Hermione megvárta, míg Remus és Parvati kiájulnak, aztán kilopakodott Pitonhoz. A férfi egy karosszékben ült, feltette a lábát a korlátra, és az eső-áztatta kertet bámulta tanácstalanul.

– Zavarom? – kérdezte Hermione, és megborzongott. Egészen hideg lett, de napfelkelte előtt mindig lehűl a levegő, rajta pedig az a minimális anyagmennyiségű szoknya és felső kombináció volt csak. Piton igyekezett nem kiéhezetten bámulni, inkább intett a pálcájával, és odalebegett egy pokróc, a lány pedig beleburkolózott. – Köszönöm. Sajnálom, hogy...
– Nincs semmi gond. Én akartam, hogy ide gyertek. Ülj le! – húzott ki neki egy másik karosszéket. Hermione beleereszkedett, és csak bámulta a szürkés derengést, a dolgoknak kezdett körvonala lenni. A kert tényleg buja volt, tele növénnyel, és olyan zöld, hogy az még a szürke félhomály ellenére is látszott.

– Nagyon szép ez a ház. Imádom – vallotta be a lány. Valahol el kellett kezdeni a társalgást, ez meg aknamentes terepnek tűnt. Piton hökkenten bámult rá.
– Hát, ez egy romhalmaz, de azért köszönöm. Nagyapám halála óta ugyanilyen állapotban van.
– Dehogy az! És inkább élnék egy ilyen romhalmazban, mint ott, ahol most lakom. Az meg egy procc sz... vacak – nyelte vissza a káromkodást. Kezdett józanodni, és ilyen dolgokat kimondani nem ildomos.
– Akkor miért... – Hermione nem engedte, hogy végigmondja.
– Percy választotta. Már megvolt neki, mikor én hozzá költöztem.

Némi csend lett, mialatt Piton a mellette ücsörgő lányt tanulmányozta fél szemmel. Fel kéne tennie neki egy rakás intim kérdést, de nem tudta, érdemes-e vagy hogy neki egyáltalán van-e joga hozzá. Gyanította, hogy nincsen. De azért mégis kibökte, nem utolsó sorban azért, mert nem értette ezt az egészet.
– Miért Percy Weasley? Már bocs, de nem úgy tűnsz, mint akit poroltóval kéne lelocsolni, úgy lángol a szerelemtől... néha inkább úgy tűnik, kifejezetten borzadsz tőle. Érthető okokból.

– Nem tudom – vont vállat a lány. – Megszokás. És nem utálom. Talán szeretem is. Nem gondolkodtam el ezen, míg meg nem kérte a kezem. Csak úgy együtt voltunk.
– De miért nem?
– Gondolom, mert féltem a válaszoktól. A kapcsolatunk... hát... az elején még egészen jó volt, aztán olyan láthatatlanul laposodott el, hogy észre sem vettem, csak mikor... hát most. És akkor rádöbbentem, hogy nem is biztos, hogy én ezt akarom. Most meg már késő.

– Már miért lenne? – kérdezte Piton döbbenten.
– Nem fogok egy ekkora esküvőt most lemondani, az akkora szemétség lenne, de komolyan. Ez csak pánik. Percy rendes férj lesz, tudom. Lehetne rosszabb is.
– Ez nem túl griffendéles hozzáállás. Lehetne rosszabb? Gondolom, ha még merevebb lenne, és nem a jó értelemben, vagy ha verne... Vagy ha kurvázna, bár azt nem nézem ki belőle. Esetleg ha impotens lenne? – kérdezte Piton rosszkedvűen. Ilyen hülye érvet sem hallott még a házasság mellett... bár a legtöbb házasság tényleg hülye érvek miatt köttetik, a fickó nem pernahajder, a csaj nem bányarém, ez a legtöbbször elég szokott lenni, és a számlát úgyis később kell kifizetni. Mire rájönnek, hogy ez nem feltétlenül elég, már tolják ketten a szekeret, át a mocsáron, aztán jól beleragadnak. Sajnálatos módon az ő szüleinél még ez a két minimális elvárás sem teljesült, az apja egy brutális szociopata volt, az anyja pedig... arra még gondolni sem szeretett a szégyen és lelkifurdalás gyomorfacsaró egyvelege miatt.

– Hát, igen. Lehetne rosszabb, higgye el. Mindig lehet rosszabb. És a szőke hercegre úgyis hiába vár az ember lánya... vagy épp a feketére – sandított Hermione Pitonra, de többet nem mert mondani, nem érezte elég felkészültnek magát, hogy szóba hozzon bármit a régi dolgok közül. Abban sem lehetett biztos, hogy Piton egyáltalán emlékszik, bár erre utalt, hogy lazán tegezte őt. – És végül az ember beéri egy kevésbé gázos esettel is... jobb híján – tette hozzá.
– Ne érd be a dolgok felével! Percy nem illik hozzád – mondta Piton csendesen. Hermione rá meredt, de a férfi konokul nem nézett felé, csak a lassan világosodó kertet bámulta.

– De, hozzám illik. Ugyanolyanok vagyunk. Mindketten eminensek és szabálykövetők...
– Hát, én nem így emlékszem. Az aztán baromi szabályellenes volt, amit másodévben műveltetek, veled az élen.
– De azt muszáj volt.
– Meg amit harmadévben, az időnyerővel. Meg amit ötödévben a minisztériumban... – sorolta tovább Piton, figyelmen kívül hagyva Hermione szánalmas próbálkozását. – Kétlem, hogy Percy mindezt végigcsinálta volna, bármi legyen is a tét. Számára a szabályok fontosabbak, mint az, hogy mi a helyes, neked pedig nem. Sohasem lett volna hozzá mersze, hogy szembe menjen a szabályokkal. Nem rajta múlt, hogy ma itt beszélgethetünk. Simán odaállt Caramel mellé, a saját családjával szemben. – Hermione hallgatott egy kicsit, mert Pitonnak részben igaza volt. De végül is az számított, hogy a végén kik voltak ott, és Percy ott volt, teljes szívvel és lélekkel. Hozott rossz döntéseket, de aztán jóvá tette, és jó pár halálfalót vont ki a forgalomból... akkor állt a legközelebb ahhoz a férfiideálhoz, aki a lány szívében lakott valahol mélyen.

– De ezeket... nem akartam, csak úgy alakult. Bonyolult életem volt. Szeretem a szabályokat és Percy is szereti, és ez megkönnyíti, hogy önmagam lehessek, legalábbis azt hiszem. Nem tudom – vont vállat Hermione szomorúan és tanácstalanul. Hát, ez a társalgás sem segítette elő, hogy kétségek nélkül vethesse magár Percy karjaiba jövő hétvégén, pedig ha valaki, hát Perselus Piton alkalmas lehetett volna rá, hogy még a világból is kiűzze, egyenest a biztonságot – és unalmat – nyújtó nászi ágyba. De ehelyett Piton kimondta az összes olyan dolgot, amitől ő is tartott, amit érezett, és amit tagadni akart körmeszakadtáig. Még mindig egy rém kellemetlen alak, akit itt kéne hagyni, bár ez esélytelen volt. Sajnos kíváncsi volt, merre is tart ez a furcsa párbeszéd. Még az sem baj, ha a nagy semmibe, mert legalább életében egyszer szembe néz a kínos kérdésekkel, talán még idejében, és azt sem árt tisztába tenni, ami a nagybetűs Múltban történt, hogy tovább léphessen, és ne kelljen még tíz évig azon töprengenie, hogy mi lett volna, ha... különösen azért, mert a szíve mélyén érezte, hogy válás vagy gyilkosság, de mindenképp valami katasztrofális esemény lett volna kettejük dolgának a vége. Talán nem is érez semmit. Lehet, hogy az egész csak nosztalgia vagy szánalom, esetleg szimpla kíváncsiság. És Piton azért Piton, hogy kellemetlenkedjen, most ráadásul nem is sértő és a legkevésbé sem gúnyos. És jobb volt vele beszélgetni, még a fékező tényezőket figyelembe véve is, mint otthon gubbasztani az ágyában, és Percy hortyogását hallgatni, habár az lett volna a felelős döntés. De élete végéig azt fogja tenni... – Nem tudom, jó döntés volt-e. Azt tudom, hogy Percy rendes volt, mikor senki más – magyarázta. Mert így volt, ez legalább igaz volt. Eleinte képes volt szeretni önmagát Percy mellett, az eminens, okoskodó, szabálykövető önmagát, talán pont azért, mert a férfi is szerette benne ezt. Aztán később, mikor a hétköznapok elkezdték bedarálni őket, akkor valamiért megint megutálta magát... és félni kezdett, hogy lassan Percyt is. Hogy nem lesz elég, ha azt bizonygatja, nem lesz gond, azt érezni is kéne. És nem lesz elég egy régi emlékkép a férfiról, a jelen is ugyanolyan fontos.

– Ezt hogy érted?
– Mindenkinek nehéz volt a háború után, nem csak magának, tanár úr. Csak mi nem léphettünk le. Rendet kellett csinálni, és el kellett kezdeni újra élni, de senkinek sem volt hozzá igazán kedve. Mindenki hordoz sebeket. És az ember azt hinné, simán kiheveri, mert már elmúlt, de nem. Harry... Harry például egy rémesen cinikus alak lett, olyasvalaki, akit jobb nagy ívben elkerülni, egy kapcsolatban sem bír megmaradni, és emiatt Parvati sem, mert ő meg sajnálatos módon szereti. Remus... őt maga is ismeri, azt nem kell bemutatnom, vele mit művelt a háború. Csoda, hogy még él. Én meg... csak olyan fáradt voltam. A világon senkit és semmit nem akartam, főképp nem magamat elviselni, Percy meg nagyjából kirángatott ebből. És kedves volt. És nem tudom, mi ment félre...
– Gondolom, felnőttél. Vagy meggyógyultál. A depresszió sem tart örökké... kivéve Remusnál, de nála ez alapbeállítás.
– Mindegy, ez talán csak egy hullámvölgy vagy egy pánikroham. Remélem, hogy az. De... magát miért érdekli egyáltalán? – kérdezte Hermione. Nem akart reménykedni, de az nem egy olyan érzelem, aminek parancsolni lehet... ha felüti a fejét, akkor már mindegy.

Piton hosszan hallgatott. Fogalma sem volt, csak érdekelte. Érdekelte humanitárius alapon, mert egy olyan lány, mint Hermione, klasszisokkal jobb faszit érdemel, mint Percy Weasley, és érdekelte a saját szempontjából is, bár azt még nem tisztázta, ez mit is jelent igazából. Illetve mit jelenthet egyáltalán, mert Piton inkább nyelte volna le a saját nyelvét, minthogy belemenjen olyan helyzetekbe, amikben újra sérülhet. Bőven elég volt élete első három és fél évtizede a sérülések begyűjtésére és dédelgetésére, arról nem is álmodozott, hogy valaha is kiheveri őket. És előbb tisztázni kellett mindent, hogy van-e esélye, akarja-e, hogy legyen esélye, csupa nyugtalanító dolgot, amik nélkül egyszerűbb az élet. Pont az ilyen hülye kérdések miatt nem vágyott soha senki társaságára. De már késő volt, Hermione itt ült mellette, és túl fáradt volt azt tettetni, hogy nem érdekli a lány, és mogorván gubbasztani valahol, mint egy dögkeselyű. Ez jobb elfoglaltság. És a vége úgyis az lesz borítékolhatóan, hogy nem akarnak egymástól semmit, Hermione majd hozzámegy sajnos Percy Weasley-hez, ő pedig folytatja tovább, amit eddig is csinált. A lánynak igaza volt, lehetne mindez sokkal rosszabb is, így legalább van egy nyugodt élete, ami nem tölti el borzadállyal, kivéve, ha Remus elválik, és ideköltözik.

– Nem tudom. Csak sajnálnám, ha mellette kötnél ki – mondta végül megfontoltan.
– Valaki mellett ki kell, gondolom. Percy legalább stabil. Most van körülbelül egy hetem, hogy kiéljem magam, aztán... aztán minden rendben lesz.

– És mi a terv? Mihez kezdesz ebben az egy hétben?
– Még nem tudom. Élnem kéne egy kicsit, de azt sem tudom, hol kezdjem. Ezért is vagyok Percyhez való. Oké, volt az a pár szabályszegés, de alapvetően én... nem is tudom, milyen vagyok. Lehet, hogy nincs is önálló személyiségem. Maga mit csinálna? Ha egy hét lenne vissza?

– Miből? Az életemből? Nem tudom. De van köztünk körülbelül húsz év, szóval nekem már nem nagyon kell kiélnem magam. Ha jövő héten beadnám a kulcsot, valószínűleg akkor is a History Channelt nézném és Dumbledore portréjával veszekednék. Talán többet innék. Megnéznék pár olyan filmet, amit még nem láttam, de érdekel.

– Ez az, én még inni sem merek...
– Khm, fél tucat Cuba Libre – köhintett egyet Piton. Hermione felnevetett.
– Oké, ma igen, de csak Parvati nyomására. Egyébként még bort se nagyon iszom. Szeretnék... rosszul dönteni. Hülye vagyok, de szeretnék megbánni valamit. És szeretném, ha visszagondolnék a fiatalkoromra, nem csak az unalmas minisztériumi irodám ugara be. Hogyha lesznek gyerekeim, mesélhessek nekik valami... botrányosat.
– Az nem elég, hogy betörtetek a Gringottsba, Bellatrix széfjébe, aztán elszöktetek sárkányháton lovagolva?
– Nem. Ezekre egyáltalán nem akarok visszaemlékezni. Arra inkább, hogy nem a jó pasival feküdtem le, vagy hogy túl sokat ittam, aztán hazatámogattak a barátaim... de ilyesmi sosem volt. Egyébként maga sem szívesen emlékszik vissza azokra az időkre.

– Hát nem. Hosszú évekbe telt, mire újra tudtam aludni. Mármint a xanax-vodka kombó nélkül – tette hozzá sötéten. – Azzal kiválóan ment.
– És már...
– Abbahagytam. Undorító volt.

– Úgy sajnálom – súgta halkan Hermione, és késztetést érzett, hogy megint megölelgesse Pitont, pedig elsőre sem tartozott a legjobb ötletei közé, tíz év masszív töprengést, némi vágyódást, és önmagával való vitát eredményezett, meg azt, hogy skizofrén módon képzeletbeli párbeszédeket folytatott vele. – Sajnálom, amin keresztül kellett mennie!
– Magamnak köszönhetem.
– Inkább annak a fasiszta Voldemortnak. De akkor is...
– Valakinek kellett. Ne beszéljünk róla, igazad van, kurva szar téma. Megint jönnek a paranoia rossz hullámai – borzongott meg Piton. – Inkább kezdjünk magunkkal valamit... Nem vagy éhes?

– De, baromira – vallotta be Hermione, bár kihagyott a szívverése, mikor Piton kezdeni akart vele bármit is, és kicsit bánta, hogy az kimerül a kajálásban. Igaz, a franc akarja megcsalni a vőlegényét alig egy héttel az esküvő előtt, az nagyon megkavarná a dolgokat, még a pánikrohamnál is jobban. – Csak húst nem akarok látni most egy ideig. Elég volt a hamburger.
– Sajtos-uborkás szendvics?
– Remekül hangzik!

Felálltak, és beosontak a konyhába, keresztül a nappalin, ahol a barátaik édesdeden aludtak. Piton kikapcsolta a tévét, egy intéssel megigazította rajtuk a takarót, mert valóban hideg volt, aztán Hermionéval a nyomában a konyhába ballagott. Szerencsére a rémes festmény aludt... vagy legalábbis tettette. Kentek egy rakás sajtos-uborkás szendvicset, főztek egy finom meleg teát, aztán meghitten letelepedtek a picike konyhaasztalhoz a kelő nap sugarainak halovány fényénél. Hermionénak sajnálatos módon pont az jutott eszébe, hogy nem bánná, ha ez sokszor megismétlődne, sok hajnalon... és hogy Percyvel egy-két kivétellel sohasem voltak fenn hajnalig, és olyankor is inkább csak kínjukban vagy mert muszáj volt. Rendszerint már éjfélkor kifogytak a témákból, és vőlegénye ragaszkodott a napirendjéhez, amiben szerepelt legalább hat-nyolc óra alvás is. De nem akart Pitonra úgy tekinteni, mint potenciális férjre, mert azt betegesnek tartotta volna, ráadásul ez egy extrém helyzet, ami nagy valószínűséggel nem fog megismétlődni. És ha ismétlődne, esetleg unalmassá válna. Vagy idegőrlővé, ismerve Piton összeférhetetlen természetét.

– Maga szerint tényleg elválnak? Remusék? Évek óta a szélén egyensúlyozik... kezdek aggódni – vallotta be Hermione két falat között.
– Kizárt. Illetve hát... remélem, nem. Még aztán tényleg a nyakamon marad.
– Akkor jó. De honnan ilyen biztos benne?

– Csak... ismerem Tonksey-t. Nem fogja feladni. És hacsak nem jön valaki, aki mégis elcsavarja a fejét, akkor kizárt. Bár ez a bizarrul jóképű csávó, akit Remus emleget, engem is kissé aggaszt. Lehet, hogy vissza kell térnem a régi szakmámhoz, és eltenni a tagot láb alól a házasságuk érdekében. Megfőzöm azt az antidepresszánst, és az egy pár évre helyrerázza majd őt. Aztán meglátjuk – vont vállat Perselus.
– Ismeri, minthogy látta egyszer-kétszer, vagy...
– Tanítottam is, de nem onnan. Időnként beszélünk. Egy pár éve megkeresett, mikor kezdett az egész helyzet nagyon eldurvulni. De Remus nem tudja. Nem is kell tudnia.
– Maga kedveli Remust – nevetett fel Hermione. – Ne is próbálja tagadni!

– Dehogyis! – méltatlankodott Piton.
– Dehogynem.
– Nem, az borzalmas lenne! Inkább csak elviselem. Őt legalább el tudom viselni. Bár néha szeretném feldarabolni egy láncfűrésszel.
– Meg engem is egész jól el tud viselni – mondta Hermione szemtelenül és magabiztosan, miközben Piton reakcióit tanulmányozta.
– Kivételes eset – nevetett fel a férfi önkéntelenül, és ettől egyszeriben milliószor barátságosabbnak tűnt. Hermione még nem is hallotta nevetni... de soha életében. Telesen megrendítő eset volt, csak bámulta döbbenten, mint egy vallási csodát. Abban sem volt biztos, hogy Piton tud nevetni, hogy az arcizmai engedelmeskednek, ha megpróbálja. – Ez egy rendhagyó éjszaka. De... közel egy évtizede nem beszéltem ennyit, ez tény. Kezdek berekedni.

– Nem is tudtam, hogy maga tud nevetni. Ez tökre hátborzongató. De azért... nagyon jó hallani. – És szexi, akarta mondani Hermione, de ezt már nem merte, pedig tényleg aranyos volt, valahogy olyan bensőséges. Emberi. Egyáltalán nem pitonos. Örült, hogy láthatta nevetni, hogy ha holnap, illetve ma haza is megy, és soha többé nem találkoznak, vagy legkorábban tíz év múlva, akkor is elmondhassa magáról, hogy egyszer egy fél éjszakát végigdumált Pitonnal, együtt hánytak és még nevetni is látta. Kicsit melege lett, mikor eszébe jutott, hogy Piton mellkasán sírt, és közölte vele, hogy jó az illata. De ez legalább egy olyan emlék, amin valószínűleg vihogni fog pár év múlva. És most kicsit olyan, mintha tényleg jó ismerősök, haverok, esetleg barátok lennének. Vagy annál is több, de erre tök felesleges volt gondolni, és elkezdeni azon feszengeni, hogy sohasem fog bekövetkezni. Néha jobb, ha az álmok megmaradnak álmoknak. Legalább nem fog csalódni benne, sírni utána vagy meggyűlölni, megmaradhat szép emléknek. Jobb erre emlékezni, mint arra a – többnyire – förtelmes alakra, aki a Roxfortban volt...

– Hát, én sem tudtam. – Hermione az üres tányérjára meredt, aztán az asztalon nyugvó kezét tanulmányozta. Csak kicsit kéne kinyújtania, hogy elérje vele Piton ujjait. Szerette volna megtenni, de nem volt hozzá bátorsága. Időközben sajnálatos módon teljesen kijózanodott, a sajtos szendvicsek felszívták a maradékot, és józanul pontosan tudta, hol húzódnak azok a határok, amiket nem kéne háborgatni, mert csak ő sérülne. Részegen is erős túlzás volt. Kezdett nagyon elfáradni, de Piton is így lehetett ezzel, mert csak meredtek egymásra hosszú percek óta, ami romantikus is lehetett volna, ha felfogták volna, hogy egymás szemébe bámulnak kábultan. Odakinn veszettül csicseregtek a madarak, és megérkezett a vasárnap reggel is, mire ágyba kerültek. Hermione végül bekúszott Remus mellé a kanapén, Piton pedig beroskadt a saját ágyába. Azt hitte, majd nehezére esik elaludni ennyi idegennel a házában, ahhoz képest még le sem tette rendesen a fejét, már aludt is.