Ahogy kitárult az ajtó és megpillantottam Lucast, hozzávágtam a cipőmet.
- Kifelé! - ordítottam. A fiú arcán landolt az eldobott tárgy és kiejtette a kezében szorongatott pólót.

- Nem hiszem el, hogy próbálok jófej lenni és ezt kapom - kapott oda arcához.

- Ne haragudj! - léptem mellé és közel hajoltam arcához, hogy közelről megvizsgálhassam a keletkezett foltot, amit a cipő hagyott.

Mikor távolabb hajoltam tőle feltűnt, hogy végig vigyorgott, de nem tudtam miért.

- Mi az? - vágtam csípőre karomat és ekkor éreztem meg, hogy nem fedett semmi. - Te jó isten! - fordultam meg és bespuriztam a mosdóba.

A pólót, amit Lucas elejtett, felkaptam a földről - pompás, még be is pucsítottam - aztán bevágtam magam mögött az ajtót.

A falakon túlról hallottam, hogy Lucas jól szórakozott rajtam. Hangosan felkuncogott és csapkodni kezdte a válaszfalat.

- Ha Ha Ha, nagyon vicces - temettem arcomat tenyereimbe és újra elkezdtem szárítani a hajamat.

Siettem, ahogyan csak tudtam. Pechemre az idő nem volt túl kegyes velem. Azt hittem, hogy csak elrontottam a hajszárítót, amikor az már nem fújta tovább a levegőt, de nem, ugyanis a lámpák fénye is kialudt.

- Pompás - bosszankodtam és a sötétben felkapkodtam magamra a ruháimat. Kitapogattam a kilincset, majd kiléptem az ajtón. A másik helyiségbe átlépve éreztem nyakamon Lucas leheletét. A falnak dőlve állt megítélésem szerint, de nem láttam az orromig sem a korom sötétben.

- Mit csinálsz? - léptem odébb, majd megfordultam, hogy vele szemben álljak.

- Semmit - válaszolta és ellökte magát a faltól, ezzel egy időben pedig hatalmasat dörrent az ég. Azonnal megugrottam és Lucas után mentem. Ugyan nem láttam az arcán, hogy reagálta le ijedtségem, de egészen biztos voltam abban, hogy elvigyorodott, magában pedig hatalmasat nevetett rajtam.

- Mit akarsz? - kérdezte és hallottam, ahogyan levágódott a kanapéra.

- Haza kellene mennem - gyűrögettem kezemben a még mindig nedves felsőmet, aztán leraktam azt a kanapé karfájára.

- Ki tart vissza? - tudakolta unottan.

- Már itt sem vagyok - kaptam fel a ruhadarabot és az ajtóhoz lépkedtem, azonban, amikor a kilincsre helyeztem a kezem, az égi morajlás újra ijedtséget csalt ki belőlem. Libabőrös lett a hátam, amit eddig azt hittem, hogy a hűvös ház levegője okozott, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Féltem. Egy ismeretlen házban voltam, amiben ismeretlenek laktak és nem tudtam szabadulni, mert kint ítéletidő uralkodott.

Amikor otthon vagyok, sosem félek egy kis vihartól, most meg össze tudnám pisilni magam.

- Ülj le! - szólt oda és a kanapé kissé megreccsent, ahogyan odébb csúszott.

Még egyszer megkíséreltem a távozást, azonban ajtónyitás után megcsapott a hideg szél és az eső áztatta föld szaga. A külső ajtó nyitva maradt, csak a rácsok védték a házat, így kitekinthettem és nem úgy tűnt, mintha el akarna állni az eső.

Anyáék ki fognak nyírni.

Visszafordultam, behúztam magam mögött az ajtót és magamhoz öleltem a levetett ruhámat, akár egy plüssállatot, amit gyerekkoromban ölelgettem, mikor még elhittem, hogy megvédhet azoktól a dolgoktól, amiket az ágyam alá képzeltem.

Azóta rájöttem, hogy sokkal nagyobb félni valóm van az élőktől.

Lehuppantam a kanapéra a lehető legtávolabb Lucastól és hátradöntöttem a fejem. Előkerestem a telefonomat és megnyomtam a bekapcsoló gombot, azonban nem történt semmi. Lemerült.

- Aish! - kiáltottam fel idegességemben.

- Itt van az enyém - nyújtotta felém a téglafonját. - Hívd fel anyucit, hogy meg fog enni egy kannibál - tolta még jobban az orrom alá.

- Nem kell! - ütöttem meg kezét és sikeresen kivertem ujjai közül az eszközt.

- Szép volt pucér csúfság - dicsért cinikusan.

- Miért aggatsz rám csúfnevet? - kaptam felé a fejem.

- Mert az igazi neved szar - horkantott fel.

- Mondja ezt egy Lulu nevezetű fiú - kuncogtam el magam - és amúgy sem én választottam magamnak, hanem az apám - mondtam az apám szót gúnyosabban.

- Talán összevesztél vele? - tette kezét közénk a kanapéra.

- Semmi közöd hozzá - zártam le a témát.

Percekig csak ücsörögtünk a sötétben, majd Lucas felállt és elment valahová. Magamra maradtam egy házban az alvó apjával és a gondolataimmal. A fejemben előjövő képek egyre csak hozták az álmot a szememre és éreztem, hogy bármelyik percben elalhatok. Azonban egy kis álmosság nem győzhetett le. Annál sokkal nagyobb dolgokkal megküzdöttem már. Ez voltam én, a folytonos küzdő.

Születésemkor az első levegővételért, amely a mindent jelentette akkor, majd az utolsó korty tejért, a szüleim szeretetéért, a barátaimért, azért, hogy tehetséges legyek a táncban és szépen tudjak énekelni, most pedig azért, hogy ne aludjak el.

Fény suhant át a házon, majd Lucas be az ajtón.

- Menjünk - intett fejével. Körbefordultam a házban, de nem találtam egy ablakot sem, amin felmérhettem volna, hogy mi folyik kint. Olyan volt Lucas otthona, mint egy huszonegyedik századból származó barlang, amely lakásnak volt bebútorozva..

A fedél alól kilépve Lucas maga mögé ültetett a motoron, majd készült indulni, de megállt.

Kérdőn előrébb hajoltam.
- Sua - szólított meg.
- Igen? - kérdeztem közömbösen.
- Majd a pólómat kérem vissza! - mondta, aztán felém nyújtott egy bukósisakot, amit a fejembe húztam.
Azt hittem, hogy valami nagyon komolyat fog mondani, de meglepett. Éreztem, hogy egy fontos kérdést magában tartogatott még akkor is, ha szerette volna megtudni rá a választ, de valamiért nem tudakolta meg.

Vajon mi történt a kórházban? Mi van otthon? - gondolkodtam a motoron ücsörögve, miközben hallgattam a csepergő eső hangját, amelyek a bukósisakra hulltak. Már nem záporozott, egészen lecsendesedett. Az égen cikázó villámok is eltávolodtak, és a felhők is hagyták, hogy a Hold előbukkanjon, és halvány fényt vetítsen a Földre.

Élveztem, ahogyan a motorral Lucas leutánozta a távolban elfutó, alig látható villámokat. Imádtam a sebességet még ebben az nedves, nyomott levegőben is. Mikor hozzászoktam a tempóhoz, már csak combommal kapaszkodtam.
A lehető legrosszabb volt. Nem voltam felkészülve egy hatalmas fékezésre és sikeresen lefejeltem Lucast a sisakkal.

- Ezt nem hiszem el! - csattant fel és a kormányra ütött.

- Te száguldozol úgy, mint egy idióta! - ordítottam rá, lekapva magamról a sisakot.

- Le sem tagadhatnád, hogy mennyire tetszik - fordult hátra kaján vigyorral a képén.

- Ezt fejezd be! - löktem meg fejét, hogy elfordítsam arcát.

- Mit? - nézett újra felém, mire szememet forgatva a távolba lestem. - Most merre? - kérdezte, én pedig kezdtem rájönni, hogy közel vagyunk az otthonomhoz.

- Arra! - böktem az utcánk irányába, Lucas pedig elindult, fele olyan gyorsan, mint ahogy eddig jöttünk.

- És most? - kérdezte meg körülbelül tíz perccel később.

- Megérkeztünk - válaszoltam és leugrottam a motorról.

- Szép kéró - pillantott fintorogva egy ház irányába, amely az ég felé tornyosult. A szomszédunk lakott benne.

- Az enyém az erkélyes szoba - mutattam felé, Lucas pedig szó nélkül elhajtott.

Nem akartam felvágni előtte olyannal, ami nem is az enyém, de jó volt húzni az agyát. Elárultam volna, hogy nem ott lakom, de túl késő volt. Már messze járt.

Úgysem látom többet.

Elgyalogoltam az ajtóig és megpróbáltam bejutni rajta, azonban az zárva volt.

- Aigoo! Nem is hiányzom nekik! - kiáltottam el magam, aztán az ajtóba rúgtam.

Rossz ötlet volt, mert egyébként is fájt minden egyes porcikám és csak a pihenésre vágytam a pihe-puha ágyamban.

Az utolsó erőmmel megkerültem a házat, előkerestem a kulcsot az ajtó melletti cserép alól, aztán kinyitottam az ajtót.

Végre szárazság és meleg - sóhajtottam hatalmasat. Lerúgtam magamról a cipőmet, majd azonnal a szobám felé vettem az irányt.

- Lucas szemszöge -

Miután végre elhagytam a koloncot a nyakamból, hatalmas megkönnyebbülés ért. Egyenesen a kórházhoz hajtottam, majd érkezés után telefonáltam Jungwoonak.

- Mondd Lu - szólt a telefonba Jungwoo, miután fogadta hívásomat.

- Végeztél? - kérdeztem, miközben beléptem a fotocellás ajtón a kórházba.

- Aha, pár perce. A doki itt néz valamilyen papírokat mellettem és, ha jól hallottam, rendőrökről beszélt. Dami is itt van valahol.

Rendőrök? Aish! Nem nézik el csak úgy, hogy valakinek golyó ütött egy lyukat a testébe.

- Woo, tűnj el onnan! - kiáltottam a telefonba és megtorpantam. - Itt vagyok a földszinten.

- Oké, csak előkerítem ezt a lányt - sóhajtott és hallottam, ahogyan feltápászkodik ültéből.

- Fiatalúr, hová készül? - hallottam meg a vonal másik végéről egy rekedtes hangot, feltételezésem szerint a doktor volt az.

- Csak levegőzök egyet - felelte Jungwoo.

- Ablakot is nyithat, ha friss levegőre vágyik.

- Francba - sziszegtem a fogaim között. - Jungwoo, hol vagy? - kérdeztem, de már nem kaptam választ, mert megszakadt a hívás.

Körbepillantottam magam körül. Folyosó, folyosó, recepció, lift, Dami.

Ahogy megláttam a lányt odarohantam hozzá.

- Hol van Jungwoo? - fordítottam magam felé a vállánál fogva.

Meglepődötten bámult, ezért megráztam őt, ujjaimat a vállába fúrva.

- B épület, második emelet. Miért? - kérdezte, de én már a lift irányába futottam.

- Bajban van - kiáltottam vissza vállam felett, majd beléptem a liftbe, az ajtó pedig bezárult előttem. Láttam egy pillanatra még Dami alakját és a félelmet, ami kiült arcára.

Idegesen doboltam ujjaimmal a dobozban ácsorogva.

Mi lesz már! Lassú, rozsdás szar!

Kitárult az ajtó, én pedig kapkodni kezdtem arcomat minden irányba.

Zöld szektor, piros szektor, sárga szektor.

Dami színt nem mondott...

Elindultam egy irányba, próbáltam hallgatózni, de semmit nem hallottam, kórházi szerkezetek pittyegése és néhány halk köhögésen kívül.

- Lu! Erre! - hallottam meg valaki kiáltását. Dami volt az.

Utána lódultam és próbáltam nem elveszni a hosszú folyosókon.

Mikor megpillantottam egy hatalmas, B jelzést, dulakodásra lettem figyelmes.

- Rosszul vagyok! Húgynom kell! - kiáltotta a számomra nagyon ismerős hangú fiú.

- Előbb el kell beszélgetnie a rendőrökkel! - szólt ugyanaz a rekedt hangú idős férfi, akit a telefonon át is hallottam.

- De szét fog robbanni a húgyhólyagom! - pillantottam meg barna hajkoronáját és azonnal mellé pattantam.

- Uram, valami történt a másik folyosón az...az a - kezdtem dadogni, majdnem kimondtam, hogy az anyámmal, de képtelen vagyok rá. Nekem nincs anyám. - Az édesapámmal - szorítottam össze szemeimet - hogy úgy tűnjön, mintha elérzékenyültem volna.

Óriásit hibáztam, mert abban az irányban a kismamák kaptak helyet az újszülöttekkel. A doktor felszólalásomra elvigyorodott.

Ekkor már Dami is odaért hozzánk és megpróbáltam kirángatni Jungwoot a szobából.

- Kisasszony, a maga vizsgálatai rendben vannak? - pillantott Dami karjára, mire az letűrte felsője ujját.

- Igen, már megyek is haza, csak elbúcsúzom a barátomtól - emelkedett fel Jungwoohoz és egy puszit nyomott az arcára.

- Fuss - mormolta Jungwoo fülébe, mire az azonnal futásnak eredt. Követtem őt, azonban azt nem hallottam, hogy utánam jött volna bárki.

Visszafordultam és ekkor megláttam, hogy Dami karját szorongatja a doktor.

- Ez fáj! Eresszen! - próbálta kirántani karját a szorításból, de nem sikerült neki.

- Nővér! Szóljon a biztonságiaknak! - ordított az orvos egy arra járó nőnek, aki azonnal kapcsolt és segítséget hívott.

- Lu! A zsaruk most léptek ki a liftből! - pattant mellém Jungwoo, a vállát szorongatva. - Mit csináljunk?

- Tűnjetek el! - ordított Dami, akit már nemcsak az orvos tartott fogva, hanem a nővér is.

Visszafordultam és feléjük vettem az irányt. Az orvos és a nővér a szoba felé menekült, amikor meglátták, hogy nem áll szándékomban távozni Dami nélkül.

Félelmükben egészen a szoba egyik sarkáig vonszolták Damit, aki már nem ráncigálta tovább karját, csak fájdalmasan pillantott a foltokra. Annyira próbált elmenekülni, hogy az anyag, ami addig takarta bőrét, cafatokra szakadt karján.

A szekrény felé pillantottam, aminek üveges ajtaján át megláttam több fecskendőt is. Kivágtam az ajtót és kikaptam belőle annyit, amennyi csak a kezem ügyébe akadt, aztán az orvos felé kezdtem dobálni. A nővér azonnal a földre zuhant és arca elé tartotta kezeit, a földön összegubózva.

Csak félelmet akartam bennük kelteni.

- Kérlek, ne bánts! - szipogott a földön.

Eszemben sem volt.

Az orvos annyira megremegett, amikor felém pillantott, hogy karja elernyedt, így Dami könnyedén kicsusszant szorításából.

- Mondtam, hogy menjetek! - tette kezeit hátamra és az ajtó felé taszított, ahol Jungwoo várakozott ránk.

- Baj van... - mondta, mikor megpillantott minket. Két nő állt előttünk rendőri egyenruhában, mögöttük pedig gorilla termetű biztonsági őrök fordultak a folyosóra.

- Futás! - kiáltottam el magam és a lépcsők felé vettük az irányt.

A biztonsági őrök azonnal utánunk lódultak, azonban a két nő nem igazán erőltette meg magát, csak kocogva eredtek a nyomunkba.

- Ezt figyuzd! - szólt Jungwoo. Felpattant a lépcső mellett húzódó korlátra és csúszni kezdett rajta.

- Idióta! - rántottam vissza a lépcsőre és tovább loholtunk.

A földszintre érve rájöttem, hogy nem tudom mind a kettejüket kimenekíteni a motoron, ezért megtorpantam.

- Jungwoo fogd a kulcsot! - dobtam felé és megálltam.

A fiú mikor elkapta azt, értetlenül nézett rám, a fotocella előtt megtorpanva.
- Gyere! Még a végén elkapnak! - ugrott mellém és a karomba marva megpróbált elhúzni.

- Nem, vidd el innen Damit, majd én is jövök - rántottam ki magamat és futásnak eredtem a másik irányba.

- Lu! - szólított meg Woo.

- Testvérek vagyunk Jungwoo! - kiáltottam hátra vállam fölött és tovább futottam.

Amikor Damiék kiléptek az ajtón, két gorilla zúgott le a lépcsőn.

- Ott van! - mutatott felém az egyikük és lihegve tovább üldöztek.

Percekkel később, mikor sikeresen lefárasztottam őket, feladták a rohangálást. Kimerülten ültem le a parkolóban, egy fa tövében és a telefonom fényében ücsörögve fújtam ki magam.

Ha végre kiszórakoztátok magatokat a motorommal, visszajöhetnél értem - írtam meg Jungwoonak, majd a fának döntöttem fejemet és a csillagoknak szenteltem figyelmemet.

Anya, most biztosan nevetsz azon, hogy mi lett belőlem - gondoltam, majd elmosolyodtam.

Vigyorom egészen addig ott csücsült arcomon, ameddig Sua képe be nem ugrott.

Az a lány nem tehet arról, hogy egy gyilkost kapott apjának. Mégis, amikor a szemébe nézek, fájdalom hasít belém. Érzem, ahogyan kiszakítanak belőlem egy darabot, majd az anyám és köztem megszűnik a kapcsolat.

Bár halott lenne az apja, akkor talán eltűnne hangomból az utálat, amikor hozzászólok.

Nem szabad megtudnia, hogy az ő apja miatt maradtam anya nélkül.

Fény világította át a parkolót, ezért felálltam, hogy Jungwoo könnyebben észrevegyen. Hamar ki is szúrt és mellém gurult.

- Hova lesz a fuvar? - kérdezte selymes hanggal.

- Tedd hátrébb a segged! Én vezetek!

- Sua szemszöge -

Hiába voltam álmos, nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyamban és dobáltam a takarót egyik oldalról a másikra. Aggódtam Dami miatt és képtelen lettem volna addig elaludni, ameddig nem hallok felőle.

Miután feldugtam a töltőre a telefont és sikerült néhány százalékot tölteni rajta, felhívtam barátnőmet. Csak csöngetések sorai után vette fel.

- Miért nem vetted fel?!

- Hű, ha te azt tudnád!

- Tudni akarom! Mondd! - utasítottam aggodalmasan, de kezdtem megnyugodni, hangját hallva.

- Akkor kezdeném onnan, hogy bepattantunk a taxiba.

Damival az egész éjjelt átbeszéltük. Volt miről trécselni, hiszen kicsit sem hétköznapi dolgok történtek velünk. Nem minden nap történik meg az emberrel az, hogy elfogják, vagy rendőrök üldözik, vagy éppen egy buszváróban alszik, két hajléktalannal.

- Aha, tehát Jungwoo megfogta a kezed a taxiban, amikor elmondtad neki, hogy be vagy tojva a doktoroktól. Dami, ez még nem jelenti azt, hogy sze...ret - mondtam, de azonnal rájöttem, hogy hülyeségeket beszélek, hiszen Jungwoo tényleg nem úgy viselkedett, mintha Dami közömbös lenne számára. Amikor megemlítettem neki, hogy a lány bajban van, azonnal feldúlt lett és képes volt egy golyót is elnyelni a testével, csakhogy Damit mentse.

- De, Sua, én érzem. Sokkal jobban, mint máskor. Az meg, hogy egy kitérővel hozott haza, Lucas motorjával, csak még biztosabbá tesz. Tovább akart velem lenni, tudom - bizonyítgatta tovább igazát, de nem igazán tudtam arra figyelni. Csak egy név visszhangzott fejemben.

- Mi? Miért Lucas motorjával mentetek haza? És, hogy került oda? - váltottam át ismét aggódóba, bár magam sem tudom miért. Kit érdekel az, hogy mi van azzal a brigantival?

- Tudta, hogy az orvosok Jungwoot nem fogják csak úgy elengedni egy lőtt sebbel, anélkül, hogy elmondta volna, hogyan kapta, ezért kimenekített minket, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elmondjam az egészet. Ne haragudj. Suliban úgyis találkozunk.

- De Lucas jól van? - kérdeztem még mielőtt elköszönt volna.

- Fogalmam sincs, Sua. De mégis miért kérd...

Nem hagytam, hogy arról faggasson, hogy miért érdekel Lucas hogyléte, ezért gyorsan elköszöntem és letettem a telefont.

Nem tudtam volna megválaszolni kérdését.

Aludnom kellett, hogy ne zombiként menjek iskolába, ezért kitöröltem minden gondolatot a fejemből, hogy lenyugodjak és sikerüljön elaludnom.

Még jó, hogy arra nem gondoltam este, hogy mi lesz reggel, amikor a szüleimmel találkozok. Egészen biztos, hogy nem tudtam volna lehunyni a szemem.

Most megtörtem a rendszert és nem szombaton publikáltam az új részt, tekintettel arra, hogy karácsony lesz. A legkevésbé sem szeretnék beleszólni senkinek a családias légkörbe, ezért úgy gondoltam, hogy ma hozom^^
Töltsetek minél több időt a családotokkal, örüljetek az ajándékoknak, még akkor is, ha nem éppen tetszik az. Akitől kapod az ajándékot, gondolt rád és szerintem ez már magában egy óriási ajándék, hiszen ez azt jelenti, hogy szeret téged:)