Másnap egész végig az öltözetem kiválasztásával foglalatoskodtam. Nem kellett suliba mennem, így bőven volt időm. Egy egész hadseregre való ruha porosodott a szekrényemben, azonban cipőm nem akadt volna mindenki lábára. Amelyik ruha tetszett, ahhoz nem volt megfelelő cipő. Sem a színben, sem stílusban nem tudtam egyik ruhához sem párosítani lábbelit. Ekkor, mintha csak egy villanykörte megjelent volna fejem felett, fény jutott agyamba. Kirontottam a szobámból és felkerestem anya cipősszekrényét. Még szerencse, hogy ugyanolyan méretű cipőt hordunk.

Sorba kipakoltam azokat a magassarkú cipőit, amelyek tetszettek. Elégedetten néztem végig rajtuk, mert az alig használt cipőkön láttam megcsillanni a reményt. Lábamra kaptam az egyiket, a többit pedig megpróbáltam karjaim közé gyűjteni és úgy tértem vissza a szobámba. Eléggé hangosan kattoghattam végig a folyosón a cipőben, mert anya meghallotta.
- Te meg mégis mit csinálsz? Szombat reggel van - nyavalygott. Szemeit csak résnyire tudta kinyitni, úgy kezdte el vizslatni a kezemben tartott lábbeliket.
- Bocsi, csendben leszek - suttogtam halkan, aztán készültem továbbállni.
- Várj! Azok ott az én cipőim? - kezdett el közeledni felém. Már sejtette, hogy mik a terveim, így aggódva figyelte a cipellőket.
- Tessék? Hogy ezek? Az lehet - válaszoltam egy erőltetett mosoly kíséretében, aztán elsomfordáltam a szobámig.
Volt már arra példa, hogy kitörtem egy-két cipőnek a sarkát, így érthető volt a tekintete.
Folytattam a párosítást és elkezdtem felpróbálni az talált lábbeliket.

Az utolsó előtti párosítás volt a kedvencem, ami egy testhez simuló, comb középig érő fekete ruhából és egy ugyanolyan árnyalatú cipőből állt. Nem voltam túl magas növésű, ezért nagyon örültem annak, amikor sikeresen sétáltam el a szoba egyik sarkától a másikig.

Egy hatalmas sóhajjal engedtem ki a fáradtságot magamból és heveredtem le az ágyamra. Elégedetten néztem végig a fogasra akasztott ruhán, ami alatt ott állt a magassarkú. Gondolataim eléggé elkalandoztak, ahogyan szemeimet végigfuttattam a ruha szabásán. Képzeletben már a bálon voltam és elképzeltem, ahogyan Tennel táncolunk a tánctéren. Halk zene kísérte lépteinket. Oldalról az éppen süteményt rágcsáló emberek szúrós szemmel mértek fel minket, de mi csak egymás szemével törődtünk. Egyszer csak a lassú zenét egy sokkal dübörgőbb zene váltotta fel, amire nem lábam, hanem szívem válaszolt. Követte az ütemet. Ekkor Ten eltűnt és egy másik alak közeledett felém a sötétben. Mikor már csak pár méter állt közöttünk, fény világította meg arcát. Lucas volt az, egy tipikus hatalmas vigyorral az arcán, amelyet csak a legmagabiztosabbak képesek mutatni. Szememmel követtem közeledtét, egészen addig, ameddig kezével meg nem érintette csuklómat. Az odatekert lánc azon az ismerős hangján csengett, aztán a földre hullott. A fiú állam alá nyúlt és nem engedte, hogy a csuklómtól elszakadt ékszert keressem szemeimmel. Mivel még így is jóval magasabb volt tőlem, így tekintetem szájával volt egy vonalban, ami rohamosan közeledett felém.
- Sua! - rontott be anyám a szobámba.
Mégis mi volt ez a gondolatmenet?
- Ezt elviszem! - mutatta felém az egyik cipőt.
Arcomat kezeim közé fogtam és enyhén rázni kezdtem, hogy kiűzzek kobakomból mindent. Megvesztem?
Anya után tekintettem, aki éppen becsapta az ajtót a lopott cipővel a kezében. A fogasra néztem, amin továbbra is ott lógott a ruha, azonban alatta nem volt semmi a padlón.
- Anyu! - pattantam fel az ágyról.
Bukdácsolva törtem át a cipőtengeren.
- Ne! Anyu! - ragadtam meg a karját. - Ez a kedvencem!
- Nekem is! - fordult felém.
Engedtem a szorításon és hagytam, hogy kicsusszanjon kezeim közül. Kinyitotta a cipős szekrényt és visszatette a helyére a lábbelit. Lebiggyesztett ajkakkal néztem végig tettét.
- A többi közül választhatsz - simított végig arcomon.

Ismét kezdhettem a válogatást, ami sehogy sem akart véget érni.
- Aigoo! - terültem el idegesen a padlón. Hátamra fordultam és belemélyedve bámultam a plafont. Még az is érdekesebbnek tűnt az életemtől.

Olyan monotonok a napjaim. Felkelek, suliba megyek, lefárasztom az agyam, eszek, iszok, hazajövök, aztán megint tanulok, majd zárásnak egy kiadós alvás. Még a sulis programok ellenére is olyan egyformák a napjaim, összefolynak. Boldog vagyok, nincs okom panaszkodni. Van egy csodálatos barátom, akinél jobbat el sem tudnék képzelni, vannak barátaim, élükön egy bolonddal, akire bármikor számíthatok. A családunk biztos alapokon áll. Azonban mégis hiányzik valami. Egy aprócska dolog, ami nekem mégis hatalmas változás lenne.

Fáradtnak éreztem magam, azonban nem annyira, hogy ne jussak arra a döntésre, hogy fussak egy kört. Kipillantottam az ablakon és elégedetten konstatáltam, hogy tökéletes időpont. Előhalásztam néhány kényelmes ruhát, amit magamra kaptam és lerobogtam a konyhába. Kerestem egy üveg vizet, a múltkoriból tanulva, aztán felírtam egy cetlire, hogy „futni mentem". Telefonomat zsebembe rejtettem, majd kirontottam a házból.

Hatalmasat szippantottam a reggeli friss levegőbe és akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy mennyire jó idő van. A tavasz végre megérkezett. Nincs több meleg kabát és reggeli szúrós pillantás apám részéről, hogy ismét mennyire vékonyan öltöztem. Kissé ugyan megkésett, hiszen már március közepénél jártunk, azonban megérte várni.
A park felé futva megálltam egy pillanatra, hogy gyönyörködhessek a virágzó fák szépségében. A cseresznyefák biztosan türelmetlenek voltak már és azért öltöttek szép ruhát.

Hatalmasat kortyoltam a vizembe, aztán továbbrobogtam. Sokkal kevesebb ember volt az utcákon, mint délután szokott. A sötét sikátor nem is tűnt olyan félelmetesnek, csak egyszerűen kihalt volt. A szél nem fújt, azonban a lánc még úgy is eszembe jutott, hogy nem hallottam a csörgését a csuklómon. Mintha csak egy mágnes lett volna a lakótelepen, ami minden alkalommal vonzaná a dögcédulát.

Annak ellenére, hogy tudtam, apám otthon pihen a pihe-puha ágyban, elhaladtam a hatalmas ház mellett, ahol néhány napja apa és Kook bácsi szórakozott a számomra ismeretlen emberekkel. Szemeimet végig a hatalmas házon legeltettem és kíváncsian mértem végig saroktól sarokig. Egy része fák takarásában volt, ami csak még jobban ösztönzött arra, hogy elmélyüljek az épület vizsgálásában. Sherlock nyomoz.

- Írói szemszög -

Az aranysakálok két új vezetője péksüteménnyel teli szájjal igyekezett a bázis területére vissza.

- Adj már egy kicsit a lekvárosból! - mondta Yoongi kajával tömött szájjal Hoseoknak, aki próbálta barátjától távol tartani a forró süteménnyel teli zacskót.

- Miért nem vettél többet? - förmedt rá Hoseok, mire Yoongi lebiggyesztette száját és szipogást imitált. - Aigoo... nem hiszem el! - nyújtotta felé az ételt Hoseok, hogy megossza barátjával.

Yoongi azonnal lecsapott rá és két kézzel nyúlt a zacskóba.
- Óvatosan te idióta! - kiáltotta Hoseok, de már késő volt. Nem tudta megtartani a zacskót, így az a járdára esett, a tartalma pedig kihullott belőle. - Szép volt! - csapta tarkón.

Mivel semmi kedvük nem volt visszamenni a boltba, ezért korgó gyomorral indultak volna tovább, azonban valami, pontosabban valaki miatt megtorpantak.

- Te is látod, akit én? - fordult Yoongi Hoseokhoz.
- Kizárt, hogy ő legyen - csóválta a fejét Hoseok.
- Derítsük ki! - lódult neki Yoongi.
- Te hülye vagy? Jimin kiherél minket, ha... - kezdte el Hoseok felvázolni az eshetőségeket, azonban nem tudta végigmondani, hiszen Yoongi már rég a lány előtt termett.
Jobbnak látta, ha nem hagyja barátját kettesben a lánnyal, ezért ő is megközelítette.
- Jó reggelt! - szólt Yoongi a lánynak, mire az megszeppenve fordult a hang felé. - Megtudhatnám, hogy mit keres itt a kisasszony? - mosolygott rá Yoongi, a lány zavartságát látva.
- Se-semmit, csak körülnéztem - válaszolta félénken.
- Szabad megtudnom a nevét? - tért a számára legfontosabb dologra a fiú. Ez már Hoseokot is érdekelte, ezért barátja mögött hegyezni kezdte fülét.
- Park Sua - válaszolta a lány. A két férfi egyszerre vált fal fehérré és tanácstalanul néztek egymásra.

- Sua szemszöge -

Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a két jómadár egészen addig, ameddig meg nem pillantottam öltözetükön az állatot. Az aranysakál tagok dermedten bámultak egymásra, amit nem tudtam hova tenni. Jobbnak gondoltam, ha inkább felhagyok a nyomozással és odébbállok.
- Hát, akkor én mennék is - fordultam sarkon.
- Várj! - kapott kezem után az a férfi, aki eddig a másik mögött bujkált. - Te-te-te-te.
- Én? - húztam össze szemöldökömet.
- Park Jimin lánya vagy? - tette hozzá a szőke férfi.
- Igen, talán ismerik? - kérdeztem vissza, holott jól tudtam, hogy ismerik. Eszembe jutott, hogy őket is láttam aznap este, amikor először jöttem el futni.
- Folytassuk inkább bent a beszélgetést - vágott elém a férfi és kinyitotta a magas kaput, hogy beinvitáljon.

Megpróbáltam a lehető leghatározottabban lépni, azonban mivel ismeretlenek voltak számomra, ezért kissé féltem. Az apám barátai az enyémek is. Nem lehetnek rossz emberek.

- Mégis mit csinálsz? Megvesztél? - hallottam meg az előttem motyogó két férfit. A szőke kérdései megválaszolatlanok maradtak.

- Honnan ismerik apámat? - kérdeztem rá, mikor már az épület falai elzárták hangomat a külvilágtól.
- Nem lenne szabad itt lenned - válaszolta a szőke haverja teljesen eltérve kérdésemtől. -, azonban nem tűnsz egy értetlen fruskának, így nyilván rájöttél volna arra, hogy mi zajlik itt. Eléggé úgy tűnt, mintha nyomoztál volna a kapun túlról.
- Miért nem? - kérdeztem vissza.
- Mármint miért nem kellene itt lenned, vagy miért nem tűnsz fruskának? - kérdezett vissza a férfi.
- Most már mindkettőt szeretném tudni - kulcsoltam össze karjaimat testem előtt, hogy eltüntessem remegő ujjaimat és határozottabbnak tűnjek. Ne mutasd ki, hogy félsz. Ne mutass ki semmilyen érzelmet.
- Apád azt mondta, hogy teljesen szeparálódjunk el tőled, a legkevésbé sem kellene belebonyolódnod az itteni dolgokba - válaszolta, de valamiért nem tűnt túl komolynak. Ránéztem és nevethetnékem támadt. Talán az aranyos orcája miatt. Olyan volt, mintha folyamatosan csak mosolygott volna, én pedig nem tudtam nem boldog lenni, ha ránéztem. - A másik kérdésre nincs válaszom.
- Yoongi! Hol a reggelim? - hallottam meg egy női hangot, aztán ajtócsapódást, amitől kissé összerezzentem. - Hű! Huzatos a ház - bújt elő a falak takarásából. Egy ideig a földet figyelte, azonban, amikor megpillantott, ugyanolyan sápadt lett, mint a két férfi, amikor a levegőn beszélgettünk.
- Majd kapsz valami mást - adott csókot a lány szájára a szőke férfi, akit ezek szerint Yoonginak hívtak.
- Ó, értem ám, hogy mire gondolsz - nyávogott tovább a nő, de nem volt képes elemelni tekintetét rólam. - Mit keres itt ez a lány? - suttogta, de én mégis tökéletesen hallottam.
- Hoseok behívta - válaszolta Yoongi.
- Ugye ő nem Jimin lánya? - sziszegte fogai között.
- De - sóhajtott a szőke.
Nem bírtam tovább, hogy titkolóznak.

- Valaki elárulná, hogy mégis miért fél mindenki apámtól?
Kérdésemet mind a hárman hatalmas nevetéssel díjazták, ami eléggé erőltetettre sikeredett.
- Félünk az apjától! Hát ez jó vicc! - csapkodta az asztalt Yoongi.
Látták az arcomon, hogy nem vettem be a mutatványukat, ezért azonnal komorrá vált a tekintetük.
- Na, jó, én összecsinálnám magam, ha meglátná, hogy itt vagy velünk - eredt meg hirtelen a szőke férfi nyelve, mire én felkuncogtam.
- Jó, húzzatok szobára, addig én mesélek Suanak - tolta el magát az asztaltól Hoseok és felpattant. Kezét felém nyújtotta és felsegített. - Ha szeretnéd, körbe is vezetlek közben - fordult felém, mire egy aprót biccentettem.
- Jó reggelt! - jött egy újabb nő a helyiségbe, ugyanolyan arcot vágva, mint a többiek, az első pillantáskor.
- Igen Nina, ő Sua, Park Jimin lánya - válaszolta kapásból Yoongi. - Mi eltűntünk! - húzta maga után a másik nőt egy hosszú folyosón.
- Most már tényleg tudni akarom, hogy mi folyik itt! - csattantam fel a hajamba túrva.

- Még a születésed előtt Jimin tagja volt a szervezetünknek, együtt kaptuk el a rosszfiúkat. Akkoriban kétszer annyian voltunk, mint most, de apád legutolsó bevetése alatt rohamosan lecsökkent az embereink száma. Nem tudom, hogy mennyit tudsz a szüleid múltjáról, de nem hiszem, hogy túl sokat - fordult felém, én pedig fejmozgatással helyeseltem. - Jisoot fogva tartotta egy másik banda és Jimin minden egyes tettével azon volt, hogy kiszabadítsa. Senki nem hitt a szemének, amikor édesanyád sértetlenül előkerült - mesélte megállás nélkül a szüleim múltját, ami egyre jobban felkeltette az érdeklődésem. Nekem tényleg ilyen menő szüleim vannak? - gondolatomra elmosolyodtam. - A születésed után Jimin megszüntetett minden kapcsolatot a szervezettel, azzal az indokkal, hogy nem szeretné, hogy átélj az övéhez hasonló élményt. Mivel apádat rengetegen ismerik, így veszélyes lenne neked belebonyolódni ebbe. Bárki bosszút forralhat, és nem szeretné, hogy az rajtad csattanjon. - Apám csak engem véd. - Szeretném, ha nem mondanád el, hogy itt jártál, tőlem biztos nem fogja megtudni. Valószínűleg kitörne a harmadik világháború - nevetett fel kínosan.
- Hol is vagyok? - tettem a hülyét, ezzel arra utalva, hogy nem árulok el semmit neki.
Hoseoktól kaptam egy mosolyt, aztán elfordultunk a következő folyosóhoz.
- Egyébként hogy tetszik a hely? - kérdezte.
Nem igazán tudtam a látvánnyal foglalkozni, mert érdekeltek azok, amiket Hoseok mondott a szüleimről.
- Hatalmas - vezettem körbe a szemem a nagy teremben. Fejem fölött egy óriás csillár világította be a bútorozott helyiséget.
- Ez igaz - nevetett fel. - Menjünk tovább - hívott maga után.
Egy újabb folyosón indultunk el. Mind a két oldalt több szoba nyílt, amelyekből hangok szűrődtek ki. Halk nevetés, beszélgetések, vagy zene. Amikor még kint álltam az épület előtt, nem gondoltam volna, hogy a tágas épületben ennyi ember él.
A legtöbb szoba zárva volt, azonban egy helyiségbe esélyem volt bepillantani. Megtorpantam, mert eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Hoseok nem vette észre, hogy lemaradtam, ezért lehetőségem nyílt bekukkantani.

A küszöböt átlépve rengeteg gép csalogatta a tekintetemet. Egy saját edzőtermük is volt, amit sokáig üresnek gondoltam. Azonban, ahogy egyre beljebb merészkedtem, halk szuszogásra lettem figyelmes. Próbáltam hátrébb lépkedni, még mielőtt észrevett volna a férfi, azonban sikeresen feldöntöttem egy állványt.
- Bo-bo-bocsánat, nem akartam megzavarni - feleltem, amikor az izzadt testű férfi rám emelte tekintetét.
Egy ideig furcsán méregetett, aztán megjelent egy halvány mosoly szája sarkában.
- Semmi baj - állt fel a földről, arcát törölgetve egy kendővel.
- Sua! - hallottam meg nevemet a folyosóról, Hoseok keresett.
- Akkor én, megyek is - fordultam meg.
- Maradhatsz - válaszolta és hallottam, ahogyan közeledik felém. - Jaebum vagyok - nyújtotta felém kezét, amit óvatosan megszorítottam. - Te pedig biztosan Sua vagy.
- I-igen - néztem feljebb, hogy ne kelljen verejtéktől csillogó felsőtestét bámulnom.
- Á, Sua! - lépett be Hoseok a helyiségbe. - Szólhattál volna, hogy itt vagy! - lépett közénk a férfi.
- Elnézést! - sütöttem le szemeimet.

Éppen készültem elhagyni a helyiséget, azonban megragadtam szememet a szoba egyik sarka.
- Az ott egy box ring? - kérdeztem magam elé beszélve.
- Az, de már régóta nem használta senki - válaszolta és mellém lépett.
Nem tudom, hogy miért nem voltam képes levenni szememet a mellé felfüggesztett zsákokról és a többi boxhoz szükséges felszerelésről.
- Szeretnék megtanulni boxolni! - feleltem egyszerűen.
- Hogy mi? - szaladt fel szemöldöke Hoseoknak, mire én elmondtam újra. - Jobb lesz, ha minél hamarabb hazamész - kezdett el idegesen járkálni a helyiségben Hoseok.
- Kérem! - próbáltam szemkontaktust találni a feldúlt férfivel.
- Nem! Még szükségem van a golyóimra, élni akarok! Már az is hiba volt, hogy behívtalak. Jimin ki fog nyírni! - hadarta a férfi.
- Nem fogja megtudni! Kérem! - győzködtem tovább.
- Amúgy sem lenne senki, aki meg tudna tanítani, még suliba jársz, időd sem lenne. Felejtsd el! - próbált lebeszélni róla. Azonban látszott, hogy nem ismer. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, az úgy is lesz.
- Iskola után tudok jönni bármikor. Nem lakom messze. Csak egy-két óráról lenne szó - érveltem tovább. Megpróbáltam elkapni karjait, hogy megszakítsam járkálásának folytonosságát.
- Majd én megtanítom - lépett be egy újabb férfi a helyiségbe.
Egy pillanatra lefagytam, amikor felpillantottam a magas adoniszra. Arca feszes volt és kifogásolhatatlan. Ugyan látszott rajta, hogy rég elhagyta már az én korcsoportomat, mégis nagyon jóképű volt és éreztem, egyre jobban elpirulok, ahogyan egyenként találkozok jobbnál jobb képű pasikkal.
- Seok Jin, ne! Te sem akarnál bajba keveredni! - fordult felé Hoseok.
Jin felém pillantott és azt hiszem, hogy a beleegyezésemre várt. Magasról tett arra, hogy Hoseok figyelmeztette.
Megpróbáltam összekapni magam és egy határozott biccentést kierőltettem magamból.

Akkor, abban a pillanatban, bizsergés futott át egész testemen. Legbelül, valahol nagyon mélyen tudtam, hogy a napjaim alaposan meg fognak változni. Gondolataim egy mosolyt csaltak arcomra, hiszen ezt akartam. Valamit, ami felforgatja napjaimat, mert már olyan nagyon untam ezt a folytonosságot.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a díjakat. Jól esik, hogy naponta érkeznek, ahogyan kihívások is meg minden. Legszívesebben megválaszolnék minden kérdést, de az túl sok lenne. Nem csak egy-kettő érkezik naponta és szerintem az sem lenne fair, ha csak úgy válaszolnék néhányra, ezért úgy döntöttem, hogy nem csinálok egyet sem.

Ne haragudjatok! Köszönöm még egyszer!