Óra kattogására lettem figyelmes. Elöntött a félelem.

A szemem hirtelen pattantant ki a gondolatra, hogy Jamie bármikor visszatérhet a szobába, pisztollyal a kezében. Arcomat eltakarva gurultam le az ágyról, és a földön összehúztam magamat.

Egészen addig, nem mertem felnézni, míg a gépek zúgása és egyenletes pittyegése el nem jutott a fülemig.
Kezeim közül pillantottam körbe a sárga falú szobában.

Fejemet a térdemre hajtottam, aztán fájdalmas mozdulatokkal álltam fel.

Egy kék ruhás nővér lépett be a kórterembe, kezében vastag papírtömeggel.

Mosolyogva rámpillantott, majd a papírokat a közeli aztalra helyezte, aztán felém fordult.

- Hogy érzed magad ?- kérdezte, miközben felsegített a padlóról.

- Hol vagyok? -kérdeztem.

- Biztonságban. - felelte, majd leültetett az ágyra, ahol alaposan átvizsgált.

A kezemre pillantottam, amibe infúziós tű volt bevezetve, csuklómon pedig új géz kötés feszült.

Felpillantottam rá, mire újra elmosolyodott.

- Ez úttal sem emlékszel semmire ? - kérdezte, mire meglepedten néztem vissza rá.

- Jolie vagyok.- nyújtotta felém a kezét, mire én oldalra döntött fejjel ráztam meg.
- A múlt héten hoztak be.- nyúlt a papírjai után. - Azóta küzdünk azzal, hogy ébren tartsunk, de akármit próbáltunk egy bizonyos pont után, minden egyes alkalommal elájultál.
Sajnos, ha nem maradsz ezúttal sem ébren, akkor a látogatóid nagyon sokáig fognak rád várni.

- Látogatók? - összezavarodottan néztem körben a szobában.- Milyen látogatók? Kicsodák?

- A rendőrség első sorban. Elisa. Szerinted képes leszel válaszolni a kérdésekre? - nézett rám apró mosollyal az arcán.

Bólintottam.

- A sokk amin keresztülmentél, nagyon mély volt, szóval senki sem várja el, hogy mindenre emlékezz, azt meg főleg nem, hogy érzelmileg felkavarjunk téged. Rendben ?

Egy ismerős arc lépett be a terembe. A rendőrnő volt, aki kihívta a mentőket.

Óvatosan ült le mellém az ágyba.

- Szia Audrey !- úgy hangzott a nevem a szájából, mint aki nem először próbálkozott ezzel a monológgal.
- Készen állsz?

Az első kérdés Cassről szólt. Mennyi ideig voltunk barátnők, hogyan teltek a napjaink, milyen közös emlékeink voltak, aztán Jamieről kérdezett. Hogyan kerültem a szituációba, hogy Jamienek kellett segitenie pénzzel.

A kapcsolatunkról. Miket tett velem, hogyan kezelt. Aztán New Yorkról.

Mindezek után fáradtam fújtam ki a levegőt.

Elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol a legfrissebb élményeimről kellett beszélnem.

Mark sérüléséről. És az azok után történő dolgokról.

- Hol voltál, mikor az késelés lezajlott? - kérdezte a rendőrnő, de akárhogyan is gondolkodtam, nem akart eszembe jutni, hogy mi történt, mielőtt észrevettem, a sikításokat.

Megráztam a fejem, mire jött a következő kérdés arról, mi is történt az alatt az idő alatt, míg be voltam zárva.

Minden részletre kitérve próbáltam elmesélni a történetet, miközben a szemeim ide-oda járva a szobában lesték, mikor jön elő Jamie valahonnan.

- Matt ! - kiáltottam fel hirtelen.

Ekkor ugrott be minden. Matt hideg ujjai a kezeimben, a pisztoly hangja, a hideg beton a hátamnak nyomódva, miközben Matt testét öleltem magamhoz.

A nővér keze után kapva téptem ki az infúziót a kezemből és löktem félre a rendőrnőt az ágyról.

Az ajtó felé indultam, de az erős szorítás a felkaromon és a hirtelen mozdulat után a bordámból sugárzó fájdalom a földre terített.

- Nem! -sírtam. - Nem lehet.
A nővér kinézett az ajtón, majd mosolyogva jött vissza, miközben nekem csak potyogtak a könnyeim.

Egész testemben remegtem a földön térdeimet átkarolva, míg éreztem, hogy valaki megkopogtatja a vállamat.

Homályos szemekkel pillantottam fel a mosolygós ismerős arcra.

- Matt! - sikítottam. Lábait átölelve, sírtam. De ezuttal a boldogságtól.

Hónom alá nyúlva húzott fel magához, aztán fél karjával átölelt.

Annyira boldog voltam, hogy megállíthatatlan volt a mosolygásom.

Matt az ágyhoz irányított, de nem engedett el.

Hüvelykujjával törölte le a könnyeimet, majd újra magához vont.
- Azt hittem meghaltál. - nyöszörögtem és arcomat a vállához szorítottam.

- Minden egyes alkalommal, amikor felébredtél, az úriember után kiáltoztál, de mielőtt elmondhattuk volna, hogy mi a szituáció, te megint elájultál. - magyarázott a nővér kedvesen, a rendőrnő pedig bólogatott mellette.

Matt karjait körém fonva elsápadt arccal hallgatta, míg be nem fejeztem a történetet.

Most, hogy itt volt mellettem, teljes biztonságban éreztem magam.

- Mi történt veled és Jamievel? Mi történt a férfivel a házban? - szaladtak ki számon a kérdések egymást követve.

A nővér összecsukta a mappáját kezében, majd az ágy végén támaszkodva Mattre mutatott.

- Matthew- t vállon lőtték, és a sokktól, ami érte összeesett, ami nem volt túlságosan meglepő. A golyó nem okozott károsodást semmiben, és bár nem ajánlottam a legkissebb mozgást sem, de azthiszem az ölelés felett szemet hunyok.- nevetett.- És bár nem a legjobb hír, de két hónap alatt, ugyan olyan lesz, mintha csak új lenne.

Mattre pillantottam, aki egy kockás ingben, és egy pizsama nadrágban volt csak. A kötések a vállán húzódtak, aztán körbeölelték a mellkasát. Minden kilátszott a kigombolt ingen keresztül.

A nővér folytatta.
- Azon csodálkoztunk, hogy volt annyi lélekjelenléted Audrey, hogy informálni tudtad Elisát a férfiről és a laptopról is.- magyarázta a nővér, aztán ezután Elisa vette át a szót.

- Rob a munkatársunk. Ő az a férfi, akit a folyosón találtál meg. Kapott egyet a mellkasába, de túl kemény Ő ahhoz, hogy egy ilyen kis karcolást ne éljen túl.- nevetett hangosan.

- Karcolást..- ismételtem el magamban, visszagondolva a vèrmennyiségre, és arra milyen gyenge volt, mikor utoljára láttam.

- Hősies voltál. Mindenkinek áradozott rólad, hogy mennyire örülne neki, ha a fia is ilyen lenne, de Ő csak a gépe előtt ül és játszik. Legalábbis ezt mondogatta.

- Hősiesen?- néztem vissza összevont szemöldökkel.

- Elmesélte, hogy a kulcsokat, amiket kiejtett a kezéből, mikor meglőtték, te a helyzettel, hogy pisztolyt fogtak rád, nem törődve cselekedtél és rejtetted el magadnál. Aztán azt is, hogy ahelyett, hogy magadat mentetted volna, megálltál, hogy felsegítsd és ezért örökké hálás lesz neked.

Elmosolyodtam. Ha Ő nem jött volna aznap oda, hogy begyűjtse a lakbért, ha nem az ajtó előtt válaszolt volna a telefonjára, akkor ki tudja, hol és milyen állapotban lennék most.
Nem voltam én semmiféle hős.

- Ha a te állapotodat nézzük, akkor neked többre lesz szükséges pár hónapnál.

Nagyokat pislogtam. Nem éreztem úgy, mintha bármi bajom lett volna, de aztán az ágyam mellett lógó átlátszó infúzióra pillantottam.

- Fájdalomcsillapító.- jelentette ki a nővér. - Az első nap, mikor bekerültél, felkeltetted az egész kórházi osztályt, mert sikítottál a fájdalomtól.

Nagyot nyelve figyeltem, ahogy a növér elmosolyodik, aztán az orrom előtt meglengeti a hatalmas papírtömeget.

- Ez mind te vagy.- nevetett. - 5 borda repedés. 2 mély 3 csak felületi. Hypoxia, vagyis oxigény hiány, mert valahogy elfelejtetted, hogy lélegezned kell. - súlyos tekintettel pillantott felém, aztán lapozva folytatta.
- Sejtkárosodás nincs. A legutóbbi mérésed óta minusz 8 kiló. Sav túltermelés. Túl sokat hánytál a sokk hatására. Emellett a sebek a csuklódon, a foltok a testeden, üvegdarabok a tenyeredben és a térdedben, aztán így tovább.
Időbe fog telni, míg vissza vezetünk a normális kerékvágásba, de nem okol senki sem. Biztonságban vagy, és mindenről gondoskodunk.

Kérdő tekintettel figyeltem Elisa arcát, aki egy félmosollyal bólintott.

- Az ex barátod kérdés nélkül vonult börtönbe.
A laptopon, hihetetlen precizitással volt levezetve minden esemény, legalább 6 évre visszamenőleg és most, hogy mindent igazoltál, esélye sem lesz kijönni onnan többé.

Lehunytam a szemeimet és Matt ép vállára hajtottam a fejem.

- Ha úgy érzed valami nincs rendben, akkor csak a csengőt kell megnyomnod magad mellett.- kacsintott rám a nővér, majd mind a ketten felálltak, és halkan egymással beszélgetve hagytak egyedül Mattel.

- Aggódtunk érted. - kezdte. Kezét vállamon átvetve beszélt. - Először Mark, aztán Te is meg én is. Micsoda események!- kuncogott, mire belőlem is kitört a nevetés.

- Hogy van Mark? - kérdeztem.

- Jobban, mint mi ketten. Úton vannak ide. Apudnak nem akartam elmesélni, úgyhogy senki sem tud róla rajtunk kívül.

Nyugodt szívvel fújtam ki a levegőt a számon. Mindent akartam, csak azt nem, hogy apámnak miattam is izgulnia kelljen.

Kopogtattak az ajtón, aztán Mark sötét hajával bekukkantott az ajtón, majd mosollyal az arcán lépett egyenesen mellénk.
Végigsimított az arcomon, én pedig arcomat a tenyerébe fektettem.

Nem mondtunk semmit egymásnak, mégis a mosolyunk mindent elárult.

- Evan is itt van! -mondta halkan Mark, erre egy arc lépett be a kórterembe, kezében két kávéval egyensúlyozva.

Miután letette őket az ágyam melletti asztalra, hirtelen mozdulattal ölelt át, én pedig a fájdalomtól felszisszenve toltam el a testét magamtól.

- Audrey?! - nézett rám aggódó szemekkel.

- Ismerjük egymást ? - kérdeztem vissza.