Csöndben ültünk egymás mellett.
Senki sem szólt egy szót sem, aztán Matt  egy idő után átkarolt.

Már elapadtak a könnyeim.

4 évvel ezelőtt történt, mikor anyám meghalt egy balesetben, amit egy másik nő vezetett. Mindketten odavesztek. Apum pedig minden nap dolgozott, hogy eltartson minket.
Nagyon próbálkozott, hogy minnél hamarabb feldolgozza a traumát. Énis..

Cass volt akkoriban a legjobb barátnőm. Vagyis hát kiskorunk óta ismertük egymást, és jóformán elválaszthatatlanok voltunk.

Abban az évben volt 3 transzfer tanulónk is, akiket egy leégett iskolából osztottak szét. Köztük volt Jamie is, átlagos barna hajával, és különös zöld szemeivel.

Az első naptól kezdve a nyakamon lógott, aztán egy fél évvel később, már a mögöttem lévő padban ült.
Idegesített. A végtelenségig.

Anyu miatt, és a pénzügyi dolgaink miatt abban az időben nagyon magam alatt voltam.
Apa egyedül nem volt elég, hogy a taníttatást fizesse.
Megtudta. Egyik reggel apám azt mondta, a postaládában volt egy csekk. Pont elég az egész gimnáziumi bérre, ha nem több.

Másnap már a bejáratnál várt. A barátnőjének hivott.
Onnantól kezdve minden percemet vele kellett töltenem. Az adósa lettem.
Egy szó nélkül kellett elhaladnom Cass mellett, különben szétkürtölte volna mindenkinek.

Akkoriban voltam olyan bolond, hogy ez sokkal jobban érdekeljen bárminél.

Fenyegetett.
Minden nap valami megalázót kellett tennem. Aztán elszaladt vele a ló. Már nem csak apró dolgokat kért. Össze akart kötözni és megerőszakolni.
Bármit kért megtettem. És nem zavarta, hogy nem akartam. Egy cseppet sem érdekelte.

Életem legmeghatározóbb korszaka volt. 1 és fél évig tartott. Aztán vitába keveredtünk. Először szóltam neki vissza. Hiányzott Cass és apa is sinen volt már. Elegem volt, nem akartam tovább. Vége volt a gimnáziumnak, már nem volt mivel fenyegetnie.

Összepakoltam minden cuccom. Akkor a külvárosba jöttem a maradék pénzből, ami közel volt az egyetemhez. Nem szóltam senkinek semmit.
Végre megnyugodtam.
Nem keresett tovább. Apám se hallott felőle.
Talán ezt hívják vihar előtti csendnek...

Aztán egy hét múlva Cass nővére hívott fel.

Azt mondta, a telefonjában kutatott és nekem próbált üzenetet írni, de nem tudta már elküldeni. Bepánikoltam.

Ritka volt, hogy Ori bármibe beleavatkozott volna. Főleg, hogy párizsban élt.
Aztán Ori folytatta. Valaki többször megszúrta, aztán ott hagyta, ahol találta .
A házunk előtt.

Hónapokig sirtam. Először anyámat vesztettem el aztán a legjobb barátnőmet.

Aztán 1 év halasztás után elkezdtem az egyetemet. Akkor már nem sírtam többè. Eltemettem magamban az emlékeket, és úgy terveztem sosem ásom elő őket újra.

Hallottam osztálytársaktól, akikkel vèletlen folytán találkoztam, hogy végül felmentették a vádak alól.
Én tudtam egyedül, hogy ő volt az.
" a ház előtt hagytam az ajándèkodat." - irta.
Azóta nem hallottam róla.

Mindezt már elmeséltem Marknak. Matt már tudta egy ideje.
Nem akart egyik sem megszólalni, láttam a reakciójukon. Ahogy próbálnak valamit kiagyalni, vagy mondani. Mark koncentráló feje különösen vicces volt.

Felnevettem, mire mindketten odakapták a tekintetüket, aztán zavartan összenéztek.
- Haza akarok menni! - suttogtam.

Elmenekülni újra. Ezt akartam, mert tudtam, ha tovább maradok könnyebben megtalál.
Mark a telefonon beszélt az apjával.
Nem volt túl meggyőző a dolog. Vesztésre állt. Ezekszerint maradnunk kell.
Mire pár perccel később befejezte a hívást, már mosolygott.

- Ha gyorsan pakolunk, még elérjük az esti gépet.

Mindent villámsebesen dobáltunk vissza a bőröndbe, miközben Mattet hallgattuk:
- Annyira nem igazsagos. Nem is voltam abban az üzletben, ahova Blair ment el!!! - sikította.
- Ez itt nem a Gossip Girl, ugye vágod . - nevettem.

Hogy őszintén bevalljam, ennél megkönnyebbültnek sose éreztem még magam.

Igaz, hogy elfutottam Jamie elől, de féltem mit művelne, ha újra megtalálna.
Mark megszorította a kezem.

Tuti, hogy hallod a gondolataim. IDIOOOOTA!! -kiabáltam belül, de ő csak elmosolyodott. - Ezek szerint mègse.

A nagy hallban vártuk a taxit. Mire megérkezett, Mark még intézett egy hívást, aztán bepattantunk.

Lassan dőltem hátra a kocsi hátsó bőrülésén. Kifújtam a levegőt.
Ezúttal egyszerűbb volt. Nem esett senkinek baja. Biztonságban vagyunk.

Ekkor egy elhaladó busz mögött a másik oldalon megláttam.
Hatalmas vigyorral az arcán integetett.
A szivem zakatolt, a gyomrom görcsbe rándult, de a taxi elindult.
Vissza néztem rá.

"Megtalállak! "

Suttogta.