Perselus legszívesebben zacskót húzott volna a fejére, hogy senki se ismerje fel, míg végig kell mennie az utcán abban a borzalmas szerelésben, és akkor még ott volt a nyakán Remus is, aki szakasztott úgy viselkedett, mint Raoul Duke, és közben botrányosan röhögött mindenen. Perselus azt fontolgatta, milyen módszerrel gyilkolja le, és hová kaparja el a tetemét, annyira elege volt belőle, miközben tudta, hogy csak az elszúrt antidepresszáns mellékhatásaként ennyire idióta. Nem tehet róla. De ettől még rettentően idegesítette.

Perselus talált egy ügyeletes patikát, letámasztotta Remust a falhoz, aztán beállt a sorba a sok fogfájós, lázas és gyógyszerfüggő közé. Utálta az egész estét elejétől a végéig. Elszokott már a tömegtől, az emberek zavarták, valaki folyton hozzáért minden részéről történő biztatás nélkül, meglökték, hozzá dörgölőztek vagy csak simán túl közel álltak hozzá. És az volt a szörnyű igazság, hogy nem bírta a tömeget. Pánikba már nem esett – annyira –, de volt idő, mikor komplett és uralhatatlan pánikrohamot kapott, ha sokan voltak körülötte, még a háború utáni hónapokban. És most is kezdte környékezni. Még jó, hogy éppen nyugtatókért állt sorba...

Aztán arra gondolt, hogy ennyivel mégsem ússza meg, még a Zsebpiszok közbe is el kellene látogatni hozzávalókért, és főzni egy tisztességes antidepresszánst annak a nyomorultnak.
Végre sorra került, elmart a létező összes típusú nyugtatóból egy-egy dobozzal, aztán megfagyott benne a vér, ugyanis mire visszafordult, Remusnak nyoma veszett.

Kirontott a gyógyszertár elé, körbenézett, és szemben, a park fái közt megpillantotta Remust. Utána vetette magát, de barátját addigra elnyelte a sötétség. Egészen a park közepéig kellett üldöznie, és elhatározta, ha utoléri, ő tettlegességig fog fajulni, és élvezni fogja. Karton ragadta, de Remus megvetette a lábát.

– Hermione. Mintha őt hallanám. De lehet, hogy hallucinálok. Szerinted hallucinálhatok? Lehet, hogy megőrültem... – hadarta. Perselus döbbenten eleresztette, Remus pedig megindult arra, amerről a lányokat hallotta. Piton kábán és önkéntelenül követte.

Csak minden második másodpercben akart megfordulni, és elinalni, vagy egyenesen hazahoppanálni, és magára zárni az ajtót, sőt még egy komódot is elé tolni a biztonság kedvéért. Nem készült még fel, hogy találkozzon Hermionéval, vagy akárkivel a varázsvilágból. Érzései szerint még további kilenc évre lenne szüksége legalább, mire összeszedné magát annyira, hogy szembe nézzen akármelyikükkel is.

De mégiscsak Hermionéról volt szó, és a kíváncsiság birizgálta a belső szerveit, valahol szívtájékon. Fogalma sem volt, mi fog történni, ha szemtől szemben állnak majd egymással, de arra tippelt, hogy ő sértéseket fog a lány fejéhez vágni, mintha még mindig tanár-diák viszonyban lennének, a lány meg elnézően és lesajánlóan fogja hallgatni, aztán ha hazaér, gyűlölheti tovább magát, amiért másodjára is elcseszte a dolgokat. Nem mintha lennének dolgok, amiket el lehetne cseszni, mivel Hermione valaki más menyasszonya, ő pedig megrögzött agglegény, amin nem óhajtott változtatni. Dumbledore-nak nincsen igaza, és még ha létezne is több lehetőség, ő mindent elrontaná egytől egyig.

Elhatározta, hogy mégis hazamegy, az álmok jobb, ha megmaradnak a valótlanság birodalmában, de addigra Remus átverekedte magát egy agresszív kúszófenyőn, és a padon tényleg ott ült Hermione. Teljes fizikai valójában. És már késő volt, hogy távozzon, pedig nagyon szeretett volna otthon lenni alsógatyában, rumos teát vedelve, és nézni a rohadt History Channelt. Biztonságos messzeségben minden emberi érzelemtől.