- Se-semmi – dadogta Dami és nem úgy tűnt, mint aki el fogja mondani.
Nagyot sóhajtottam, majd hozzákezdtem mondandómhoz.

- Tegnap találkoztam Damival és Tennel egy bárban, ahol megtudtam, hogy Sua a városban fog fellépni. Ten felajánlotta a jegyét, hogy találkozhassak újra Suaval, ezért most én vagyok itt nem pedig ő – vázoltam fel röviden a sztorit.

Nem értettem pontosan a megvető pillantásokat, hiszen tudtommal nem ártottam Suanak. Nem miattam hagyta ott Tent. Azt pedig egyáltalán nem sejtettem, hogy nézeteltérésük van az apámmal és bajba sodorhatom őt.

- Dami hívd fel Tent és mondd meg neki, hogy jöjjön azonnal ide! Nem hagyom, hogy újra csak a bajt hozza Suara ez a fiú – nézett mélyen szemembe Jimin. Egyáltalán nem rémített meg. Eltökéltem, hogy igen is bejutok arra a koncertre, eszemben sincs megadni magam.
- De Ten neki adta a jegyét! Ez az ő döntése – magyarázkodott Dami.
- Vigyázz a szádra! – hurrogta le Jimin.
- Jimin! – szólt rá Jisoo.
- Mi van? – kapta felé a fejét, nem túl kedves arckifejezéssel.
- Te is pontosan tudod, hogy hányadán áll Ten és Sua! Soha nem lesz már a kapcsolatuk a régi – kezdett bele Jisoo. – Ha Lucas az, aki megadhatja Suanak a boldogságot, akkor én nem állok az útjába.
- Ó, igen? Szerintem már a nevére sem emlékszik Lucasnak!
- Nagyon is jól emlékszik – motyogta az orra alatt Dami. Mindannyian felé kaptuk a fejünket.
- Borzalmasan hiányzik Suanak Lucas... - adott igazat Daminak Siyeon – nem egyszer hallottam már tőle, ahogyan kimondja. Megbánta, hogy elküldte Lucast és visszacsinálná, ha tehetné.
- Pontosan! – szólalt fel Yoohyeon is.
Jimin idegesen a vizes palackokba rúgott. Aki eddig nem figyelte őket, az most már árgus szemekkel nézte a kis csapatot.
- Jimin, adjunk neki egy esélyt – ragadta meg Jisoo, párja karját – kérlek!
Jimin először feleségére, majd rám emelte tekintetét.
- Ha észreveszem, hogy Sua téged néz és a legkisebb jelét is észreveszem annak, hogy szomorú lesz miattad, kirugdoslak a koncertről! – felelte Jimin, mire Jisoo csókot nyomott szája sarkába.
- Győzelem! – ölelt meg Dami villámgyorsan, a mögötte álló két lány pedig hangosan felvisított.

Már nem sok idő Sua. Csak jussunk be végre!

A hatalmas termet gyorsan megtöltötte az ember sereglet. A rendezvényfelelősök a helyünkre segítettek minket és birtokba vettük az első sort. Bosszúsan szemléltem az előttem húzódó kordont, mely elválasztott a színpadtól.

Zavart, hogy nem kerülhetek közel Suahoz. Soha nem lehetnék eléggé közel hozzá. Azt akarom, hogy testem övéhez préselődjön úgy, hogy minden egyes levegővételért meg kell küzdjön és érezzem szívének minden egyes dobbanását.

- Hé, kortyolj párat! – tolt elém egy vizes palackot Yoohyeon, amibe nagyot kortyoltam. – Izgulsz? – kérdezte mosolyogva.
- Csak nem bírok már várni. Látni akarom! – mondtam ki egyenesen, mit érzek.
- Azért kicsit próbálj meg megnyugodni, még a végén a mentő visz el! – nevetett fel a lány és vele együtt én is.

Idegesen nyomogattam telefonomon a bekapcsoló gombot. Fél percenként elsötétült a képernyő, én pedig azonnal megnyitottam, hogy láthassam az időt.
Még tíz perc a koncert kezdetéig. Bizonyára már itt van Sua.

- Sua szemszöge -

Egyszerűen nem bírtam kitenni a lábam az öltözőből. Akárhogy unszoltak a többiek, amint felálltam görcsbe rándult a hasam és remegni kezdett a lábam.

- Csak egy újabb koncert Sua. Az emberek látni akarnak. Nyugodj meg, aztán menjünk! – fogta két keze közé jobb kezemet Bobby.
- Tudom, tudom, tudom, de nem bírok felállni! Félek, de nem tudom megmondani, hogy mitől.
- Sua, öt perc van már csak! Már rég kint kellene lennünk – törölgette gyöngyöző orrát a legfiatalabb táncosom.

Félelmem az egész csapatra átragadt. Közel sem ez volt a tervem.

Mégis mi van velem?

Az ajtó előtt rengetegen dörömböltek és azon kaptam magam, hogy a menedzserem beesik rajta, amint az egy pillanatra kinyílik.

- Azt hittem letépik rólam a ruhát ezek az őrültek. Hogy lehet farkasokat szerződtetni tévéseknél! Felháborító! – tápászkodott fel, miután idegesen a falba csapott. – Sua, fogalmam sincs, most min mehetsz keresztül – közeledett felém, majd Bobbyt arrébb lökte. – Az viszont nem kétséges, hogy a színpadon te vagy a legjobb feltörekvő énekesnő. Amint megfogod a mikrofont és elkezdődik az alap, a kislány eltűnik és felnőtt, tapasztalt nő leszel. Színpadra teremtettek! – paskolta meg kezemet, hogy még véletlen se kalandozzak el fejben. Na, nem mintha tudtam volna. Ittam a szavait és öröm volt hallgatni.

Mély levegőt vettem és lehunytam a szemeimet. Megpróbáltam kitörölni a fejemből mindent és mindenkit.

- Valaki hozzon egy mikrofont! – tapsolt kettőt a menedzserem, mire ketten azonnal pattantak és pillanatok alatt a kezébe nyomtak egy mikrofont. Ezután az én kezembe került és szorosan köré fontam ujjaimat. Belerejtettem mindent, amit éreztem. Úgyis majd visszakapom, amikor elhagyom a színpadot, hogy visszatérhessek a hétköznapi szerepembe.

- Készen áll – felelte menedzserem, én pedig mosolyogva álltam lábra.
- Köszönöm! – villantottam ki mosolyomat. A táncosaim megragadták a kezemet és a színpad felé húztak. Át az újságírók és tévések tengerén, akárcsak egy kalózhajó, a végtelen tengeren.

Senki nem sejtheti, hogy mi van a backstageben, addig, míg nem dolgozik együtt fellépővel. Nem tud a nehézségekről, amit egy előadó él át a csapatával. Ahogyan arról sem, milyen erős kötelék alakul ki a nehéz időknek hála.

Sötétség. Csendet megszakító őrült sikoly. A zene kezdete. A rajongóid hullámzó képe. Majd minden eltűnik, és csak te maradsz, egy mikrofonnal a kezedben, fejedben a dalszövegekkel, amely leírja életed meghatározó pontjait.

- Lucas szemszöge -

Itt állt előttem teljes életnagyságban. A plakát, amelyet a bárban láttam, közel sem adta vissza olyan jól a szépségét. Csak rá koncentráltam. Mikor a táncosai elrejtették előlem testükkel, addig mocorogtam, addig másztam a kordonra, ameddig meg nem pillantottam újra. A biztonsági őr tizedik felszólítása sem érdekelt.

„A saját érdekében, ne másszon a kerítésre! Utoljára mondom, hogy szálljon le onnan! Tényleg legutoljára szóltam, álljon hátrébb!"

Integethettem, üvöltözhettem, ugrálhattam, azonban sehogy sem vett észre. A rengeteg ember között én is csak egy átlagos rajongó voltam. Mindenki ugyanezt tette, hiszen szerették Suat. Azonban én tudtam, hogy senki nem imádta úgy őt, mint én.

Nem adhatom fel.

Éreztem, hogy utoljára szól a refrén és abban reménykedtem, hogy a szám után tart egy beköszönést és van ideje rám pillantani.

Szerencsémre így történt. A zene elhalkult és Sua hangosan elkiáltotta magát.

- Jó estét Hong Kong!

A rajongók egyként sikoltottak fel, ezzel elnyomva az én hangomat, amely eléggé meggyengült már most, a sok ordítástól.

- Lányok, kérlek segítsetek elérni, hogy rám figyeljen! – ráztam fel a többieket.
- Azon vagyunk... - felelte Dami és torka szakadtából ordította el magát. – Park Sua! – Láttam Sua arcán, ahogyan megijedt teljes nevének hallatán. – Segítsetek!Nem szokták a rajongói a teljes nevén szólítani, erre biztos felfigyel.

Dami ötletét hallva, újra megerőltettem a torkomat és csodák csodájára felénk kapta fejét.

Legelőször a lányokat pillantotta meg és hangosan felkuncogott. A lányok után a szüleit is felismerte.
- Azt hiszem, ez a koncert igazán különleges lesz egész életemben, mert itt vannak a számomra legfontosabb emberek a sorok között. Hatalmas sikítást szeretnék hallani a legjobb barátnőimnek és a szü... - hangja hirtelen elnémult.Tekintete összefonódott enyémmel, lélegzete elállt, leverte a víz.

- Megmondtam, hogy mi lesz, ha szomorúnak látom miattad Suat! – hallottam meg hátam mögül az édesapja hangját. – Tűnés innen! – rántott hátra pólómnál fogva.
- Nem megyek sehova! – löktem odébb, egyenesen más emberekre, akik gondolatban elátkoztak.
- Húzz el, most! – szólt ismét, de figyelmen kívül hagytam.
- Sua! – kiáltottam a mozdulatlanul ácsorgó lány felé. Szemei sarkában könny csillant meg. – Nincs semmi baj! Itt vagyok! Soha többé nem szakadhatok el tőled! Érted? Soha többé nem hagylak el! – ordítottam, Sua könnyei pedig még jobban záporozni kezdtek. Lábai megrogytak, majd leguggolt.

Szája elé emelte a mikrofont, amibe csak több próbálkozás után sikerült megszólalnia.
- Én.. én. Ne haragudjatok rám!
A táncosai odarohantak hozzá és többször is megkérdezték tőle, hogy mi történt.

- Eddig tartott a szórakozása! – állt elém a biztonsági őr. – Azonnal hagyja el a helyiséget! – bökdösött a férfi.
- Nem megyek sehová! – eresztettek gyökeret lábaim.

- Lucas! – hallottam meg nevemet a színpadról és mindenki felém kapta a tekintetét. – Várj még egy kicsit, kérlek! – szólt ismét Sua és letörölte könnyeit.

- Minden rendben van, kislány? – kérdezte az őr tőle, mire Sua bólintott.

- Még egyszer elnézést mindenkitől! Mehet a buli tovább? – emelte a magasba a mikrofont, mire mindenki egyként kezdte kántálni, hogy nincs baj, Sua szája szélén pedig halvány mosoly jelent meg.

- Sua szemszöge -

Ha valaki az öltözőben említette volna, hogy a koncertemen találkozni fogok Lucasszal egészen biztos vagyok benne, hogy nem hittem volna el. De tényleg itt volt és hallhattam a hangját, amellyel megannyi szépet mondott nekem. Láthattam mosolyát, amellyel megannyiszor hozott zavarba.

Sírásom magától tört elő, nem tudtam elvágni útját és muszáj volt kiadnom. Szerencsére, mint ahogy máskor is, a közelségével megnyugtatott és hamar elapadtak a könnyek.

Már csak azon voltam, hogy összeszedjem magam, megcsináljam az eddigi legnagyobb koncertem, aztán következhet a végtelenségig tartó ölelés, erős karjai között.

Körülbelül a fellépés háromnegyedénél tartottunk, amikor tudtam, hogy következik a kedvenc részem. Szeretek közvetlen lenni a rajongóimmal és van egy számom, amit úgy adok elő, hogy lemászok a kordon mellé, vagy leülök a színpadszélére és megénekeltetem a közönséget. Erőt vettem magamon és leheveredtem a lehető legközelebb Lucas elé. Idegességemnek hála, először magam alá gyűrtem lábaimat, de rájöttem, hogy ez így nem lesz túl kényelmes, ezért kinyújtottam őket és lóbálni kezdtem.

A táncosaim eközben végigrohantak a közönség előtt és pacsikat osztogattak,valamint begyűjtöttek néhány ajándék plüssállatot és hasonlókat.

Eközben én végtelenül elvesztem egy szempárban. Külső szemmel olyan lehetett, mintha farkasszemet néznék, de mi csak hangok nélkül meséltünk, megosztottuk egymással, hogy mi történt velünk.

- Lucas szemszöge -

Miután Sua elénekelte a legutolsó számát is, mind a ketten elrohantunk, mintha csak puskából lőttek volna ki minket. Törtünk egymás felé. Át az emberseregen. Nem törődve mással. Csak egymás karjaiban akartunk lenni végre.