Perselus beeresztette vendégeit a házba, és ezúttal nem tudta eldönteni, hogy a döghús vagy a furcsa helyzet miatt görcsöl a gyomra. Időtlen idők óta nem fogadott látogatókat, kivéve Remust, őt is leginkább akarata ellenére. Meg is lett a következménye. De már itt voltak, ráadásul az egész az ő ötlete volt, úgyhogy igyekezett úrrá lenni a pánikon meg azokon az idétlen gondolatokon, amik hirtelen megkörnyékezték. Például hogy vajon elpakolta-e a szennyest – valószínűleg nem –, vajon mekkora a dzsuva és a felfordulás, és egyáltalán, be van-e rendezkedve egy ekkora tömegre. De addigra mindegy volt, a háza megszállás alá került.

Parvati felé fordult, és érdekesen vegyítve a szürke és zöld arcszínt, megkérdezte, merre van a mosdó, aztán eltűnt az ajtó mögött. Remus otthonosan leroskadt a kanapéra, tenyerébe temette az arcát, Hermione pedig nézelődni kezdett. Piton villámgyorsan letépte a falról Dumbledore portréját, nehogy társalgást akarjon kezdeményezni, és a konyhába ment, hogy hozzávalókat válogasson. Ott kiakasztotta a kettes számú helyére. A rettenetes portré egyelőre aludni látszott...

Hermione a szoba közepén állt, nézelődött. Azt elsőre és a véralkoholszint ellenére is látta, hogy ez körülbelül álmai háza. Pont olyan picike, otthonos, tele könyvekkel meg cuccokkal, kényelmes, régi bútorokkal, amit ő is elképzelt magának. Nem az az ipari létesítmény, ahol hosszú percekig visszhangzik az is, ha tüsszent, és ahol horrorfilmdíszletre emlékezteti a sok cső és csupasz beton felület. Itt mindenhol lámpák álltak, a bútorokon folt hátán folt takarók hevertek, csábítgatva, hogy csak úgy belekucorodjon, kezébe vegyen egy könyvet, igyon egy finom teát, és kibámuljon a buja kertre. Fogalma sem volt, Piton hogyan tett szert egy ilyen otthonra, és főleg hogyan tudta ennyire jól berendezni. Hozzá inkább valami sötét tónusú, zárt gumiszoba illene, vagy egy kripta. Az egész ház egyszerűen cuki volt, ami elég gennyes dolog volt, főleg Pitonnal kapcsolatban, viszont Hermione nem akart többé máshol lenni. Még az is eszébe jutott, megveszi a férfitól tokkal-vonóval... vagy megöli, és elássa a kertben, ha másképp nem jut hozzá.

Aztán nézegetni kezdte a könyvespolcot, és az viszont nagyon nyugtalanító volt. Két sötét mágiával és mérgekkel foglalkozó sor után volt vagy három polcnyi Harmadik Birodalom témájú történelmi tanulmány, aztán egy jó adag Agatha Christie és valamennyi romantikus irodalom is, mintha három tök különböző személy lakna egy fedél alatt. Remélte, ez a három különböző személy nem mind Perselus testében tartózkodik, bár az sok mindent megmagyarázna... Legalul szakácskönyvek, művészi albumok (a második világháború témájában fegyverekről és járművekről), kertészkedéssel foglakozó szakirodalom és egy kötegnyi adópapír. Hermione nem igazán értette ezt a náci túltengést. Persze, ismerte és szolgálta Voldemortot, talán testhezállónak érezte.

Piton közben összeöntögette a gyomorfertőtlenítőt. Nem volt valami bonyolult bájital, hamar végzett vele, már csak az volt a kérdés, mi legyen azután. Dobja ki a két lányt az utcára? Az elég illetlen dolognak tűnt, pláne hogy gyanúja szerint Parvatinak volt egy enyhe alkoholmérgezése. Vagy várja ki, mi lesz a dologból? Fogalma sem volt, de ez tűnt a legcélravezetőbbnek... bár mi sülhetne ki, azon túl, hogy lesz egy elbaszott hétvégéje?
Mire visszatért a szobába, Parvati is előkerült, még mindig rettenetesen sápadtan. Remus meg úgy nézett ki, mint aki túlélt egy vonatbalesetet, kataton fejjel meredt maga elé. Piton már majdnem megszánta. A kezébe nyomta a gyomorfertőtlenítőt, meg két szem xanaxot egy pohár vízzel. Remus felnézett.

– Muszáj ezeket erőltetni?
– Felőlem bőghetsz is. Nekem aztán mindegy. Ott van zsebkendő. – Remus inkább bevette a gyógyszereket, lenyelte a gyomorfertőtlenítőt, aztán megkereste a betegtájékoztatót, és homlokát ráncolva olvasni kezdte. Parvati is mellé roskadt, Piton neki is a kezébe nyomta a fertőtlenítőt, meg egy pohár vizet, amit a lány igen hálásan fogadott.
– Szorongás, álmatlanság, idegesség, feledékenység, remegés, izomgyengeség, testtömeg-változás, mánia, hallucináció, düh, agresszió, ellenséges magatartás, megváltozott libidó, rendellenes gondolkodás... – sorolta Remus a mellékhatásokat. – Hú, de remekül hangzik, az ember pont ezt várja egy nyugtatótól... Nem ezekre a beteges dolgokra kéne ezt szedni?! Te komolyan meg akarsz ölni! Azt akarod, hogy tényleg elváljunk Tonksey-val? Tessék, egy agresszív állat leszek, aki képtelen... izé...

– Ezek nem gyakori mellékhatások. Én a helyedben jobban tartanék tőle, hogy rákapok, aztán rosszabb lejönni róla, mint a heroinról. De... – Piton elhallgatott egy pillanatra. – Hé, mi az, hogy tényleg?! – fújta föl magát hirtelen. Hermione is odalépett hozzájuk, kezében egy vastag kötettel a Waffen SS-ről.
– Elválni? – kérdezte ő is döbbenten. – Ennyire nagy a baj? Baszki, Remus, miért nem mondtad?! Kitaláltunk volna valamit.

– Nem válunk, oké? De fogunk, ha agresszív leszek, hallucinálok, aztán elfelejtem az egészet, miközben reszketek, mint a kocsonya, és nem áll fel. És akkor a farkas-kórról ne is beszéljünk, mikor ezek nagy részét amúgy is prezentálom, havonta egyszer.
– Ennyivel nem úszod meg. Hol van Tonksey? De komolyan...
– Külföldön. Már mondtam, továbbképzésen és/vagy konferencián van az ocsmányul jóképű kollégával. Nem akarok gondolni rá, a hideg ráz tőle. Hagyj már! – Remus felpattant, és duzzogva bevonult a fürdőszobába, Hermione hökkenten Pitonra bámult, ő pedig kínjában elmarta a távirányítót, és megkereste a History Channelt. Inkább minthogy tovább kelljenek társalognia a kínos kérdésekről. Ha Remus válásról beszél, ott nagy bajnak kell lennie, az ember nem dobálózik ilyesmivel, pláne nem Remus, és ő nincsen felkészülve, hogy kezelje az ilyen helyzeteket. Jobbnak tűnt, ha eltereli a figyelmét és lehetőleg mindenki másét is. Még aztán vigasztalnia kéne Remust, és nem tudná, hogyan kezdjen hozzá. És ki tudja, az hogyan sülne el, valószínűleg Remus koporsóban, ő meg idegszanatóriumban kötne ki.

– Miattatok lemaradtam a borostyánszobáról, sosem tudom meg, hol van. Tessék, ezért nem érdemes házasodni, minden másodiknak úgyis válás a vége, hiába ígérgetnek az emberek fűt-fát az oltárnál – vetette oda Hermionénak agresszívan. – Akkor meg minek? Csak egy drága buli.
– A porcelánért már majdnem megéri – felelte Hermione, hiába törekedve a szarkazmusra, ami pedig olyan jól ment a férfinak. – Tanár úr, mi ez a sok ijesztő törikönyv? – kérdezte inkább a lány. Piton csak a komódon álló fekete-fehér fotóra bökött, amin egy egyenruhás fiatalember és egy fehér ruhás fiatalasszony állt. Nem mozogtak, csak arcukra merevedett mosollyal néztek az örökkévalóságig a kamerába, tehát Hermione rögtön rájött, hogy valószínűleg apai nagyszülők lehetnek.
– Nagypapám RAF pilóta volt a háború idején. Az ő könyvei, én csak megörököltem. Érthető okokból érdeklődött a második világháború iránt, mint résztvevő fél. Bár ő legalább egyből a jó oldalon kezdte... – A fotó mellett volt egy rakás katonai kitüntetés és a sasos-koronás kitűző is.

– Oh... – Hermione hökkenten elhallgatott. Nem kerülte el a figyelmét az iménti félmondat, de fogalma sem volt, hogyan értethetnék meg Pitonnal, hogy a világon senki sem neheztel rá, sőt inkább hálásak neki, mind ahányan vannak. És olyan furcsa volt, hogy Pitonnak is voltak nagyszülei. Ráadásul rögtön egy háborús hős. Volt honnan örökölnie a bátorságát, a vér ezek szerint tényleg nem válik vízzé... Persze, miért ne lettek volna, de nem az a karakter volt, aki mellé az ember egy gömbölyded, hófehér hajú nagymamát képzelne el, aki süteményeket süt és pulóvereket köt. Pedig Pitonra aztán ráfért volna egy ilyen nagymama, tekintettel a rémes gyerekkorára. – Az ő házuk?
– Volt. Igen. A mi háborúnk után nekem is jól jött. Szerencsére nagyapám, apámat kihagyva egyenesen az én nevemre íratta, mikor... – Piton váratlanul elhallgatott, franc akart régi rossz emlékekről beszélni. Egész életében csak a nagyszüleit szerette – bár alig ismerte őket, olyan ritkán találkoztak –, és azt a liba Lily Evanst, aki nem érdemelte meg. És egy kicsit talán Dumbledore-t, bár őt inkább csak kedvelte.

Kezdte kényelmetlenül érezni magát, csak szerette volna, ha vége a napnak. Parvati már félig-meddig a kanapén szunyókált, Remus is laposakat pislogott, Hermione azonban úgy tűnt, elemében van. Perselus intett egyet a pálcájával, a kanapé kinyújtózott, kétszemélyes heverővé alakítva át magát, mire a kanapén ülő Parvati és Remus eldőltek, mint a kuglibábuk. Aztán egy ládából pokrócokat és párnákat szedett elő, és hozzávágta Remushoz.
– Komolyan aludjunk itt? – meredt rá Remus zavartan. – Nem kapsz sikítófrászt? Nem fogsz pszichológushoz rohangálni, mert megzavartuk a nyugalmadat?
– Fogd be! Felőlem benn is alhatsz, az én ágyamban, csak aludj! Pihenésre van szükséged, alig állsz a lábadon. Én nekiállok az antidepresszánsodnak. Kissé aggaszt az a félmondat a válásról. Nem akarom, hogy itt köss ki a nyakamon.
– Nyugi, nincs semmi. Még – tette hozzá Remus egy pillanatnyi, ámde hangsúlyos és fájdalmas szünetet követően. – És bocs, hogy lelövöm a poént, de azt a cuccot sosem találták meg.

– Hogy mi? – meredt rá Piton.
– A borostyánszobádat. Nem maradtál le semmiről.
– Jellemző... Negyvenöt percig lebegtetik az ember a semmiért. Utálom az ismeretterjesztőket.
– Mennyivel jobb a pornó, mi? Ott legalább rögtön a lényegre térnek – tette hozzá Parvati már félálomban, aztán hirtelen éberré vált, és felült. – Basszus, az anyag. A leadás. Milyen nap van ma?

– És ez a pornóról jutott eszedbe? Nyugtalanító.
– De most komolyan, Remus, engem megöl az a picsa főnököm, aztán okvetlen kirúg, ha nem adom le a kész tervet hétfőn, és...
– Holnap vasárnap. Illetve ma. Minden kész, csak ki kell exportálnom, és...

– Ti miről beszéltek?
– Munkáról.
– Te dolgozol? – meredt Piton Remusra. Hát, ez eddig nem volt. Itt tényleg valami baj lehet.
– Most mit vagy úgy meglepve? Te sem tudsz ám mindent rólam, bármilyen okosnak is hiszed magad. Egyébként csak szórványosan. Én egy kitartott férfi vagyok – mosolyodott el keserűen. Mindig rosszul érintette, ha a munka vagy munkanélküliség került szóba, Piton rendszerint nem is emlegette neki ezeket. Épp eléggé meg volt zuhanva enélkül is.
– El – szúrta közbe Hermione.

– Mi a különbség?
– A kitartott, az rendszerint szerető, akinek a költségeit fizeti valami platina AmEx hitelkártyás nagyágyú. Te eltartott kategória vagy. Annyival rosszabb, hogy rád marad a házi munka nagyja, de adózási szempontól esetleg hasznosabb vagy. Bocs, de Percy mellett elég alaposan megtanultam a precizitást... én kérek elnézést – tette hozzá kissé szégyenkezve. Nem mintha előtte nem lett volna az, de Percy precizitása olyan groteszk méreteket öltött, hogy mellette egészen slendriánnak érezte magát. Mindig eléggé megválogatta a szavait, hogy ne kelljen végeláthatatlan, idegőrlő vitákat lefolytatni apró-cseprő részletekről, és ez kezdett automatikussá válni.
– Legalább van valami hasznom – nyögte Remus lemondóan.

– Tudod, hogy nem úgy értettem...
– Bár én is kitartott lennék. Vagy el. Mégis hozzá kellett volna mennem Harryhez, aztán felőlem azt dug meg, akit akar, csak ne hozzon haza nemi betegséget – sóhajtotta Parvati. – Úgyis tök mindegy, miért iszik az ember, nem? Valószínűleg akkor is vodkáznék, csak akkor otthon, egyedül, miközben a csélcsap férjecskémet várnám.

– Szerintem én azért fogok inni, mert hazajár a férjem – töprengett Hermione. – Már ha fogok. Ez még nem eldöntött dolog, bár a Cuba Libre... hát az próbára teszi az akaraterőmet.
– Na jó, ez túl sok infó – közölte Piton. – Én kimegyek hozzávalókat válogatni.
– Most mit sápítozik, mint egy szűzlány? – kérdezte Remus. – Néha komolyan nem értem... – Ennyit hallott csak, mert aztán szerencsére becsukódott mögötte a konyha ajtaja. Végre csend volt körülötte, és egyedül volt a helyiségben. Ahogyan az természetes, megszokott és normális.

+/

– Milyen estéd volt? – csendült egy szelíd hang. Piton legszívesebben beleverte volna a fejét az asztallapba. Egy röpke és boldog pillanatra megfeledkezett a kotnyeles festményről.
– Katasztrofális. Maga már megint nem alszik? – kérdezte fásultan az igazgató portréjától. – Nincs valahol egy kikapcsológomb? – Fontolóra vette, hogy egy múzeumnak ajándékozza, haverkodjon Mona Lisával, ő pedig feltesz helyette egy Marilyn Monroe plakátot. Csak jobb látvány lenne, pláne, ha tud olyat szerezni, ahol a meleg légáramlat valóban emelgeti a művésznő habkönnyű szoknyáját.

– Érdekel, mi zajlik kinn a nagyvilágban. Hallom, vendégeid vannak. Olyan büszke vagyok rád... De hagyhattad volna, hogy szót váltsak velük.
– Még csak az kéne nekem, holnap estig váltogatnák a szavaikat. Könyörögve kérem, hogy fogja be! Hihetetlenül megterhelő éjszakám volt, és még mindig nincsen vége. Csak egy kis csendet szeretnék. – Piton ezúttal komolyan eltöprengett, hogy társul Remushoz, egy-két xanax biztosan segítene a helyzeten, de nem akart megint elkeserítő szituációkba sodródni. Továbbá akkor kidőlne, és ki tudja, mit művelnének a vendégei a háta mögött. Jobb az eseményeket kontroll alatt tartani.

– Elmeséled? – kérdezte Dumbledore portréja és összeillesztette hosszú ujjait, aztán a félhold szemüveg fölött Perselusra meredt, azzal a röntgensugár tekintettel, ami elől élő korában sem volt menekvés. Hát a portréfestő valamit jól elkapott, mert ez a rohadt mázolmány is képes volt ugyanerre. Piton egy ideig kerülgette a tekintetét, aztán inkább felé fordult. Jobb túlesni a dolgon. Talán mire mindent elmesél a portrénak, addigra Remust legyűri a xanax, Parvatit az alkoholmérgezés, Hermionét meg a hajnali időpont, és akkor nyugalom lesz.

– Hát jó – vetette oda acsarkodva. – Remus kevert magának valami szörnyen elbaszott antidepresszánst, amitől bipoláris lett, aztán gyógyszerkeresés közben belebotlottunk Miss Grangerbe és Miss Patilba egy lánybúcsú kellős közepén, aztán megpróbáltuk lebeszélni Miss Grangert Percy Weasley-ről, amiért később elnézést kértük egy diszkólátogatás beiktatásával, aztán eláztunk, és végül mind a négyen hánytunk, ráadásul Hermione sírt a vállamon, és összedzsuvázta a hawaii mintás ingemet. Szörnyű volt! Ne beszéljünk róla többet.

– Nagyon jól hangzik – mosolyodott el az öreg. Főképp azért mosolygott, mert az idegbeteg előadásmód ellenére Piton is mosolygott, csak ennek nem volt tudatában.
– Melyik része?
– Legalább élsz, fiam, nem pedig egy kriptában poshadsz. Jót tesz neked.
– Főleg az a döghús tett jót, amit ettünk. Hagyjuk ezt, jól vagyok itthon is, az unalmas ismeretterjesztőimmel. Az én koromban már hova rohangáljon az ember... – tette hozzá cinikusan.
– Akkor most szerelmes vagy?
– Hát persze, valahol a hányás és a sírás között váratlanul szerelembe estem – sóhajtotta Piton idegbetegen. – Ne beszélgessünk! Jó éjszakát! – Fogta, a falnak fordította a portrét.

– Csak mert alig félórányi társalgást követően megpróbáltad lebeszélni a kisasszonyt Percy Weasley-ről, és ilyesmi eddig nem fordult elő – dünnyögte a portré. Piton inkább visszafordította.
– Nézze – kezdte higgadtan. – Ha lebeszélek egy öngyilkosjelöltet arról, hogy hidakról ugráljon le vagy vonat elé feküdjön, attól még nem leszek automatikusan szerelmes belé, az csak szimplán humanitárius cselekedet. Remust is igyekszem megmenteni önmagától, de a legkevésbé sem szeretem, sőt. Na, ez ugyanaz. Az a megalapozott véleményem, hogy hozzá menni Percy Weasley-hez egyenértékű a lassú és fájdalmas öngyilkossággal. És igen, kedvelem annyira Hermionét, hogy erről lebeszéljem. Akárkit lebeszélnék. Talán Voldemortot nem – tette még hozzá.

– Értem – felelte Dumbledore olyan sokatmondó hangsúllyal, hogy Piton szerette volna lelocsolni faszéngyújtó folyadékkal, aztán felgyújtani. Vagy önmagát felgyújtani. Utálta Dumbledore hülye hangsúlyait. Soha nem mondott semmit, de ahogy mondta, az felháborító volt.

– Miért kell magának folyton ilyen képtelenségeket kérdeznie? – kérdezte Piton viszonylag nyugodtan, és őszintén érdekelte a válasz. – Mármint miért lennék szerelmes egy elbaszott éjjel miatt? Talán ha tizenöt éves lennék, de nem annyi vagyok, hanem ennek triplája. Voltam ennél durvább buliban is, és annak sem lett házasság a vége.

– Nézd, az ilyen dolgok villámcsapásszerűen történnek meg, és ez tipikusan olyan este, mikor megtörténhet. Minden adott hozzá. Már az eleve furcsa, hogy elmentél segíteni Remusnak, főleg, hogy folyton tagadod, hogy a barátod. És végigcsináltad az éjszakát. Pedig, feltételezem, leléphettél volna.
– Minden bizonnyal. – De vajon miért nem tette meg? Ezt még ő maga sem értette, és a hajnali időpont sem volt alkalmas rá, hogy kitalálja.
– Miért zavar Percy Weasley?
– Csak mert... magát nem zavarja?! De most őszintén...
– Most téged kérdezlek. Engem az érdekel, téged miért zavar?

Kis csend lett, mialatt Piton egy sor kínos kérdést tett fel magának, melyekre nem léteztek válaszok, egyelőre. De az egy dolog, hogy ő idióta kérdezz-feleleket folytat magával, semmi szükség rá, hogy ebbe Dumblredore is beleszóljon. Mindig rosszabb másoktól hallani a kínos dolgokat, pláne az öregtől, aki valahogy mindig a lényegre tapint. Kivéve a szerelem-dologgal, azzal alaposan mellé célzott, életében először, de egy festmény nyilván nem tévedhetetlen, és Piton elhatározta, ezt megjegyzi későbbi alkalmakra.

– Hát, az engem is érdekelne – sóhajtotta végül tanácstalanul. Végül is neki tök mindegynek kéne lennie, hogy Hermione Granger kihez megy hozzá. Vagy hogy egyáltalán hozzámegy-e valakihez... Mert kezdte gyanítani, akkor is közel ennyire berzenkedne, ha a vőlegény Ron Weasley, Harry Potter, Viktor Krum vagy akárki más lenne. Mintha köze lenne hozzá. Rossz volt, hogy nincsen, nem lehet köze hozzá, a saját hibájából nem. Annyit tehet, hogy képességeihez mérten kiélvezi... pontosabban elviseli ezt a szörnyű éjszakát, aztán visszarendezi a sorait, visszazökken a normális kerékvágásba, és soha többé nem nyit ajtót senkinek. A portré a továbbiakban csendben maradt, elérte a célját, és nemsoká halkan hortyogni kezdett. Piton vetett egy pillantást a fűszerespolcára, aztán otthagyta, majd holnap megoldja Remus dolgát, inkább kiült a fedett verandára, gondolkodni. Főleg azon, hogy bár lenne oka bármin is gondolkodni...