‒ És hogyan történt? – kérdezte Parvati, a kézfejére támasztva az állát, óriásira nyitva hatalmas barna szemeit. Hermione szemérmesen elpirult, és szemügyre vette a két karátos gyémántot a gyűrűsujján.

‒ Hát... – kezdte zavartan – elvitt abba az étterembe, az Abszol úton, tudod, ahol mindenféle mágikus lény szolgálja fel a fogásokat. Az egyik hátsó bokszban ültünk le, és mielőtt kihozták a desszertet, letérdelt, és... és akkor megkérdezte – fejezte be a lány hirtelen. – Lávatortát kértem – tette hozzá, maga sem értette, miért. De a desszert mélyebb nyomokat hagyott benne, mint az a bizonyos kérdés.

‒ Imádom a lávatortát – sóhajtotta Parvati, és beleivott a jegeskávéba.
‒ Én is.
‒ Igent mondtál?
‒ Még szép – vágta rá Hermione. – Úgy értem, már évek óta a levegőben lógott a dolog. Végül is huszonhét éves vagyok, sőt, mindjárt huszonnyolc, jól kijövünk, ugyanazt akarjuk mind a ketten...

‒ Romantikus. Ennyi erővel hozzá mehetnél a Macintoshodhoz is.
‒ Nos... ha lennének bizonyos szervei, hozzá is mennék – vágta rá Hermione, aztán felnevetett. – De viccet félretéve, én szeretem Percyt. És tényleg jól megértjük egymást.

‒ Örülök nektek – felelte Parvati, de egy kicsit nehezére esett a mosolygás, és nem azért, mintha féltékeny lett volna Hermionéra, hisz a legjobb barátnője volt. Csakhogy nem volt meggyőződve arról, hogy valóban Percyhez illik. Jó kapcsolatnak tűnt, stabilnak, de teljességgel hiányzott belőle a szenvedély, és Parvati tudta, hogy Hermionénak is hiányzik, még akkor is, ha nem ismeri be magának. Hogy jóval több tűz lapul a galambszürke kosztüm és szigorú konty alatt, mint mutatja. Csak egy normális faszi kéne, aki képes felszítani.
‒ Köszi.

‒ És mikor lesz a nagy nap?
‒ Hát... – Hermione hosszan, nagyon hosszan kortyolt a kávéból. – Egy hónap múlva. Július huszonkettő.
‒ Hű! Nem aprózzátok el.
‒ Percy azt mondta, miért húznánk tovább? Végül is igaza van.

‒ És milyen esküvő lesz? – faggatta tovább Parvati.
‒ Gondolom, világra szóló. És kicsit szerettem volna, de Percynek annyi minden ismerőse meg ilyesmije van, és hát mégis csak a mágiaügyi miniszter jobb keze. Remélem, kizárólag szakmai értelemben... De közvetlen közelről lesz szerencséd látni az egészet, mert te leszel a nyoszolyólányom, már ha... – Nem mondhatta tovább, mert Parvati felsikoltott, aztán zavartan körbe nézett.

‒ Naná, hogy leszek, imádom az esküvőket, ingyen pia, és cuki srácok a vőlegényi alomból, szmokingban.
‒ És az sem zavar, hogy valami csupa csipke, tüll, franc tudja mi holmiban kell az oltár elé lejteni?
‒ Majd nem veszek alá bugyit. De kérlek, ne öltöztess pásztorlánykának, olyan hülye bottal, kosárkával, meg fura kalappal, kérlek! – Hermione felnevetett.
‒ Megfontolom. Bár már látom magam előtt a képet...

‒ Lehetne dögös, tengerpart témájú esküvőtök, bikiniben. Vagy dögös motoros témájú, bőrszerkóban. Vagy horror esküvő, és öltözhetnél Bőrpofának, és csak később derülne ki, hogy nem is te állsz ott, hanem valami Brünhilda.

Hermione nem akart ugyan, de eltöprengett a lehetőségen: akár meg is úszhatná az egészet. Aztán megrázta magát, végül is ő is akarta, legalábbis nem mondott nemet Percynek. Az ember valahogy nem mond nemet egy lánykérés kellős közepén, Hermione úgy vélte, az illetlenség lenne, és azt addig kellett volna megtenni, nem akkor. Számtalan lehetősége lett volna, akármelyik estén vagy délutánon Percy elé állni, és megmondani neki, hogy figyelj, tipli van, és mivel nem tette, az események csak úgy magukkal ragadták. És ez így természetes. Az emberek időnként összeházasodnak, ha kellő időt töltenek együtt. De ennek eléggé győzködés-szaga volt, ezért abba is hagyta az erről való töprengést, és inkább visszairányította figyelmét a tulajdon esküvője földbe döngölő témájára. Érezte, hogy lelkesebbnek kéne lennie. Más lányok ilyenkor a föld fölött szoktak lebegni, mint egy irdatlan lufi, és ábrándokat szőnek csipkékről, selymekről, Versace és Louis Vuitton rucikról... Vajon nem lenne kínos, ha ő a kényelmes maci nacijában akarna hozzámenni „élete szerelméhez”? Felőle Percy is lehetne klottgatyában.

‒ Percyt ismerve bürokrata témájú lesz, és ha megoldandó aktának öltözöm, talán van rá esélyem, hogy a nászéjszakán letépje rólam a ruhám. De valószínűleg azt a klasszikus giccsest fogja választani, mintha mi lennék Károly és Diana, és öltözhetek habcsók kisasszonynak, nyakig csipkében, amit vak belga apácák vertek.
‒ Mindenesetre Christian Diornál ne add lejjebb.

‒ És... őőőő...
‒ Tudom, mire akarsz kilyukadni, és nyugi, nem fogok kiakadni, ha Harry lesz a tanúd – ígérte Parvati, de gyanúsan nem nézett Hermionéra, és keményen próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
‒ Biztos? Nem fogtok poharakat meg tortát vagdosni egymáshoz?
‒ Nem, majd szemmel verem, ha nagyon muszáj.

‒ Mi van köztetek? Beszéltek még? – faggatta barátnőjét, inkább minthogy tovább kelljen tervezgetnie az esküvőjét. Enyhe pánik kerülgette, ha eszébe jutott.
‒ Hát... – Parvati a száját húzta, és elterelésképp nézelődni kezdett a bárban, szemügyre vette az ocsmány pop-art posztereket és nagy, narancssárga és zöld lámpaburákat, meg a szemkápráztató tapétát, ami mintha a hetvenes évekből maradt volna a falon.

‒ Hát?
‒ Harry néha keres, de csak azért, hogy „rajtam tartsa a szemét”. Mintha rászorulnék... – duzzogott Parvati. Hermione szerint ugyan rászorult, de ezt sem hangoztatta. – Egyébként nincs semmi. Nem gyűlöljük egymást, vagy ilyesmi. Már túl vagyok rajta, és különben is, lesz az a sok cuki srác, szóval... – vont vállat tanácstalanul.

Hermione ejtette a témát, mielőtt megint arról kezdené győzködni Parvatit, hogy menjen vissza Harryhez. Nem szólhatott bele, nem az ő dolga volt, de haragudott rájuk, olyan nyilvánvalóan összetartoztak, hogy elmebeteg dolog volt csak úgy szakítani. De hát világéletükben ezt csinálták, szakítottak, kibékültek, szakítottak, kibékültek, Harry eljegyezte Parvatit, aztán Parvati három hónap múlva hozzávágta a gyűrűt, és ez folytatódott variációkkal. Hermione egyvalamit „irigyelt” tőlük, és az a szenvedély volt, főképp, ha összevetette a maga szenvedélymentes, racionális kapcsolatával. Azzal vigasztalta magát, hogy az övéké legalább stabil, sohasem veszekedtek, Percy mindig kedves volt és úriember, és bár Hermionénak néha hiányzott valami más is, de nem annyira, hogy kilépjen abból, amiben épp volt.

‒ Mennem kellene – mondta, mikor az órára pillantott.
‒ Persze, nekem is.
‒ Jövő héten ruhapróba? – kérdezte Hermione hamiskásan. – Muszáj szereznem valami rongyot.
‒ Ki nem hagynám.

+/

Hermione korán ért haza a munkából – a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, a nemzetközi kapcsolatok főosztályán, sajnos tulajdon vőlegénye, Percy Weasley alá beosztva, ami a legtöbbször kellemetlen volt, időnként pedig egyenesen elviselhetetlen –, és szétnézett a rideg lakásban. London legfelkapottabb negyedében volt, egy száz négyzetméteres loft, csúf, vasbeton falakkal, hatalmas ablakokkal, divatos gyárépület hangulatú belsővel, ahol látszottak az unalmas alapszínekre lefújt csövek, és semelyik Edison égőn sem volt bura, és a design bútorok mindenféle bizarr mértani és nem-mértani formába tekeredtek, és nem lehetett megállapítani a rendeltetésüket, ugyanannyi erővel lehettek volna dadaista szobrok is. De Percy szerint ez divatos, Hermione pedig – mint annyi minden másban – engedett neki. Végül is, a hálószobát ő rendezhette be, így ott ágynak látszó ágy és fotelnak látszó fotel volt, sőt plüsspárnák és szőnyeg is.

Hermione rámeredt a rideg és steril, csupa szürke acél ipari konyhára, ami mindig borzadállyal töltötte el, nem is szeretett főzni, olyan érzése volt, mintha UFO-t boncolna. Kislány korában úgy képzelte, egy London-közeli faluban fog élni, egy pici házban, ahol minden barátságos és otthonosan meleg, nem pedig egy hipermodern, divatos apartmanban, amit képtelenség lenne mágia nélkül kifűteni – öt méteres belmagasságot mégis hogy? –, és ahol a mellékhelyiség egy bizarr, leválasztott kocka, a „hálószoba” pedig egy galéria, aminek hiányzik két fala.

Előszedte a szuper-egészséges, őstermelőtől beszerzett, helyben termesztett zöldségeket, hogy valami divatosat és zöldet főzzön belőle leendő férjének. Ha hagyta volna, biztosan meglegyintette volna a bizonytalanság szele, mint ahogy meg is legyintette ébren töltött hajnalokon, de folyton elhessegette magától. Ő szereti Percyt. Jól kijönnek, és rengeteg mindenben egyezik az ízlésük, a lakberendezést leszámítva... meg a férfi hobbiját, a zenét és a barátaikat. De huszonhét éves volt, öt éve volt együtt Percyvel, ebből négy éve élt vele egy fedél alatt, és elölről kezdeni valaki mással – vagy pláne más nélkül – egészen húzósnak tűnt.
És végül is valóban szerette Percyt. Legalábbis nem borzadt tőle, és annak idején, nagymamája idejében ez a legtöbbször elég volt a tartós házassághoz.

+/

Egy héttel később találkozott újra Parvatival, és semennyivel sem érezte lelkesebbnek magát, mint a múlt alkalommal. A héten mindenféle kifogást keresgélt, miért ne kelljen még ruhát választania, és azon töprengenie, hogy lila, zöld, rózsaszín, avagy bugyi-kék virágocskákkal díszített porcelánon szervírozzák a násznépnek a lazacot. Döntenie kellett volna olyan ijesztőnek tűnő kérdésekben, minthogy melyik házasságkötő termet, templomot, éttermet, satöbbit válasszák. Hogy legyen-e hajón, bálteremben, vidéki kastélyban vagy rusztikus fogadóban. Percy egyre csak vaskos mappákat lebegtetett felé, amiben fotók voltak helyekről, csokrokról, lovasfogatokról, vonósnégyesekről, mind tökéletesen egyformának és lélekölően unalmasnak nézett ki, és Hermione agya a legtöbbször azonnal lezsibbadt, ha szóba került az esküvő... pardon, Esküvő, vagy egyenesen ESKÜVŐ.

Vőlegénye ezt is megoldandó aktának tekintette, és száz százalékos eredményre törekedett, amelyben az, hogy ők hogyan érzik magukat azon a bizonyos napon, nem sokat nyomott a latban. Hermione meg sem merte említeni, hogy részéről jobban örülne valami populárisabb együttesnek, akik ismerik a táncdalslágereket és valami normális, barátságos kiskocsmának, ráadásképp semmi kedve egy mugli autó árát kifizetni egy olyan göncért, amit jó eséllyel egyetlen egyszer fog viselni élete során... vagy akkor hadd öltözzön legalább egy használt Land Roverbe, annak legalább lenne némi haszna. Ezeket mind magában tartotta, mert Percy valószínűleg sértve érezte volna magát tőle. Hermione úgy tekintett önnön esküvőjére, mint valami kellemetlen kötelezettségre. Ha már igent mondott, végig kell csinálnia...

Parvatival Madam Malkin talárszabászata előtt álltak, és abroncsos ruhákról nézegettek képeket.
‒ Ez egész jó – bökött Parvati egy gyöngyökkel kivarrt, csipkés darabra. – Szép. Legalábbis nem hányingerkeltő.
‒ A gyöngy rossz ómen, ha az esküvődön gyöngyöt viselsz, sokat fogsz sírni a házasságod alatt – darálta Hermione Mrs Weasley egyik bölcsességét, amit a legutóbbi ebédkor volt szerencséje végighallgatni.

‒ Akkor mit viselhetsz?
‒ Valami régit, valami újat, valami kölcsönt és valami kéket, és azt hiszem, harisnyakötőt is – találgatott Hermione.
‒ A virágokra is van vonatkozó szabály?
‒ Liliomcsokrom nem lehet.
‒ Akarom tudni, miért?
‒ Mert a liliom álmodban rád leheli a halált. Ezt Ginny mondta. De szerintem viccelt.
‒ Aha. Jó erről értesülni, mielőtt még egy üvegházban tölteném az éjjelt. Gyere... essünk túl rajta! – mondta Parvati, és bevonszolta magával Hermionét.

Néhány órával és egy tűrhető, letisztult vonalú ruhával később az ocsmány pop-art poszterek alatt ücsörögtek, ahol a legutóbb is. Parvati egyre csak barátnőjét fürkészte, és időnként kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ami letéríti Hermionét erről a nyilvánvalóan téves útról, de aztán inkább valami mást mondott. Nem volt benne biztos, szabad-e szétbarmolni más emberek magánéletét. Bár ha hagyná, hogy a legjobb barátnője hozzámenjen Percy Weasleyhez, akkor égetni való hülye banya lenne.

‒ Csak egyszer fogom megkérdezni, de egyszerűen muszáj – vágott bele végül merészen. – Biztosan ezt akarod? – Hermione felnézett.
‒ Persze – felelte színtelen hangon.
‒ Lemondhatod. Nem kötelező hozzá menned.
‒ Tudom. De valahogy... – Hermione elhallgatott.

Fogalma sem volt, hogy vajon a dolgok mindig ilyen furcsák és nehézkesek voltak, vagy volt olyan az életében, mikor jobban örült volna egy lánykérésnek. Az volt a baj, hogy igazán nem lehetett kifogása Percy ellen. A maga kissé bogaras, öntelt és merev módján hozzá egész kedves volt. És emlékezett még, hogyan is indult a kapcsolatuk. Volt valami bájos abban, ahogy Percy udvarolni próbált neki. Csak ami akkor még bájos volt, az egyszer csak unalmassá és enyhén idegesítővé vált, és ő nem vette észre, mikor. Az, ami akkor biztonságba ringatta, mostanában fárasztotta. És ha arra gondolt, így kell leélnie az egész életét, pánikba esett.

Viszont ott voltak azok a dolgok is, amikben passzoltak. Percy végig támogatta őt, mikor még tanult, és mindig büszke volt az ő eszére és képességeire, sőt ezt hangoztatta is. Eleinte még dicsérte az öltözködését és a szépségét is, de Hermione gyanította, ezt csak a randevú-etikett miatt tette. És stabil volt. Megbízható. Nem volt valószínű, hogy Percy a közeljövőben farkat növeszt, és lelép, és ahány vacak kapcsolatot látott maga körül, ez azért értékkel bírt. Ott volt példának okáért maga Parvati és Harry, és az a néhány megcsalás, ami miatt folyton kerülgették egymást, de nem jutottak ötről a hatra. És ott volt például Depi-Remus haverjuk, aki folyton azon sopánkodott, hogy vérfarkas, ezzel a tulajdon felesége idegeire menve és a válás szélén egyensúlyozva.

‒ Akárhogy dönts, én támogatlak – mondta Parvati. – Ha hozzámész, rohadt jó lagzit rendezünk, ha kirúgod, akkor jöhetsz a vendégszobába, és rengeteg jó helyet tudok, ahol egykettőre kiverik a fejedből Percy Weasley-t. De beszéljünk végre a lényegről: lánybúcsú...

‒ Nem! Nem hinném, hogy kéne.
‒ Ó, dehogynem! Ha már hozzámész Percyhez, legalább előtt tombolj egyet. Ne feledd, ha hozzámész, többet nem nagyon lesz alkalmad.

‒ Ó, te jó ég! – sóhajtotta Hermione. Ismételten megcsapta a pánik szele, és egyre kevésbé tudott nem tudomást venni róla. Ebbe eddig valamiért bele sem gondolt, hogy két hét, és neki annyi. Nem volt az a bulis fajta, de időnként arra gondolt, legalább életében egyszer ki kéne próbálnia, milyen, ha nem racionálisan dönt. A Roxfortban a jó jegyekre hajtott, aztán meg arra, hogy Voldemort szűnjön meg, később arra, hogy lediplomázzon, és legyen egy jó munkája, és néha úgy érezte, elfelejtette, milyen lehet élni. Nem költött feleslegesen ruhákra, könyvekre, nem szórta el a fizetését utazásra, pláne nem piára vagy drogokra, nem, ő mindig céltudatosan menetelt előre, csak a cél tűnt el a homályban időközben. Minden elért, amit akart, de hogy miért akarta mindezeket elérni, azt időközben elfelejtette. A legtöbb, amit elmondhatott magáról, az volt, hogy stabil a munkahelye és a párkapcsolata, de azt nem, hogy eszét vesztve imádná akármelyiket is. Elvolt a munkájával, elvolt a vőlegényével, elvolt az életével, és kezdett úgy tekinteni magára, mint egy unalmas vénkisasszonyra vagy egyesen algára. – Nemsoká harminc éves vagyok, és még sosem voltam részeg. Sem túlságosan szerelmes. Sem...

‒ Ezt orvosolnunk kell – jelentette ki Parvati, félbeszakítva őt. – Tudok egy jó helyet.
‒ Nem lehet. Percy kiakadna.
‒ Nem kell megtudnia.
‒ De...
‒ Nem kell megtudnia. Semmi olyasmi nem fog történni. Ígérem.

‒ Hát... oké... – rebegte Hermione ijedten. Még sosem határozta el, hogy zülleni fog. De nem akart visszakozni, végül is, két hét múlva Mrs Weasley lesz ő is, a legújabb Mrs Weasley, Molly, Fleur és Lavender után. Két hete maradt, hogy még Hermione Grangerként megtapasztalja az életét, és eltökélte magát, ennyi neki is jár.