A forró víz égette a testemet, a kötelek alatt pedig viszketett a csuklóm, de már meg sem próbáltam vakarni, mert akárhányszor próbálkoztam, a kötelek a bőrömbe vájtak.

Nem mertem hangokat kiadni. Magamat összehúzva a víz alatt próbáltam eltakarni a testem.

Jamie óvatosan érintett meg, akárhányszor a szivacsot a bőrömre nyomta.

4 nap telt el, mióta itt voltam.
Az állandó rettegés hatására rendszeresen hánytam.

A tegnapi nap volt eddig a legrosszabb.
Este felé járhatott. Minden előjel nélkül Jamie kijött a sodrából.

Kegyetlen volt.

Éreztem, ahogy testem megremeg az emlékek hatására.
Nagy levegőt vettem, megfeledkezve arról mennyire is fájnak a bordáim.

Összeszorított szemekkel próbáltam a fájdalmas nyögésemet  visszatartani, de semmi haszna nem volt.

- Sajnálom.- ismételgette.

Lassan bólintottam. El sem tudtam képzelni milyen foltokat hagyhatott a cipője az oldalamon. Biztos voltam benne, hogy a bordáim meg voltak repedve.

A vele eltöltött idő alatt jöttem rá, hogy Cass halála jobban megrázhatta Jamiet, mint engem.

Mindíg is értelmes srác volt, még ha egy kicsit csavarodott és megszállott is, de már nem volt stabil. A dührohamok úgy jöttek, hogy nem tudtam kiszámitani mikor lesz a következő. Aztán ha rátört, utána sírva könyörgött.

Egyszerre rettegtem és éreztem sajnálatot.

Nem tudtam semmit sem senkiről.

Nem tudtam, hogy keresnek e egyáltalán, vagy Jamie egy újabb trükkjével beszélte őket le rólam.

Minden este imádkoztam, hogy találjanak meg, de úgy éreztem, hogy úgy sem jutnak el a szavaim ennek az ablaktalan szobának a vastag falain túlra.

Mattre gondoltam. Evanre. Markra. Apámra.

Aztán végül gondolataim visszatértek a fürdőszobába, ahol Jamie egy hatalmas kék törölközőt tekert körém.
Lassan léptem ki a kádból.
Remegő lábaimat gyors mozdulatokkal törölte szárazra. A földön térdelve mosolygott fel rám, én pedig próbáltam eltakarni magam, annyira amennyire lehetséges volt.

Habár nem próbálkozott semmivel sem, a szivem megállt minden egyes mozdulata láttán. Eddig nem nyúlt hozzám semmilyen szexuális indíttatással.

Feladta rám a ruhákat, amiket kikészített, aztán megvárta, míg visszasétálok a nappaliba.

A törött órára pillantottam a falon. Még csak este 10 volt. Ez azt jelentette, hogy Ő is el fog menni fürödni.

Volt egy műsor, amit apámmal néztem, mikor fiatalabb voltam.
Minden bűnözőnek meg volt a maga sorrendje.
Volt aki tisztaság mániás volt, volt aki valamilyen tárgyba folytotta az idegességét, gyűjtögetett, volt aki állandóan ugyan azt ette, mert ettől érezték magukat normálisnak.

Jamienek ugyan ezt jelentette az időbeosztás.

Ha 10 óra volt, az azt jelentette, hogy 15 percig fog zuhanyozni. Azután újabb 10 percig borotválkozni, 5 perc alatt felöltözni és pontosan 10:30kor bekapcsolta a laptopját, és a híreket olvasta, aztán választott valami filmet és mind a ketten arra kellett, hogy elaludjunk.

Akármilyen szar is volt a helyzetem, és akármennyire nem akartam beletörődni a helyzetembe, valahogy úgy éreztem ez volt a vége.

Próbáltam mindent.

Bekapcsolni a laptopját mikor nem volt itthon. Kipiszkálni az ajtót, már amennyire a kötelek engedtek és még sok mindent. Semmi sem müködött...

Egyedül a konyhában lévő ablakhoz nem tudtam eljutni.

Tudtam, hogy nem volt annyira hülye, hogy itt hagyja a kulcsokat, mikor sejtette jól, hogy bármikor kijuthatnék az ablak szélénél húzódó tűzlépcsőn.

Fájdalmasan dőltem hátra a földön, miközben sikítani tudtam volna a fájdalomtól.

Lassan peregtek le a könnyek az arcomon.

- Mentsetek meg! Valaki mentsen meg! - suttogtam magam elé.

Másnap reggel Jamie mintha különösen jó kedvében lett volna, ami még nagyobb angodalommal töltött el.
Nevetve tolta felém a laptopját, amin a helyi újság egyik cikke világított.

Semmi érdekes nem volt benne.

- A barátaid mostmár nyilván feladták, hogy megtaláljanak.

Próbáltam visszatartani a sirásomat.

Öklendezni kezdtem, mire Jamie elém tett egy felmosóvödröt és lassan mellém húzódott. Keze a hátamon pihent.

- Nem kell aggódnod Audrey!- nyugtatott. - Soha senki sem fog minket elválasztani egymástól.

Összerándult a testem.

- Örökké!- suttogta- Örökké melletted maradok. Velem biztonságban leszel.

18:22

A falat bámultam.

Az olaj sercegése betöltötte az egész szobát. Kopogást hallottam. Felkaptam a fejem.

Jamie a konyhában főzött, de nem vett észre semmit.

Újra kopogtak én pedig lassan támaszkodtam fel és fülemet az ajtóra szorítottam.

Nem mertem megszólalni.

A konyhára pillantottam. Ha most segítségért kiáltanék, Jamie előbb érne ide mint hogy bárki kifeszítse az ajtót, és akármennyire is ki akartam szabadulni innen, sokkal jobban féltem attól, hogy a bordáimon kívül más, rosszabb dolgok történnek majd velem.

Remegve hajoltam még közelebb az ajtóhoz.

Telefoncsörgést hallottam.

- Halló?-válaszolt a mély férfi hang.

- Itt vagyok éppen! - hallatszódott az ajtó másik oldaláról.
- Nem. Nem.
- Tudom.
- Holnap 6-kor tudok csak visszajönni.

Megállt a beszélgetés a telefonon.
Újabb kopogás hallatszott, és a zajok megálltak a konyhában.

Gyorsan visszahúzódtam a helyemre, mire Jamie kinézett a konyha ajtaján.

Miután meggyőződött róla, hogy a helyemen vagyok, újra visszatért a serpenyőihez.

Hangosan dobogó szívvel húzódtam vissza az ajtóhoz.

- Biztos, hogy visszajövök. Világossá tettem, hogy a bérlési költségek egy napot sem késhetnek.
- Tudom.
Tökéletesen kivehető volt minden szava.

Hallottam a lépteit végighaladni a folyosón , egészen addig, míg azok teljesen el nem vesztek a folyosó végében.

Apró mosollyal az arcomon sétáltam végig a recsegő padlón, aztán számba harapva néztem be a konyhába.

Jamie a meglepettségtől leejtette a kanalat a kezében, aztán mosollyal az arcán nyúlt érte, majd oldalra döntött fejjel figyelte az arcomat.

- Valaki kopogott. - jelentettem ki.

Nagy levegőt vett aztán összeszorított fogakkal ragadta meg a karomat.

- Ki volt az ? - kérdezett ingerülten, mire arcomat eltakarva guggoltam le a földre.
- Ne-nem tudom.- mosolyogtam a föld felé.

Próbáltam addig aludni, ameddig csak lehetett.
De reggel 7-kor már kipattant a szemem és a magamban való mosolygáson kívül nem tudtam mit kezdeni.

Óvatosan , mindent figyelembe véve tervezgettem, hogy mit is kéne csinálnom, ha egyáltalán kijutok innen.

Máson sem járt az eszem csak azon, hogy megszabaduljak ettől a terrortól.

Olyan megkönnyebbülés vett rajtam erőt, hogy Jamie minden mozdulata, ami eddig megállította a szivemet, és a fászt hozta rám, már nem is tűnt annyira ijesztőnek.

A perceket számoltam.

A nap lassan telt.

Aztán végül az óra mutatói 17:45-re kattantak.

Jamie mellettem üldögélt.

Kétségbeesetten néztem fel rá.
A gondolatok villámsebességgel kattogtak az agyamban, miközben egy okot próbáltam keresni, hogy elhagyja a házat.

- Sushi ..- jutott eszembe hirtelen.

Jamie felült a kanapén és mosolyogva nézett rám. Ujjai az arcomhoz értek, aztán a hajamat simogatták.
Nagyot nyelve ismételtem el.

- Sushi !

- Azt szeretnél? - kérdezte egy fél mosollyal.

Lassan bólintottam, miközben az órára pillantva próbáltam nem túl egyértelműnek tűnni.

Felkapta a cuccait, aztán a szekrényhez sétált.

Egy tépőszalaggal tért vissza.

Számra tapasztotta én pedig kitágult szemekkel bámultam rá. Nem létezik...
Nem létezik, hogy tudja.
Kezeimet a hátam mögött kötötte meg újra esélyt sem hagyva rá, hogy bármilyen lehetőségem legyen mozdulni.

A szivem kiugrott a helyéről, mikor végre becsapta az ajtót maga mögött.

BTW: kijavítottam az öösszes fejezetet🤗🤗 párszor leestek az ujjaim de sikerült 😪😪