- Párszor!

Oldalra döntött fejjel néztem rá.

- Fáj? - kérdeztem tőle.
- Hogy nem emlékszel rám? - mosolygott szomorúan, majd kezét a nyakán pihentetve folytatta.

- Amennyit együtt szenvedtünk, mindenre számítottam csak erre nem. Legalább azt a nyomorult Markot felejtetted volna el !- nevetett, mire mosoly terült el az arcomon.

A testemet jóleső melegség öntötte el.

- Belül, biztos emlékszem rád. - helyeztem a kezemet a mellkasomra, mire szájába harapva fordult el.

- Héé! -ragadtam vállon. -Most mi van ?

Egy percig csend telepedett a szobára.

- Perverz! - nézett vissza rám, nevetését visszafolytva.

Számat eltátva löktem rajta egyet, mire kezem után nyúlt és egymásba fonta ujjainkat.

Nem löktem el magamtól, de nem is voltam biztos benne, hogy helyes volt e amit csináltam.
Eszembe jutottak az első napjaink Markkal. Akkor nem éreztem szégyent az akcióink után, de most ez a kis érintés elég volt, hogy libabőrös legyen mindenem.

- Seggfej ! - vágtam hozzá, de Ő csak tovább mosolygott. - Biztos vagy te benne, hogy én bármikor is kedveltelek? Ahelyett, hogy engem hívnál annak te is  egy elég nagy perverz idiótának tűnsz számomra.

Egészen közel hajolt hozzám, de nem húzódtam el a közelségétől.

- Pont ez tetszett neked. - suttogta, majd egy apró csókot nyomott az orrom hegyére.

Ezután felállt és az ágy melletti székben kényelmesen elhelyezkedve bambult rám.

- Elég szar. - sóhajtott egy nagyot, én pedig kérdő tekintettel figyeltem arcvonásait.

- Hogy nem emlékszel rám...- kínosan hallgatott egy pár másodpercig, aztán rám pillantott. - Fáj persze. Arra számítottam, hogy a nyakamba ugrasz és nem kell eleresztenelek soha többé. Egy szemet sem aludtam, míg távol voltál. Aztán miután behoztak, majd megőrültem, mikor azt mondták nem láthatlak, mert sokkos állapotban voltál. A szemem láttára toltak be a kórterembe, mégsem érinthettelek meg, vagy mondhattam, hogy szeretlek és mostmár biztonságban leszel.

- Sajnálom.- suttogtam magam elé, aztán az ajtóra pillantottam, ahol Matt ácsorgott, mellette pedig Mark mosolygott rám.

A lesúlytó atmoszférát, Matt csacsogása váltotta le.

- Randim lesz ! - suttogta halkan, miközben Mark és a szőke egymással beszélgetett.

Meglepetten kaptam felé a fejemet.

- A csávó, akit megmentettél.- nevetett, mire leesett állal élveztem boldog nevetését.

Minden olyan normálisnak tűnt, mintha mindez meg sem történt volna. Mintha csak a szobámban ültünk volna.
Tudtom nélkül tapadtak a szemeim a szőke srácra.

Hiába nem tudtam, nem emlékeztem arra, hogy ki is volt ő, vagy mi is történhetett köztünk, vagy hogy mennyi ideje is ismertem, nem tudtam elszakítani tekintetemet tőle.

Lazán,  a világgal mit sem törődve ült.

Pillantásom fel-le futott testén. Matt oldalba bökött, mikor észrevette, mit is bámulok ennyire.

- Dögös mi ? - nevetett, majd végigmutatott a srác testén. - Mind a tiéd.

- Matt! -sápadtam el.

- Tudod, lehet hogy elvesztetted minden emléked vele kapcsolatban, de a rólam valóak megmaradtak. Így bízz bennem, ha azt mondom, hogy ami köztetek volt, bár nem volt a legegyenesebb kapcsolat, de tiszta volt.
Sose mondtam ki, de mindíg egy kicsit boldogabbnak tűntél az idegesség mögött.

A tekintetünk összetalálkozott, és Evan nem akarta megszakítani.

Bólintottam Matt felé.

- Mit kéne csinálnom ? - kérdeztem kétségbe esetten.

Sajnálatot éreztem. Szívfájdító volt még csak belegondolni is, hogy hogyan éreznék én, ha velem történt volna meg ugyan ez. Ha az, akit a legjobban szeretnék többé nem emlékezne már rám.

Éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, de mielőtt végig futottak volna arcomon, letöröltem őket.

- Kezdetnek talán beszélgessetek többet. - tanácsolta. - Aztán ha úgy érzed készen állsz, hogy közelebb engedd magadhoz, akkor tudod mit kell tenned. - itt rám csücsörített, én pedig rázkódtam a nevetéstől.

Az oldalamat fogtam a fájdalomtól, mire végre mind a ketten lenyugodtunk.

- Aúú ! - kuncogtam felé, mire átkarolta a vállamat.

- Hiányoztál nagyon! - simított végig a hajamon. - Senki sem kényszerít arra, hogy egyik pillanatról a másikra nyerd vissza az emlékeidet, de ha akarod, megkérhetnèd, hogy meséljen el mindent az elejétől.

Bólogattam.

- Nincs olyan érzésed, mintha egy olcsó költségvetésű spanyol szappanoperában ébredtél volna? -  kuncogott felém.

Mark térdeire könyökölve hajolt közelebb hozzánk.

- Audrey kedvéért mesélj a randidról. - pillantott Mattre, aki felragyogó arccal vigyorogva kapta felém a fejét.

- Ne csak mi szenvedjünk. - füzte hozzá Evan, mire mind a hárman nevettünk, Matt pedig sértődött arckifejezéssel nézett ki az ablakon. Karjait mellkasa előtt összefonva fordult el a másik irányba.

Boldog voltam. Fáradt, de hihetetlenül boldog.

Matt elmesélte, hogy Rob a rendőr, aki megpróbált menteni, minden nap az ajtóm elött várakozott arra, hogy végre köszönetet mondhasson nekem. És így jött Matt a képbe.

Beszélgetni kezdtek a történtekről, rólam, aztán Matt elmondása szerint Rob megígérte neki, hogy elviszi járőrözni magával, amint kikerülnek innen.

Minden annyira idilli volt. Olyan megnyugtató, hogy az életem visszakerült a rendes kerékvágásba.

Egy idegen nővér lépett be a kórterembe. Meglepődve állt meg az ajtóban, aztán mellém sétált.
Szemei egyből Evanre ugrottak, és még számomra is nevetségesen mélyre hajolt, hogy kezemet feljebb emelje.

Miután infúziót cserélt, hosszú szőke haját meglengetve még egy utólsó pillantást vetett felénk, majd távozott.
Mindeközben Evant figyeltem, aki úgy tűnt újra engem nézett.  Elvörösödve kaptam el a tekintetemet az övétől, aztán kezemre koncentráltam.

Matt felállt mellőlem.

- Vissza kell mennem! - mondta csalódott szemekkel.
Szomorú arcot vágva dobtam egy csókot neki.
Pár másodpercre rá Mark is ruháit igazgatva lépett mellém.

Kezemet szájához emelte, majd egy csókot nyomva kacsintott felém.

- Az én kis nővérkém is nemsokára jönni fog.
Ezzel kisétált az ajtón, egyedül hagyva engem és Evant.

Megfeszültem az ágyon. Még mindíg kellemetlen volt számomra a szituáció.

- Nem harapok.- vigyorgott.

- Csak ha szeretném, mi? - vágtam vissza élesen.

Jobban ijesztett meg saját reakcióm, az elsötétülő tekintetére, mint a szavak, amiket kiejtettem a számon.

A székből lassan állt fel és lépett mellém.

Szétnyiló ajkakkal közeledett.

- Sajnálom. - suttogta.

Összevont szemekkel figyeltem éles arcvonásait.

- Mit ? Mit sajnálsz ? - tettem fel a kérdést óvatosan, miközben nagyot nyeltem és vártam a következő lépésére.

- Ezt. - suttogta és hideg ujjaival államnál fogva húzott közelebb magához.

Hirtelen puha ajkai az enyémet érintették, és egy nagyot sóhajtva csúsztatta ujjait a fülem mögé.

Nyelve utat talált a számba, én pedig saját magamat meglepve hagytam magam.