Mire kiértek, szemerkélni kezdett az eső. Hermionéra egészen józanítóan hatott a hűvös levegő, amit az eső hozott magával. Felbámult Pitonra, és akkor már bánta, hogy kezd józanodni, mert ezzel egyenes arányban nőtt a szégyenérzete és valamiért a bűntudata is. Aztán elhatározta, hogy hagyja a francba, nem fogja ilyesmivel tönkre vágni ezt az estét. Semmivel sem tartozik Pitonnak, és ez a lánybúcsúja, tehát nagyjából azt csinál – még egyszer, utoljára –, amit csak akar. Kisebb megszorításokkal. És ő jól akarta érezni magát, mégpedig Pitonnal, elvégre megadatott az az esély, amit elképzelt, még ha a körülmények nem is a legjobbak – tekintve a kurvás szerkót és a véralkoholszintet –, de ebből kell kihozni, amit ki lehet. Végre beszélhet vele. És legalább a cefre segítségére lesz, hogy ne aggszűz nagynéniként viselkedjen...

– Sajnálom – közölte Piton váratlanul. Hermione megrázta a fejét, mint aki rosszul hall.
– Mit?
– A Weasley-dolgot. Semmi közöm hozzá. Bizonyára boldogok lesztek.
– Hát, azért mérget ne vegyen rá – dünnyögte Hermione, és lenyelte azt a kikívánkozó kérdést, hogy „miért, szeretné, ha köze lenne hozzá?”, még aztán elragadtatná magát, továbbá az sem volt tisztázott dolog, hogy ő szeretné-e, hogy Pitonnak mindehhez köze legyen. A helyzet így is bonyolult volt. Nem kellett bele plusz egy kerék, épp elég elbizonytalanító tényező volt, és ennek az estének arról is kéne szólnia, miért nem rossz ötlet Percyhez menni. De egyelőre a Jake Gyllenhaal hasonmás volt eddig az egyetlen, ami kicsit is pozitív irányba billentette a mérleget... Hermione egy röpke pillanatra fontolóra vette, hogy visszatér hozzá, mert akkor reggelre annyira viszolyogna mindentől, beleértve önmagát is, hogy valószínűleg egyenest Percy karjaiba menekülne, és saját kezűleg cipelné el az anyakönyvvezetőhöz. De aztán inkább eltekintett tőle, az egész épp elég förtelmes volt. – Köszönöm, hogy megmentett – mondta halkan. – Ha maga nem jön... – Szemérmesen elhallgatott, Piton pedig elmosolyodott, az este folyamán először.
– Akármikor.

– Akármikor? Szóval, ha le kell vakarnom magamról egy srácot, szólhatok magának?
– Csak időben szólj – tette hozzá Piton. – Menjünk!

Parvati felkapta a fejét, eddig ugyanis az utca furán csillogó kövezetét tanulmányozta Remusszal együtt.
– Tudok erre egy hamburgerest – közölte.
– Az jó. Nem is tudom, mikor ettem utoljára – találgatott Remus bambán. A mélység felé pörgő spirál valahol stagnált, dolgozni kezdett a két szem válium, és ő egészen nyugodtnak érezte magát, már majdnem jól, csak nagyon fáradtan. De egyelőre nem akart bőgni, már ezért is megérte a dolog.
– Na, ne! – csattant fel Piton. – Menjünk haza, majd kotrok neked valami maradékot a hűtőből...
– Máris összefutott a nyál a számban. Te egyébként nem vagy éhes?

– Hajnali fél három van!
– Oké. És? – értetlenkedett Remus.
– Ilyenkor akarsz kajálni?
– Komolyan, most már nem mindegy, hogy fél háromkor vagy háromkor kerülünk ágyba?!
– Én is bekapnék valamit – tette hozzá Hermione ábrándosan.
– Valami hosszú, vastag és... – nevetett fel Parvati.
– Oké, együnk – zárta rövidre Perselus, aki valami homályos okból kifolyólag megszűnt tiltakozni.

+/

Hermione mellé szegődött, Remus és Parvati pedig mögöttük botladoztak, és arról pusmogtak, miért elkeserítő az életük. Még hallgatni is szörnyű volt, ezért Hermione megpróbált csak Pitonra koncentrálni.
– Maga miért lépett le kilenc évre? – kérdezte a lány akadozva. Érezte, hogy kissé összemosódnak a szavak, és nem beszél olyan tisztán, mint szeretne, ez pedig egy kicsit zavaró volt, mert annyi, de annyi minden volt, amit szeretett volna kimondani, már ha képes lett volna megfogalmazni.
– Nem mentem sehová, csak nem csaptam akkora reklámot annak sem, hogy épp hol tartózkodom. És nem állt szándékomban visszatérni, csak Remus élete komplett katasztrófa.
– De miért?
– Tettem olyat, amire nem vagyok büszke. De hagyjuk.

– Nem akarom tönkretenni a szombat éjjelét. Csak, gondoltam, ha már belecsöppentek a lánybúcsúmba, kifaggatom. Elvégre ez egy soha vissza nem térő alkalom... gondolom – tette hozzá kicsit búsan. Sohasem keresték egymást. Perselus nem kereste őt, ő pedig úgy vélte, békén kell hagynia a férfit. Most is színtiszta véletlen, hogy összefutottak.
– Kifaggatsz? – meredt rá Piton. Hermione épp a részegsége közlékeny szakaszában volt, és ilyenkor nem tűnt lehetetlennek kimondani az összes hülyeséget, ami az eszébe jut. Sőt, jó ötletnek is tűnt. És még az sem érdekelte, hogy holnap nagy valószínűség szerint meg fogja bánni. Bár akkor sincs semmi, ha Piton hülyének nézi...
– Hát mielőtt újabb kilenc évre elvermeli magát. Szóval: hogy van?
– Remekül – felelte Piton óvatos mosollyal, kissé határozatlanul. Még nem tudta, mire megy ki a játék, és világ életében óvatos volt.
– És mivel foglalkozik?
– Mennyit is ittál?

– Ez hogy jön ide? Egyébként nem tudom. Hozzávetőleg fél tucat Cuba Librét, valamennyi pezsgőt, és franc tudja még mit. Miért?
– Elfelejtetted, hogy bájitalmester vagyok? – kérdezte Piton rosszmájúan.
– Nem, de gondoltam, azóta találhatott magának másik hobbit vagy mesterséget. Átképezhette magát tolmácsnak, esztergályosnak, péknek vagy vegyésznek is akár. Honnan kéne tudnom? Minek után nem beszéltünk...
– Kilenc éve. Igen. Ez ma este bizarrul sokszor elhangzott.

– De miért nem? – fordult hirtelen felé a lány.
– Én is ezzel tömtem a fejét – szólt közbe Remus is. – De folyton elküldött melegebb éghajlatra, ha azt fejtegettem, nem halna bele, ha rajtam kívül másokkal is szóba állna. A fél világ úgyis rá kíváncsi.
– Na, pont ezért. Én nem vagyok háborús hős, és...
– Dehogynem! – vágta rá Hermione.
– Erről ne beszéljünk! Ne!
– De...
– Azt mondtam, nem! – Piton megtorpant, erre Parvati és Remus beléjük ütköztek, Hermione pedig felbámult a férfira. Valahogy felfogta a részegség ködén át, hogy ezt tényleg nem kéne erőltetni. Elmosolyodott, és megakadályozandó, hogy csak úgy lelépjen, belekarolt.

– Oké. Semmi baj – mondta megnyugtatóan.
– De...
– Csak két régi ismerős vagyunk, akik összefutottak, és dumálnak. – Perselus hökkenten nézte, mert a legkevésbé Hermione Granger ismerősének érezte magát. A volt tanárának igen, aki rengeteg indokolatlan szemétséget elkövetett ellene az iskolai évei alatt, olyasmiket, amire senki sem emlékszik vissza szívesen. Ráadásul volt köztük az a... az a dolog. De ha Perselusnak eszébe jutott az incidens, olyankor egy belső hang, gyaníthatóan a felettes énje, vagy egy belőle lehasadt második személyiség ostorozni kezdte, és az olyan földbedöngölő élmény volt, hogy inkább nem gondolt az egészre többet. Lehetett volna valami, de nem lett, és most Hermione hozzá megy Percy Weasley-hez, és többé nem is kell ezen gondolkodni.

– Igen, például arról, mit együnk – tette hozzá Parvati, és belekarolt Pitonba a másik oldalról. Piton kezdte borzalmasan furán érezni magát. Főleg, mikor Remus is csatlakozott hozzájuk, és elfoglalták az utcát egész szélességében. – Vagy eljárhatnánk a kánkánt, vagyunk hozzá elegen. Ú, de ijesztő magával karon fogva menni, tanár úr – nézett fel Perselusra. – Sőt, veled is, másik tanár úr – tette hozzá, Remusnak címezve.
– Senki sem kényszeríti erre, Miss Patil.
– A helyzet úgy kívánja. Hermione leánybúcsúján vagyunk... tegyük feledhetetlenné. És ha magával fogok hamburgerezni, azt nem felejtem el egyhamar.

– Van az az állapot – mormolta Piton. Hermione felnevetett, erre aztán Parvati is kuncogni kezdett.
– Holnap kiderül.
– Alig várom – vágta rá a férfi szarkasztikusan. – Hol az a förtelmes mugli büfé, hogy végre hazamehessünk?
– Ott, szemben, és siessünk, mert éhen halok – mutatta Parvati a színes, villogó neont, és megindultak felé Remusszal.

– Én azért roppantul élvezem, hogy itt van – jegyezte meg Hermione halkan. Piton elkerekedett szemmel, megütközve bámult rá. – Csak gondoltam, közlöm, mielőtt még újabb évekre eltűnne, én meg elfeledném a fehér rum miatt. Vagy azt hinném, hallucináció.
– Ko... komolyan?
– A legkomolyabban.
– De miért? – értetlenkedett Perselus. Ilyen még világon való életében nem történt vele, hogy valaki csak úgy közölte volna, hogy örül neki. Soha senkinek sem volt rá oka, és Piton szerint most sincsen. Ugyanakkor jóleső dolog volt, olyasmi, amit szívesen hallott volna máskor is... bár mástól talán nem, és ez egy zavarba ejtő gondolat volt, amit azon nyomban ki is zárt a fejéből. Hermione csak részeg, ezért extrém és ijesztő módon kedves, holnapra elfelejti, és azzal annyi is lesz. Csak egy szombati bulinap. Ami elhangzik, azt nem szabad komolyan venni. Sajnos.
– Csak úgy. Mert bírom – mosolygott rá Hermione, aztán otthagyta, ment a barátai után. Piton némi hezitálás után követte, és csak a büfé bejáratában sikerült letörölni a hülye mosolyt a képéről... ott is csak azért, nehogy mások is meglássák.

+/

A hamburgerhússal valami nem stimmelt. Mind érezték, különösen Remus a fejlett érzékszerveivel, de olyan éhesek voltak, hogy mindezek ellenére felfalták az egészet. Talán nem kellett volna, de mire rájöttek, már késő volt.

Odakinn álltak, immáron ismét a sötét parkban, a fák között, csak ott merték megkockáztatni a hoppanálást.
Hermione kezdett elszomorodni. Nem akarta, hogy egyszerre vége szakadjon ennek a varázslatos és furcsa estének, nem akart visszaszürkülni és visszazökkenni a menetrend szerinti kerékvágásba. Ott akart állni a szemerkélő esőben, húzni Pitont, és tudni, mekkora ökörség az egész, és milyen hihetetlenül felszabadító. És hogy talán nem ártana így élni az életét, ha ez ennyire jó.
És közben sajnos azon kellett imádkoznia, hogy a fura ízű hamburger ne most azonnal akarjon távozni... csak majd ha egyedül maradt. Láthatóan Parvatinak is ez volt a legnagyobb gondja. Egyre sápadtabbnak tűnt, és nagyokat sóhajtozott.

Piton pedig nem tudta, mit mondhatna. Hogyan illik búcsúzni attól, akivel igazán találkozni sem akart, bár most éppen fogalma sem volt, miért nem. És nem tudta, mi lesz mindezek után. Most megint közel egy évtizedig nem beszélhet majd Hermionéval, mert amúgy sem szoktak beszélni? Vagy soha többé, elvégre férjes asszony lesz? És csak úgy mondja azt, hogy viszlát? Olyan hülyén hangzana, de fogalma sem volt, hogy ezen kívül mi mást mondhatna még... Valahogy nem akaródzott elbúcsúzni, miközben érezte, hogy muszáj lesz indulni, mert tolerálhatatlanul fáj a gyomra a hamburger miatt. És különben sem állhatnak ott hajnalig, egymást bámulva, az esőben, mint az idióta, hormontúltengéses kamaszok.

De elég volt csak Remusra bízni a dolgot, ő megoldotta vagy épp szétbarmolta a helyzetet.

– Ti nem vagytok szarul? – kérdezte Remus váratlanul, még mielőtt vadul búcsúzkodni kezdtek volna.
– De. De mindegy, lényeg, hogy szilárd kaja legyen, ami felszívja a cefrét – közölte Parvati. – Csak addig maradjon benn, míg felszedi a felesleget, mint a szivacs. De addig legalább maradjon...
– Túl volt fűszerezve – jelentette ki Remus gyanakodva. – Egy hamburgerhúst nem kell fűszerezni. Gondolom, nem akarták, hogy érezzük, hogy szinte mászik... majd én grillezek nektek otthon normális húst. Frisset.
– Fogd be – sziszegett rá Parvati, és még a gyér, sárgás utcai fényben is látni lehetett, amint az arca szürkészöld színt ölt. Aztán a következő pillanatban előre hajolt, és kijött belőle minden. Remusnak csak annyi ideje maradt, hogy elkapja a lány rebbenő, hosszú haját, hogy segítsen neki hátrafogni.

– Bocsánat – közölte Parvati megsemmisülten, miután felegyenesedett. – Annyira undorító vagyok.
– Semmi gond. Tudod, én bírom az ilyesmit. Szinte bármit meg tudok emészteni. Gondolom, mert vérfarkas vagyok – mondta Remus, majd ugyanolyan váratlanul, mint Parvati, ő is előre hajolt, Pitonnak úgy kellett hátrébb ugrania a gyomortartalma elől, és magával rántania Hermionét is.

– Én mondtam, hogy ne igyatok gyógyszerre! Most komolyan, kellett ez?! – kérdezte Perselus kavargó gyomorral és idegbetegen.
– Nem két szem válium és három korty pezsgő fogja lecsapni a főbiztosítékot, elhiheted – morogta Remus, mikor felegyenesedett. – Inkább az a döghús, amit felszolgáltak. Éreztem a szagán, hogy nem jó. Úristen, de rég hánytam... és de nem hiányzott.

– Akkor minek etted meg?!
– Éhes voltam. Most meg tessék, kijött a két kurva válium... legalábbis nyomokban... Még jó, hogy nem ettünk spagettitésztát. Az frankón gusztustalan lenne.
– Mi köze... – kezdte Piton, de Hermione leintette.
– Én el tudom képzelni – sziszegte rekedten. Kezdett ő is rettentő rosszul lenni. Félt, hogy nem ússza meg a dolgot, hacsak nem Pitonnak van igaza a gyógyszer-alkohol kombinációval.
– Jé, van benne répa is... – Ennyi kellett ahhoz, hogy Hermione is kitegye, amit ki kell. Valahol a tudata mélyén érzékelte, hogy Perselus hátrafogja a haját. És az olyan jó volt, hogy azért már majdnem megérte ennyire undorítónak lenni. Ugyanakkor, ha bárki rákérdezett volna, mi az, ami sohasem történhet meg, semmilyen körülmények között, lazán rávágta volna, hogy vasárnap hajnalban hányni részegen, a parkban, miközben Perselus Piton fogja a haját. És mekkorát tévedett!

– Jézusom – mondta, mikor felegyenesedett. Aztán kínjában röhögni kezdett. – Már csak ez hiányzott az estéből. Pedig megfogadtam, hogy ez nem történhet meg. Maga egész jól bírja, tanár úr – sandított fel Pitonra.
– Mivel nem ittam.
– Pedig talán jobb lett volna.
– Mindenképp tolerálhatóbb. De hát... basszus... – Piton is előre hajolt, Hermione pedig előzékenyen megfogta a haját, Remus tartotta a homlokát, míg jobban nem lett. – Ez is miattad van – nyögte, és rosszallóan nézett Remusra.

– Most már legalább nem mondhatod, hogy a cefre vagy a gyógyszer az oka. Különben sem kényszerítettelek, hogy velem gyere, és arra sem, hogy egyél a döghúsból. Mindezt felelősséged teljes tudatában cselekedted. És különben is, együtt hányni jó buli. De most már menjünk...
– Igen, mind hozzám – jelentette ki Piton határozottan, kihasználva az adódó alkalmat, azt a kis időt, ami még jut a ma éjjelből. Mert bármennyire iszonyodott tőle kezdetben, sajnos kezdte ő is élvezni egy icipicit, bár a hányás jelentősen visszavetette ebben. És hát Hermione vallomása egy kicsit összezavarta. Meg az is, amilyen természetességgel fogadták, mindazok után, amilyen volt, és amik történtek a Roxfortban. Meg mert volna esküdni, hogy ő az utolsó személy a földön, akinek bárki örülne, erre tessék... Persze, foghatta mindezt a jelentős mennyiségű alkoholra is, amit a lányok fogyasztottak, de zsigereiben érezte, hogy akkor is örültek volna valószínűleg, ha színjózan állapotban futnak össze valahol. Ugyanakkor a zsigerek nem a legmegbízhatóbbak, és Perselus jobban szerette az agyára bízni az életét érintő kérdéseket, mert az legalább egy racionális számítógéphez hasonlított leginkább. Egy csúcsteljesítményű Macintoshhoz, ami átmenetileg szüneteltette tevékenységét, illetve legalábbis nem sorakoztatott fel ellenérveket. És végül is majdnem tök mindegy, hányan tódulnak be hozzá, ha már Remust amúgy is vendégül szándékozik látni az elkövetkező pár napban... – Kap mindenki gyomorfertőtlenítőt. Ki tudja, mi volt a hamburgerben. Ezek a muglik nem normálisak, de komolyan...

– Én vodkát kérek – jelentette ki Parvati merészen.
– Én maradok a Cuba Librénél. Szerelem volt első látásra.
– Ez nem demokrácia vagy betelefonálós műsor. Nem bulizni megyünk...

– Akkor ne is folytassa, tanár úr! – szakította félbe Parvati ellentmondást nem tűrő, szigorú hangon. – Nekünk el kell engedni a gyeplőt. Kell, mert ez az utolsó alkalom, hogy Hermione Hermione lehessen, egy kicsit még önmaga, és ne valami olyan ijesztő entitás, amit úgy neveznek, hogy Mrs. Weasley...
– Úristen! Ez tényleg az utolsó alkalom! – kiáltott fel Hermione, ugyanis pillanatokra sikeresen kiverte a fejéből az esküvőt... pardon ESKÜVŐT. – A jövő héten... a jövő héten habcsók kisasszonnyá változom, és én még azt sem tudom, hogy akarom-e! Addig még annyi mindent kéne csinálnom. – Váratlanul sírni kezdett, és nekiroskadt Piton mellkasának, akit ez olyan készületlenül ért, hogy ő pedig nekiroskadt Remusnak, miközben esetlenül simogatni kezdte Hermione haját. Nagyon-nagyon zavarba ejtő szituáció volt, a legzavaróbb mégis az volt benne, hogy mennyire nincsen ellenére a dolog. Sőt...

– Ő... – nyilatkozta. Fogalma sem volt, mit kell csinálni egy síró nővel. Talán átölelni... ezért aztán átölelte, ugyanolyan esetlenül, ahogyan a haját próbálta simogatni.
– Illene már eldöntetlenem, igaz? – kérdezte Hermione egyenesen Perselus mellkasától. Jó volt ott, kellemesen meleg, biztonságot nyújtó, jó illatú. – Nem is tudom, mi bajom van. Biztosan a rum az oka... Magának amúgy tök fincsi az illata. Ó, bocsánat, telesírtam ezeket a furcsa, színes virágokat. Amúgy is kérdezni akartam, miért néznek ki így, ilyen nagyon hippisen? – kérdezte összeszedetten, felegyenesedett, és rendezte a vonásait. A kiborulásra ez nem a legjobb alkalom... sőt, további alkalmak nem kívánatosak. Neki illene boldognak lennie, és lehetőleg tartózkodnia kell a zsibbasztó kérdésektől is. Persze, hogy akarja a dolgot, elvégre igent mondott rá, mikor Percy feltette a nagy kérdést, és ugyanennyi erővel mondhatott volna nemet is. És ahogy eszébe jutott vőlegénye, lanyhán birizgálni kezdte a lelkifurdalás, elvégre hagyta, hogy egy szép testű, buta fiú ajkával illesse, aztán Piton vállán sírt az esküvő miatt, részegen hányt, igaz, arról a döghús tehet, és a jó ég tudja, mire vetemedne még... vagy mire fog vetemedni. Szerencsétlen srác nem egy ilyen hisztérikán érdemelne, mint ő, hanem egy olyan rendes csajt, akinek egyéb vágya sincsen, mint Mrs. Akárkinek lenni, és megtanulni Percy összes kedvenc fogását, hogy finomakat főzhessen az ipari acél konyhában. Egy csomó ilyen lány van. Percynek csak be kéne húznia egyet egy pecabottal, és talán az is elég, ha ráakasztja a botra a fizetési csekkjét, meg annak a förtelmes, gyárbelső albérletnek a belső képét... egy csomóan gerjednek az ilyesmire. Neki is erre kéne gerjednie, nem pedig Piton illatára meg a Cuba Librékre, mint egy rossz-életű, kiéhezett riherongynak...

Parvati szerencsére odapattant, és elsősegélyben részesítette a szétmázolt sminkjét. De feleslegesen, mert az eső egyre kitartóbban és hidegebben zuhogott rájuk.

Kis csend lett, mialatt Parvati az ecsettel pamacsolt rajta, a két férfi pedig felvont szemöldökkel, enyhén riadtan méregette, aztán egymásra néztek tanácstalanul, mintha fényjelekkel próbálnának kommunikálni.
– Ez a te estéd – mondta végül higgadtan Remus. – Mi nem akartuk feldúlni. Bocs, hogy pont ma kaptam idegösszeomlást!
– Nem, az egészen szórakoztató.
– Köszi. Ezt örömmel hallom. Bár megélni nem a legkellemesebb.

– Szerintem ne beszélgessünk Mr. Weasley-ről. Nem szórakoztató téma. Viszont menjünk, mert egyrészt vadul esik, másrészt látom Remuson, hogy tisztul belőle a válium, harmadrészt nem tudom, ki hogy van vele, de nekem megint kezd fájni a gyomrom...
– Ne is mondja, tanár úr... – nyögte Parvati. – Menjünk! Ha Hermione nem akar mást – nézett barátnőjére. Hermione elmosolyodott.
– A legkevésbé sem. Pláne nem az utcán taccsolni még egyszer.

Piton a kezét nyújtotta, mind összekapaszkodtak, aztán megpördültek a sarkukon, és Perselus vezetésével belevetették magukat a nagy semmibe...