Mi?
– Hát Az! Az intim részei. Mindent el kell mesélned. Muszáj.
– Meg vagy őrülve! Nem akarok beszélni róla, oké? És kérlek, soha az életben ne viszonozd ezt azzal, hogy Harry intim részeiről mesélsz!
– Miért? Esztétikusak.

– Innom kell – nyöszörögte Hermione is. – Ne beszéljünk erről, kérlek, olyan kínos, és igazán azt sem tudom, mi volt...
– Uramisten! Valami bizarr fétise van, kémcsövekkel meg minden? Vagy mégis molesztált? Adjak szemléltető bábukat, és elmutogatod, mit tett veled?
– Hülye – sóhajtotta Hermione, aztán folytatta. – Azt hiszem, inkább én őt – vallotta be szemérmesen. Piton inkább csak eltűrte... vagy kiprovokálta? Akárhányszor gondolta végig, sohasem tudott rájönni, hogy végül ki volt a kezdeményező fél. Egyszer csak fizikai közelségbe kerültek, és azok után a csókok, simogatások és érintések után úgy érezte, nem ugyanaz a személy többé. Vagy legalábbis a teste nem teljesen az övé, mert ha hozzá tartozna, nem reagálna olyan rohadt nyilvánvaló módon Pitonra, hanem megtartaná magának ezt az információt... ehhez képest, pirult, pihegett, sóhajtozott, reszketett a térde, gyomra és időnként a szíve is. – Oké... hogy lenyugodj, az nem történt meg. Minden más igen.

– És miért nem?
– Megzavartak – vallotta be Hermione, fülig vörösödve. Eléggé kellemetlen volt, hogy kizárólag egy véletlenszerű kopogás mentette meg élete nagy tévedésétől, nem a saját józan esze. Az elég messze járt, és azóta sem tért teljesen vissza, legalábbis ha Pitonról volt szó. De talán jobb is, mert ki tudja, mennyire őrült volna meg, ha eljutnak a célig. Így is ott tart, hogy kilenc év sem volt elegendő, hogy kiheverjen néhány nyamvadt csókot, csak sajnos azóta sem csókolták úgy, hogy lehetősége legyen felülírni. – Aztán meghalt az igazgató... utána meg borzadtam tőle és önmagamtól is, és a halálát tervezgettem, egészen addig, míg hősiesen fel nem áldozta magát, legalábbis megpróbálta. És azóta azon kell gondolkodnom, mi a franc lehetett volna. És jó lenne abbahagyni, mert értelmetlen, és aggszűz vénkisasszonynak érzem magam tőle, egy Jane Austen regényből. Ha akart volna tőlem bármit is, lett volna kilenc éve, hogy jelezze. Talán nem is emlékszik az egészre, még esküszöm, az lenne a legjobb.

– Biztosra veheted, hogy emlékszik. Le kéne feküdnöd vele.
– Még csak az kéne nekem!
– Miért, túl lennél rajta, és többet nem izgatna, hogy mit hagytál ki. Két dolog lehetséges: csapnivaló szerető, és akkor elfelejtheted, vagy Don Juan szintű szerető, és akkor dobod Percyt, és aláfekszel.
– Undorító vagy – berzenkedett Hermione, miközben zavarba ejtően és sokatmondóan elpirult. Mintha neki nem jutott volna eszébe ugyanez a képtelenség... – Ne feküdj le több idegen csávóval. Nem tesz jót neked.
– Igazad van. Totál züllött idegroncs vagyok, és erről is Harry tehet, ő beszélt folyton gusztustalan dolgokról. Szóval, ott tartottunk, hogy... – Hermione félbeszakította.

– Hogy innunk kell. Mindkettőnknek.
– Tudok egy jó szórakozóhelyet. Ott is fincsi a Cuba Libre, csak ott nem Bacardi Superiorból, hanem Captain Morganből keverik. Igaz, fura a közönség... de ezt a témát még nem zártuk ám le, ne is reménykedj!
– Nem reménykedtem – felelte Hermione csüggedten. – De ha további zavarba ejtő részleteket akarsz, akkor olajozzuk meg a csapokat. Nem a legjobbkor kezdek begőzölni – panaszkodott. – Számtalan lehetőségem lett volna zülleni, és a hét kellős közepén vedelni, nem most kéne. Holnap valami horribilis megbeszélés lesz, amire át kellett olvasnom egy dögunalom jelentést, és félek, hogy elfelejtem, vagy ha túl sokat iszom, az asztalra hányok, és Percy neheztelni fog. És olyankor még az átlagosnál is kibírhatatlanabb.
– Nyugi, én vettem már részt másnaposan megbeszélésen. Túl lehet élni, majd felkészítelek. Gyere, csapjuk szét magunkat, amíg még leány vagy, és nem egy köztiszteletben álló, férjes asszony. Asszony, az én legjobb barátnőm. Anyám!