Van az az érzés, mikor tudod, hogy történni fog valami. Mikor érzed az agyad legvégső sarkaiban, hogy ami most következik, azt már nem biztos, hogy érzelmileg, és mentálisan túl fogod élni. Mikor tudod, hogy semmi, de semmi esélyed nincs arra, hogy ezt a bizonyos dolgot kikerüld anélkül, hogy maradandó sérüléseket szenvednél. Mint mikor a kerékpáron ülsz és látod a csalánbokrot előtted, de már nem tudod kikerülni, vagy mikor sétálsz le a lépcsőn, és megcsúszik a lábad, és a hasad valami iszonytató görcsbe fordul, mert tudod, hogy az esés bárhogyan végződhet, de így is úgy is fájni fog.

Ilyen volt ez a szituáció. Idegőrlő.

Matt egy szót sem szólt, és én sem . Mind a ketten a falat bámultuk magunk előtt, és akárhányszor lépteket hallottunk, mind a ketten csak nagyot nyelve  pillantottunk az ajtóra, aztán akárhányszor csönd követte a lépteket, fejünket lehajtva beletemetkeztünk az pattanásig feszülő idegeink stresszébe.

Így ültünk még egy jó darabig, amíg Matt fel nem állt a helyéről.

Szemei pirosak voltak, bőre egészen sápadt.

Újra rágyujtott. A szobában vágni lehetett a füstöt, mert egyikünk sem akart az ablakhoz sétálni és kiengedni a benntragadt szürke ködöt.

Féltem. Féltem, hogy ezzel lehetőséget adnánk bárkinek, hogy be tudjon jönni.

Mind a ketten tudtuk, hogy már nem volt vicces az egész. Hogy mind a ketten veszélyben voltunk. Nem is beszélve Evanről és Markról.

Matt felém nyújtotta a félig elszívott cigit, én pedig beleszívtam.

Száraz volt a szám és a füst kaparta a torkomat, de mégis úgy éreztem, ez volt az egyetlen dolog amibe kapaszkodni tudtam.

Sikítva kaptam magam elé a legközelebbi tárgyat, azzal a céllal, hogy a támadónknak a legnagyobb sebet okozzam.

Megremegtem amikor Evan állt velem szemben.

Térdeim összerogytak alattam, szivem pedig megállás nélkül verte a félig felépülőben lévő bordáimat.

Felnéztem rá. Szarkasztikus mosolyával bámulta a kezemből kiguruló hajegyenesítőt.

- Azzal akartál megölni ? - nevetett, én pedig lassan emeltem tekintetemet a kézfejemre eső könnycseppekre.

Lassan hang nélkül fújtam ki a levegőt, amit eddig magamban tartottam.

Evan aggódó szemekkel guggolt le mellém, miközben kérdő pillantást vetett a felettem álló Mattre.

- Aud. - suttogta halkan.- Itt vagyok! - ölelt át, aztán óvatosan felkarolt és maga mellé helyezett az ágyban.

Matt azzal a lendülettel esett négykézláb.

- Mi a fasz?! - lehelte maga elé, de pattanásig feszülő idegeimnek köszönhetően, szinte tisztán hallottam minden szavát. - Mi a jó isten ez.

Jobb kezével mellkasát szorította, másik keze pedig a vállát, és az azon a kötések alatt meghúzódó lövési sebét simogatta lassan.

Szemei villámokat szórtak, úgy nézett fel Evanre, mint aki épp most égette el az egész gardrobját.

Kezeit a bokám köré fonva húzta fel magát, hogy egy magasságban lehessen Evannel.

- Az oké, hogy olyan vagy mint a legtöbb exem, hogy csak akkor keresel ha te akarsz valamit, de hogy ezt eljátszani Auddal. Nem tudom mennyire lehet vastag a bőr a pofádon, de lehet előbb találnám meg a világ összes láthatatlan kincsét, mint hogy eljussak a legalsó rétegekig.

Még nem láttam Mattet dühösnek.

Már láttam irritáltnak, vagy mèrgesnek, de ennyire szerintem még életem során nem tartottam attól, hogy kijöjjön belőle, az a bizonyos férfi hormon, ami azért felel, hogy péppé verjen valakit.

Eddig valahogyan elfelejtettem a tényt, hogy a meleg legjobb barátom, attól függetlenül, hogy mindíg kedves volt és mindíg olyan lágy, és jobban szerette a táskákat, mint bármelyik nő a földön, valójában egy férfi volt, aki igenis képes volt ütni, ordítani, és zihálni a dühtől.

- Tudtuk, hogy seggfej vagy, de a telefonod nem azérr van h rezgöre állitsd és feldugd a seggedbe.
Van aki itt volt és aggódott, mert kibaszottul elvesztél. Merre voltál ? Elutaztál esetleg Mordorba szaunázni, vagy középföldén bowlingoztál Gandalffal? Mi a faszt csináltál eddig.- mondandóját befejezve, egy hatalmasat vágott a szekrényembe.

Evan pislogott. Aztán csak mosolyt villantva felém felállt az ágyról és Matthez sétalt, akinek kezei még mindíg ökölbe szorulva remegtek.

- Sajnálom.- nyújtotta Matt felé a kezét, de Matt csak fogta magát és beült mellém.

Megszeppenve mosolyogtam rá, mire ő derekamat átölelve vágott egy párnát Evanhöz.

- Mindenkinek megvan a maga helye.- mondta, mostmár teljesen nyugodt hangon. - A tied a földön, az enyém Audrey combjain.

Evan felvont szemöldökkel nézett ránk, én pedig megvontam a vállaimat.

- Rosszat tesz a bőrömnek ez a kiabálás.- mondta szomorú arccal.

- Biztos, hogy te meleg vagy ? - szegezte neki a kérdést Evan.

Matt csak horkantott egyet.

- Hát én meleg vagyok, te meg elég hülye ahhoz, hogy átadd a helyed másoknak, csak azért mert rádordítanak egy kicsit.

- Mi történt? - kérdezte végül.

Matt ingerülten ecsetelte, az események folyamatát onnantól kezdve, hogy elváltunk egymástól. És bár öszintén megvallva Evant még nem láttam olyan részegnek, mint ami a partyn volt, most Ő tűnt a legjózanabbnak hármunk közül.

Ahogy befejeztük a történetet Evan a zsebeiben kutakodva pillantott fel ránk.

Mindketten kérdő tekintettel néztünk rá, miközben ő mindenét átforgatta.

Pénztárcáját közénk dobta.

- Mindenem benne van. És tudom, hogy nem hagytam ott sehol, mert nem vettem elő egyáltalán a telefonomat az egész dolog alatt.

- Ellopták volna ? - kérdezte Matt. Hangsúlya újra visszatért a megszokott nyugtató tónusára, ami ha nem is sokat de mégis leemelt egy bizonyos súlyt a szivemről.

Pár óra múlva már nem remegtem annyira mint előtte. Matt elaludt az ágynak dölve én pedig Evannel a közepén egymással szemben ültünk.

- Tudod, hogy itt vagyok. Matt is itt van és még Mr.Seggfej is itt lesz holnap reggel. - kezét felém nyújtotta, én pedig félmosollyal toltam el magamtól.

Nem értette volna meg ezért nem is akartam belekezdeni a magyarázkodásba. Nem tudta mennyire is volt rossz érzés, mikor mindenben kételkedsz, és tudod, hogy nem kéne, de nem tudsz már rajta felülkerekedni.

Traumák, amik beszennyezték Matt és az én jövőképemet, nem hagytak elég helyet egy olyan világnak, ahol mindenre bizalommal tudtam tekinteni.

Nem Evanre gondoltam. Minden másra. Tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerü ezen felülkerekedni, de mégsem akartam ezzel senkit sem terhelni.

Főleg nem Őt. Tudtam, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki azzal, hogy elvesztettem az emlékeimet róla, ezért azt választottam, hogy a legjobb formámat mutatom neki.

Nem tudhatja meg, hogy el akarok futni.

Láttam a szemeiben, hogy örült. Aggódott és mégis örült, hogy összeesésig aggódtam érte.

Közelebb húzott magához.

Csak ott ült mellettem, és ahogy nézett le rám, apró mosolyra húzódott a szája.

- Szeretem, ahogy erősnek akarsz tűnni.- mondta, mintha mindenen keresztüllátna, amit felépítettem magam köré.

- És szeretem, hogy okos vagy.- ujjait lassan átfésülte a hajamon.

- Aggódtál értem? - fonta derekam köré a kezeit.

Lassan bólintottam.

Homlokát az enyémnek döntötte, aztán kezei a derekamról az arcomhoz vándoroltak.

- Királylány.- suttogta a régről ismert becenevet. Ebben a keserű világban olyan édesnek hangzott.

- Soha ne tünj el. Azt akarom, hogy mindíg ott legyél, ahol látlak, ahol tudom, hogy csak ki kell nyújtanom a kezem és újra a karjaimban lehetsz.

Lassan hátradöntött az ágyon, és felém hajolt.

Ajkaink lassan értek össze. Nyelvét lágyan futtatta végig ajkaimon, aztán fejét mellkasomra hajtva húzódott be mellém.

- Csak ne fuss el. - suttogta halkan.