Miért kattosak a szép lányok? Jobb lett volna, ha hagyom, hogy leessen a lépcsőről. Talán észhez tért volna. by: Ismeretlen fiú.

A színpadot megpillantva eszembe jutott, hogy bizony percek kérdése és én ott fogok állni. Mivel Handong párját helyettesítem, így az első produkcióban is részt veszek. Eléggé nagy rajtam a nyomás, hiszen fontos az első benyomás. Nem hibázhatok, sem magam miatt, sem a csapat miatt.

- Még a végén eltöröd a kezed - csóválta a fejét Ten. Értetlenül néztem rá, annyira izgultam, hogy nem is tudtam értelmezni, hogy mit mondott. - Add - nyúlt karomhoz, aztán tenyerével végigsimított rajta, aztán fogságba ejtette ujjaimat. Egy mosollyal jeleztem felé, hogy ez most igazán jó ötlet volt.
A hidegtől kipirosodott kezemet a zsebéhez vezette, aztán elrejtette benne.

A fellépő ruhánk nem igazán alkalmazkodott a csípős szélhez. Lábaimat minden egyes széllökés megremegtette, hiszen a rövidnadrág nem nyújtott védelmet. Dami ugrálással és futkározással próbálta felmelegíteni fagyott végtagjait. Mikor kezdett fáradni, szorosan bújt hozzám, abban a reményben, hogy egy kályhára talál, de mikor rájött, hogy ugyancsak a megfagyás határán állok, azonnal elengedett és inkább a kezemet melengető Ten kabátjában keresett menedéket.
- Hé! Hess ki innen! - próbálta meg eltolni Ten Damit, aki rendíthetetlenül ragaszkodott a meleg ruhadarabhoz.
- Nem szeretnéd levenni? Legyél már egy kicsit együtt érzőbb! - magyarázott barátomnak Dami.
- Igazad van! - mutatta fel mutatóujját, aztán egy mozdulattal levetette magáról kabátját.
Dami szája mosolyt öltött, azonban, mikor Ten a hátamra terítette, azonnal elszomorodott.
- Most meg mi van? - fordult kaján mosollyal a lány felé Ten.
- Azt hittem én kapom meg - tettetett szipogást.
- Kérd el Taeyongtól - bökött barátja felé Ten, aki néhány méterrel odébb a telefonját bütykölte.
- Eszem ágában sincs - emelte az ég felé az orrát sértődötten Dami.

Végre nem kellett dideregnem. A hideg fuvallatok belátták, hogy Ten kabátján nem tudnak áttörni, ezért fellélegezhettem kicsit és élvezhettem a meleget. Ám, ez nem sokáig tartott, mert az égbe lendült tanáraink keze, ami egyet jelentett azzal, hogy ideje elkezdenünk a műsort.

- Menni fog! - bökte meg oldalamat Ten, majd segített kibújnom kabátjából.
Láttam, ahogyan Handong eltipeg mellettem, én pedig a nyomába eredtem.
Mivel a suli tanulói közül a városban más nem tudott erről az eseményről, ezért a járókelők nem sejtették, hogy mi is fog történni. Egyedül csak akkor figyeltek fel a színpadra, amikor felkonferált a táncoktatónk.

- Ne szégyeníts le, ha lehetséges - mormolta orra alatt Handong a nekem szánt szavakat. Mivel éppen ekkor léptünk a színpadra, ezért inkább megtartottam magamnak a választ.
A zene elindult, ezzel együtt testem minden tagja követte az ütemet. Már a legkevésbé sem voltam ideges. Az időjárás sem tudott az utamba állni, egyedül hajamat volt képes borzolni, amire csak egy mosollyal feleltem.

- Apád itt van - suttogta halkan Handong, amikor felém fordult.
A magabiztosságom egy időre alábbhagyott. Mégis mit keres itt? Vajon mit gondolhat most? Mit kellene tennem? - szárnyaltak fejemben a gondolatok. Leblokkoltam, mozdulataim azonnal árulkodóan kimutatták, hogy valami történt velem.
Idegesen pillantgattam le a színpadról, hogy leolvassak valamit apám arcáról. Mivel messze volt, ezért eléggé kivehetetlen volt szájának görbülése. Vajon ajka lefelé, vagy inkább felfelé kunkorodott?
Miközben próbáltam ezt eldönteni, feltűnt, hogy milyen sok ember gyűlt össze. Mégis mit gondolhatnak feszélyezett mozgásomról?

Felszívtam magam a közönség láttán. Nem törődhettem azzal, hogy mit gondol rólam egy ember, ha még rengetegen vannak rajta kívül. Visszatért belém az energia és beleadtam mindent. Energikusabb lettem és egyértelműen a tudtára adtam, Handongnak, hogyha egy táncharcot akart, ellenem esélye sincs.
- Ha ezzel azt akartad elérni, hogy elrontsak valamit, csak szólok, hogy nem jött össze - vigyorogtam táncpartneremre.
Sikerült összekapnom magam és befejeztem a táncot.
Fürge léptekkel siettem le a színpadról és adtam át a helyem a következő párosnak.
- Szép volt! - nyújtotta öklét felém Dami, ami elkerülte figyelmem, csakugyan a közönség tapsvihara is.

Az emberek sokasága nem tudta elbújtatni előlem a nem várt látogatót. A földről sikerült jobban megvizsgálnom édesapám arcát, ami egyértelműen kifejezte, hogy tetszett neki, amit bemutattam. Számomra ez felért annyival, mintha az egész világ gratulált volna.

- Írói szemszög -

A produkciók folytonosan követték egymást.
A lányok kipirult arccal állták a hideget és a megvető pillantásokat, amelyek inkább csak azért ültek az emberek arcán, mert féltékenyek voltak. Irigyek voltak azért, mert ők képesek voltak jól érezni magukat.
Jimin érdeklődve várta, hogy ismét megpillanthassa szeme fényét a színpadon, hogy ott tündököljön. Ezalatt az idő alatt egyre többen kerültek látószögébe.
Mivel múltja miatt több embert ismert, így a közönség bővelkedett ismerős arcokban. Voltak olyanok, kiknek örült, hogy ismét láthatta őket, ám nem minden szempár töltötte el boldogsággal.
Volt egy fiú, akin sokáig elidőzött tekintete. Akárhogy próbálta kitalálni, hogy ki lehetett az, nem sikerült neki és ez csak idegesebbé tette.
- Ő meg ki? - olvasta le a fiú szájáról a szavakat, aki a színpadot bámulta, ahol épp akkor tűnt fel Sua.
A fiú a lánya felől érdeklődött.
Egy másik vele egyidős srác állt mellette, aki ismerte Jimin lányát, hiszen tudta nevét.

- Sua szemszöge -

Alig vártam, hogy ismét az emberek fölé magasodhassak a színpadon és megmutathassam, milyen jó érzés is, amikor az ember azt csinálhatja, ami örömmel tölti el. Élveztem minden egyes pillanatot, amikor foroghattam és végre azt is megmutathattam, hogy mire vagyok képes a hangszálaimmal, ami reményeim szerint nem fagyott meg.
Dami megragadta kezemet és elkezdett a lépcső felé húzni, mivel most mi következtünk.
- Gyerünk! - tapsolt egyet Dami, amikor fellépett a legfelső fokra.
Végre kiengedhettem a torkomból feltörni vágyó hangokat.
Damival tökéletes szinkronban voltunk. A mozdulatainkat ugyanúgy viteleztük ki. Látszott, hogy nem csak napok óta ismerjük egymást. Az évek alatt rengetegszer kerültem vele párba, barátságunk pedig csak tovább segítette az együtt dolgozást.
Ő következett. Nyelve pörgött akár egy sportautó kereke. Borzalmasan tehetséges volt és ezt ő is tudta. Magabiztosan flörtölt a közönséggel, majd egyszer csak hangja megremegett. Szememmel próbáltam megkeresni hibájának miértjét és bátorítóan üzentem szememmel, hogy folytassa. Fejével a közönség jobb oldala felé biccentett. Gyorsan átfuttattam rajta tekintetem és felfedeztem egy ismerős alakot, nem messze apámtól. Jungwoo volt az, aki minket bámult. Sporttáska lógott vállán, ahogyan a többi fiúnak is, akik mellette álltak. Jungwooval összenéztem és próbáltam szememmel üzenni neki. Számmal egy szót formáltam meg: „tűnés". A fiú nem kapcsolt, tovább nézett minket. Dami tovább bénázott, de végre befejezte a saját részét és már csak a táncra kellett figyelnie, ami csakugyan nem volt a legjobb.

- Ne hagyd, hogy elrontson mindent - suttogtam fülébe. Reménykedtem abban, hogy más nem hallotta, hiszen a ránk erősített mikrofon minden egyes levegővételt kihangosított.
Dami őzike szemekkel bámult vissza rám, aztán egy kis ördögöt fedeztem fel feje felett. Visszatért az igazi Dami.

Időközben Jungwoo eltűnt, ahogyan a többi kosaras is, Dami legnagyobb szerencséjére.
A csapatunk tagjai egymás után adták elő a jobbnál jobb táncokat, covereket.
A tanáraink elégedetten néztek végig rajtunk, az utolsó produkció előtt.
- Nagyon ügyesek voltatok mindannyian. Tudom, hogy fáradtak vagytok, de ez az utolsó produkció. Adjatok bele mindent! - ösztönzött minket a szöszi tánctanárunk.
- Ez egyértelmű volt számomra, hogy nem lazsálok - puffogott Handong. - A többieknek kellene hozzám igazodnia - fújta tovább.
Sosem gondoltam arra, hogy valakinek rosszat fogok kívánni, de egyre idegesebb lettem és olyan dolgok kezdtek el kavarodni fejemben; bárcsak valami rossz történne Handonggal.

Az egész csapat a színpadra lépett és onnantól kezdve senkit nem érdekelt az, hogy mi történhet máshol. Csak arra koncentráltunk, hogy mi történik a színpadon, abban a néhány percben, ami csak a miénk volt.

Mélyen meghajoltunk, a közönség pedig tapsviharban tört ki. Hihetetlen érzés volt. A szél hatalmas erővel robogott köztünk el. A zúgása segített abban, hogy azt érezzem, a magasban szállok.

- Műsorunk ezzel befejeződött. Köszönjük mindenkinek, aki eljött, hogy támogassa iskolánk tehetségeit! - zárta le a törpe énektanár.

Már éppen készültem elhagyni a színpadot, amikor Ten kinyújtotta karját, ezzel jelezve, hogy lépjek le az emelvényről. Bíztam benne, tudtam, hogy elkap. Gondolkodás nélkül vetettem magam a mélybe, ami nem hasonlított a pokolra. Hevesen préseltem magamba a levegőt, úgy lihegtem akár egy kutya a tűző napon. Még szerencse, hogy nem kellett állnom, mert hamar feladták volna lábaim a szolgálatot. Aggasztott, hogy ennyire rosszul bírtam mind a próbákat, mind az előadást. Régebben jobb kondícióban voltam.

- Ügyes voltál - adott puszit számra. Próbáltam egy mosolyt kierőltetni magamból, de még ahhoz is túl fáradt voltam. - Hé! Baj van?
Fejemet forgatva próbáltam jelezni, hogy nem.
- Csak fáradt vagyok - fújtam nagyot.
- Ez esetben - hátat fordított.
Karjaimat karja köré fontam és hátára vetettem magam.
- Hová lesz a fuvar? - fordította oldalra fejét.
- A suliban hagytam néhány cuccom, azt össze kellene szednem - válaszoltam, de továbbra sem indult.
- Kedves lovacska, lenne szíves elindulni? - válaszul csak egy „prr" hangot adott ki és kaparni kezdett lábával. Rájöttem, hogy miért nem lódult még meg. Az útdíjat még nem fizettem ki. Számat álla vonalához nyomtam, mire a kapartatást abbahagyta és elindult.
- Okos Chittaprr.

Az iskolába belépve a földszinten nagy volt a felhajtás. Mindenhol mezben járkáló, izzadt fiúkat láttam. A mi sulink csapatának tagjai nem voltak túl vidámak, ebből egyből sikerült leszűrnöm azt, hogy elvesztették a meccset. Ten inkább hagyta, hogy lemásszak a hátáról, mert nehezen tudott az emberek közt manőverezni.
- Megkérdezem a fiúktól a meccs eredményét, ameddig te összeszeded a dolgaidat - mondta és azzal elváltak útjaink.
A termünk az első szinten volt, ahová csak a lépcsőn tudtam feljutni, mivel a liftet tanulók nem használhatták.
Már az első lépcsőn éreztem, hogy nehéz lesz feljutni. Körülbelül a felénél kissé szédülni kezdtem. Muszáj voltam megállni, pihenni.

A megmászatlan lépcsőkből egyre több lett előttem. Mégis hogyan sokasodnak? Nekik is lehetnek gyerekeik? Lépcső anya és lépcső apának egyre több fia és lánya lett. Kezdek bedilizni. A korlátba kapaszkodtam, de a kezem egyre csak gyengébb lett és nem bírtam szorítani. Ujjaim lassan lecsúsztak a vasról, gerincem pedig meghajlott és lábam is görbülni kezdett. Valami megállította a folyamatot és éreztem, hogy ismét kiegyenesedek. Egy kéz tapadt hátamra, aminek gazdáját hamar megpillanthattam, mert arcomat kezdte el fixírozni.
- Hé! Ne csukd le a szemed! - mormolta. Arca láttán annyira meglepődtem, hogy azonnal kitágultak pupilláim. Nem ismertem a fiút.
- Ne érj hozzám! - rántottam le kezét magamról, mire furcsán bámult rám. Ismét dőlni kezdtem, így jobbnak gondoltam, ha leülök a lépcsőre.
- Csak segíteni próbáltam te kattant! - szólt erősebb hangnemben.
- Ura voltam a helyzetnek! - próbáltam meg eltolni magamtól.
- Na, persze... Segítsek feljutni? - nézett végig a lépcsőn, mire én is ezt tettem.
Valószínűleg egyedül nem jutok fel.
Egy halvány bólintással válaszoltam, hogy elfogadom ajánlatát. Kezével felrántott ültemből és lassan szedni kezdtük a fokokat. Meleg keze rátapadt hidegtől csípett bőrkabátomra és sikeresen felértem az első szintre.
- Innen már menni fog - léptem el tőle, mire halkan elengedett egy kínos nevetést.

Amilyen gyorsan tudtam, besiettem a termünkbe. Nem akartam, hogy Tennek soknak tűnjön az idő és elkezdjen keresni.
A padból kikapartam a telefonomat. Még a fejemet is elhagynám, ha különálló testrész lenne. A könyveket pedig a táskába sepertem a pad tetejéről és felkaptam a hátamra. Még nehezebb volt megtalálnom az egyensúlyomat a súllyal a vállamon. Halványan reménykedtem abban, hogy a fiú megvárt és segít leszenvedni a földszintre, de amilyen bunkó voltam vele, sokkal több esélyt láttam arra, hogy már messze járt.
A lépcsőfordulóhoz érve mégis megpillantottam őt. Felém nézett érkezésemre és hagytam, hogy ismét fogást találjon rajtam és lesegítsen.

Körülbelül a felénél járva megláttam a lent várakozó Tent, ezért azonnal elszakadtam az idegen fiútól. Halk csörömpölés társult ehhez, aminek nem tulajdonítottam figyelmet. Értetlenül pillantott rám, hogy mégis miért tettem ezt a megmozdulást, aztán csak legyintett egyet és hagyta, hogy egyedül másszak le.
Szaporán kezdtem el szedni lábaimat, hogy behozzam a lemaradást, amit a szédülésem okozott. Végre ismét biztonságban lehettem Ten mellett. Telefonomat magam elé kaptam, hogy dobjak apának egy üzenetet, hogy a suli előtt várom, aztán még egyszer hátrapillantottam. A fiúnak nyoma veszett.

Ten elkezdett mesélni a kosármeccsről, ami egy ideig lekötötte figyelmem, de aztán éreztem, hogy valami nyakamat szúrni kezdte. Felszisszentem és kezemet a fájó ponthoz kaptam. Kezemmel éreztem, hogy valami nem odaillő tárgy okozza a kellemetlenséget. Próbáltam megszabadulni tőle, de hajamra tekeredett, így segítségre volt szükségem.
- Ten, segítenél? - kérdeztem a fiút és nyakamat felé fordítottam. A fiú furcsán bámult rám, de aztán lassan elkezdte letekerni tincsemről a láncot.
- Ezt meg mégis hol szedted össze? - nyújtotta felém a tárgyat, amit kezembe rejtettem.
Válaszolni nem tudtam neki, mert egy dudaszó zengte be a suli udvarát. Először a hangot kiadó autót pillantottam meg, majd apát, ahogyan idegesen dobolni kezdett a kocsi kormányán.
Lábujjhegyre emelkedtem és Ten szájára egy gyors csókot nyomtam.
- Holnap találkozunk! - köszöntem el tőle.

Kissé még billegtem, de közel sem szédültem annyira, mint a lépcsőn, ezért mertem gyorsabban futni. Az autó felé sietve a zsebembe rejtettem a hajamból kihámozott láncot, ami továbbra is szúrt, de már nem a nyakam. Az agyamat bántotta, mert nem volt időm megvizsgálni, hogy kié lehetett és azt sem tudtam, hogy hogyan került oda.

Feltéptem az autó ajtaját és alig vártam, hogy a meleg levegő felmelegítsen, amit az autó tartogatott magában.
- Remélem nem zavartam meg semmit - kezdte el nyakát vakargatni apám. Értetlenül kaptam felé fejemet.
- Hogy mi? - kérdeztem, miközben beszálltam mellé az autóba, de nem felelt.
Néhány perccel később esett le, hogy valószínűleg félreértette azt, amikor Ten a nyakamnál ügyködött. Bár jobban belegondolva tényleg eléggé úgy tűnhetett, mintha szájával kényeztetett volna távolról.

Mivel már egészen más téma volt ekkor, inkább nem kezdtem el magyarázkodni. Szó esett az előadásról, valamint arról is, hogy neki el kell ugrania majd valahova, miután engem kitesz a házunk előtt. Néhány mondatban szó volt a suliról még, valamint arról, hogy miért voltak kosaras mezben a fiúk a suli előtt. Nagyjából felvázoltam neki, hogy a sulinkban egy kupáért meccsek folynak, aztán leparkolt a ház előtt én pedig kipattantam a kocsiból.

Boldog szülinapot Jiminie!!!