Az agyamra megy ez a hülye csengő. Melyik idióta találta ki, hogy ez szóljon minden egyes órában? Mindjárt felnyomok neki egy kaktuszt... - by Dami.

Jiminnek sikerült rávennie magát, hogy otthagyja lányát és végre elinduljon a dolgára, ami a rendőrőrsön várta. Képtelen lett volna elszakadni attól, hogy ne folyjon bele a bűntényekbe. Ugyan nem volt olyan veszélyes, mint előző „hivatása", de ezzel is megelégedett. Leginkább az irodában szívta a levegőt, de volt, hogy a nyomozókkal tartott. Hiszen imádta azt, amikor a veszély a sarkában loholt.

Jisoo sem választott különleges munkahelyet, megelégedett egy kicsi, de igencsak forgalmas hotellal. Ugyan nem ő volt a vállalat feje, de jól fizetett az állása és nem is kellett sokat távol lennie az otthonától. Nem csak recepciósként tevékenykedett, de a szálloda arcának is megválasztották. Volt, hogy az utcán mindenféle ismeretség nélkül ráköszöntek, vagy odakiáltottak neki - „Láttalak a TV-ben!" - vagy éppen - „Csak miattad olyan forgalmas az a hely". Nem véletlen, hiszen senki nem mondta volna meg azt, hogy már családja van és nem éppen a huszonévesek életét éli. Főnökét nem zavarta, ha néha néhány órával hamarabb elhagyta a munkahelyét, ennek lehetett az oka az, hogy ennyire felfuttatta a helyet, valamint az is, hogy nem egy zsémbes öregember volt a feljebbvalója.

Sua pedig élte a tizenévesek átlagos életét. Délelőtt falak közé zárva, délután pedig vagy barátnőjével és Tennel lógott, vagy éppen otthon próbált készülni az iskolára. Azért csak próbált, mert volt mindig valami, ami jobban érdekelte a tételeknél és a matematikai képleteknél, az pedig a zene volt. Az élet nem csak gyönyörű külsővel áldotta meg, hanem fülbemászó hanggal is. Fiatal korában folyton folyvást dudorászott, vagy megpróbálta utánozni a TV képernyőjén látott előadókat, ahogyan a testüket rázták a zenére.

Jiminnek és Jisoonak nem volt kérdéses, hogy egy olyan suliba írassák be, ahol megcsillogtathatta tehetségét. Mivel Ten sem panaszkodhatott ilyen téren, hiszen igencsak jó ritmusérzékkel rendelkezett, így ugyanabba az iskolába kerültek. Természetesen ez csak előnyt jelentett számukra.

- Sua szemszöge -

Ismét egy kiállhatatlan rikácsoló tanárt kellett hallgatnom második órában, ahogyan az egyenleteket véste a táblára. Mintha nem lett volna elég a kora reggeli. Alig tettem be az iskolába a lábam, letámadott az osztályfőnököm, hogy behívatja a szüleimet, hogy elbeszélgessen velük, a folytonos késésem miatt, ami természetesen miattuk volt és alig volt csak pár perc.

Hangosan sóhajtozhattam, miközben a matek értelmén gondolkoztam, ugyanis Ten mosolyogva kapta felém a fejét. Mivel Dami a padra borulva az igazak álmát aludta a fülébe dugott fülhallgatóval, Tennek muszáj volt kinyújtania nyakát, hogy megláthasson. Feje csóválásával jelezte, hogy jobban tenném, ha odafigyelnék a tanárra, nem pedig máson elmélkednék. Egy biccentéssel válaszoltam, hogy megpróbálok koncentrálni, amikor a pápaszemes tanár rontott a látóterembe.

- Dami kisasszony! - szólította meg barátnőmet, aki természetesen nem hallotta. Újra próbálkozott azzal, hogy megköszörülte a torkát, ám így sem ébredt fel a padtársam.
A tanárnő már éppen készült arra, hogy megragadja Dami haját és úgy próbálkozzon felkelteni, amikor egy erőteljes rúgást mértem barátnőm bokájára.
- Sua! - pattant fel idegesen Dami, ami a vonalzóval a kezében várakozó matek tanárt is meglepte, ugyanis hátratántorodott, egészen a minket figyelő Ten padjáig.
Ujjamat szám elé kaptam, ezzel jelezve azt, hogy nem éppen most kellene leszidnia azért, amiért egy lila foltot ajándékoztam bokájára.
Mikor eljutott az agyáig, hogy egy matekóra közepén csak úgy felpattant a helyéről, lassan visszatelepedett a székére. Óvatosan elkezdte kémlelni a termet, majd amikor megtalálta, akit keresett, ijedt fejjel fordult felém. A tanárunk eléggé csúnya szemekkel bámult rá, nem csodálom, hogy inkább nem tartotta vele a szemkontaktust és rám emelte pilláit.
- Következő órán számot adhat tudásáról Dami kisasszony - csapott az asztalra a vonalzójával tanítónk. Aztán elhagyta a termet, mivel elszaladt az idő és jócskán belenyúlt a szünetbe az óra, az incidens miatt.

- Hé! Min merengtél annyira? - ült le mellém Ten, miután Dami felállt, hogy leszaladjon a büfébe.
- Igazából csak azon, hogy mi értelme itt ülöm matekon. Sokkal több kedvem lenne gyakorolni a táncot.
- Ó, igaz, ma adjátok elő a téren nem? - kérdezte, miközben arcát kezei közé fogta és az asztalra könyökölt.
- Aha - szorult gyomrom össze.
- Na, ne idegeskedj! - ragadta meg kezemet, mire belőlem elszállt azonnal a félelem. - Többször is láttalak már gyakorlás közben. Hibátlanul énekelted végig az egészet - ösztönzött.
- De ott van a tánc is, egészen biztos, hogy elrontom. Ó, már most sem tudom, hogy mi után mi jön - túrtam idegesen hajamba és nyöszörgő hangot hallattam.
- Ácsi! - ragadta meg egyik kezével államat, a másikkal pedig kifejtette hajamat ujjaim közül. Ha nem tette volna ezt meg, valószínűleg kitéptem volna minden egyes szálat, a hajhagymákkal együtt. - Ott leszek végig, hogy segítsek. Tudom, hogy menni fog, csak neked is el kell hinned - simított végig arcomon, ami mosolygásra késztetett. Közelebb hajoltam hozzá és egy apró puszival köszöntem meg, hogy segített lenyugtatnia.
Ismét csengettek, ami azt jelentette, hogy át kell vonulnunk a laborba, hogy végignézzük, ahogyan összeönt néhány löttyöt a zakkant kémia tanárunk. Remélem egyszer sikerül végre összekevernie valami olyat, amitől leég a suli.

Ten segített kikecmeregni a pad mögül, aztán átmentünk a folyosó másik végébe. Dami már toporzékolva várt az ajtó előtt, aztán, mikor meglátott, megragadta a karomat és elszakított barátomtól.
- Tudod, hogy mi lesz ma? - kezdett el hadarni felpörögve.
- Az előadásunk a téren? - kérdeztem vissza. Hatalmasra tágult szemekkel nézett vissza rám, aztán keze csattant az arcán.
- A francba! - zsörtölődött.
- Most meg mi van? - értetlenkedtem.
- Megkérhetném a lányokat, hogy ne a küszöbön állva, a kémia óra kezdetekor trécseljenek? - paskolta meg hátunkat az ég felé álló hajú zakkant.
- Később elmondom - suttogta Dami, aztán besietett a terembe és leült az első sorba.
Dami mindig is odavolt a kémia órákért. Egyszerűen lenyűgözte, amikor a zakkant kísérletezett. Kémiában szinte legyőzhetetlen volt. Egyedül egyetlen egy osztálytársunk értett még annyira hozzá, mint ő. Taeyong szintén az első padban gubbasztott és minden egyes kémia versenyen részt vett. Ő volt a tanár kedvence, ami Damiról nem mondható el. Neki ki kellett vívnia mindig a zakkant figyelmét.
- Mivel a múlt órán eléggé beszédes kedvükben voltak, így szeretnék meghallgatni néhány feleletet - pompás, akkor én most elbújok. - Van valaki, aki hajlandó lenne első felelő lenni? - kérdezte, mire az első padban ülők kihúzták magukat, míg a többiek - velem együtt - inkább lapítottak. Még Ten sem volt oda a kémia órákért, szimplán csak megtanulta az anyagot óráról-órára. A zakkant átnézett a két kémia imádó diákján, egyenesen oda, ahol a nyusziként lapítók voltak.
- Handong! - szólította meg az előttem ülő lányt, aki neve hallatán felemelte hátsóját a székről. Kissé billegett magas sarkújában, majd mikor megtalálta az egyensúlyt, kitipegett a táblához.

Sosem volt semmi bajom egy osztálytársammal sem, ám az ő stílusa már a kezdetekkor szúrta a szemem. Eléggé eltértek a nézeteink. Nem csak úgy nézve, hogy ő felülnézetből látta azokat a dolgokat, amiket én oldalnézetből - hála a tűsarkú cipőinek - mindig is úgy tartotta, hogy a gazdagok előnyben részesülnek. Egyáltalán nem volt az gond, hogy tehetősebb, egészen addig, ameddig ezt nem hangoztatta.
Cipője sarkától egyedül körme volt hegyesebb, amit a képletek felírásakor minden egyes alkalommal koptatott a táblán. Összeszorított fogakkal tűrtem a fülem kínzását, egészen addig, ameddig meg nem kapta érdemjegyét, ami alig volt jobb a minimumtól.
Az ő feleletét még követte kettő másik, aztán elhadarta gyorsan az anyagot, amit alig győztem a füzetembe firkálni. Dami az órán többször is felém pillantott, alig várta, hogy befejezhesse, amit elkezdett óra előtt.

- Nem hiszem el, hogy pont ugyanakkor van az előadás - borult vállamra Dami.
- Mikor? - toltam el magamtól.
- Amikor a kosár meccs - bukott ki végre belőle. - Ott akarok lenni, Sua - tettetett sírást a lány, aztán ismét magához húzott. Ezúttal hagytam, hogy rám borulva ápolja sértett lelkét.
- Majd a döntőre elmegyünk - próbáltam hatni rá, de nem igazán sikerült.
- De, ha nem szurkolok nekik, akkor biztos kiesnek - húzódott el tőlem és orrát lógatva sietett vissza az osztálytermünkbe.
- Mégis miért olyan fontos neked, hogy az a csapat nyerjen, aki ma játszik? - böktem meg, egy kaján mosolyt villantva.
- Mert abban a csapatban játszik Jungwoo - ragyogott fel szeme azonnal.

Jungwoo egykor még osztálytársunk volt, de egy éve átiratkozott egy másik középsuliba, mert rájött, hogy nem érdekli annyira a zene. Dami, amikor csak tehette, a nyomában loholt. Néha már sajnáltam is a fiút, amiért szinte nem lehetett egy szabad perce sem. Barátnőmet nem keserítette el az, amikor Jungwoo egyértelműen a tudtára adta, hogy nem bírja. Töretlenül próbálkozott tovább.

- Te is tudod, hogy nagyon jól kosarazik, biztos bejutnak a döntőbe, akkor pedig ott leszel - villantottam felé egy mosolyt.
- Igazad van - csapott a levegőbe.
Azt hiszem sikerült hatnom rá, mert eltűnt arcáról a szomorúság.

Zeneórák következtek, ami egyet jelentett a totális fáradtsággal. Eléggé komolyan vették a tanárok a tánc és az ének oktatást.

Mivel az osztályunk két csoportra volt osztva, elváltak útjaink Tennel körülbelül két órára. A mindig pörgő Dami azonban továbbra is mellettem maradt. A lányok egy külön bandát alkottak, aminek voltak alcsapatai.
Mikor beléptünk a táncterembe, a tanárunk azonnal tapsolni kezdett, ami egyet jelentett azzal, hogy gyorsítsuk fel lépteinket. Azonnal sorba rendeződtünk és vártuk, hogy milyen feladatot kapunk ezúttal. Mivel az ajtó nyitva maradt, ezért beszűrődött rajta minden zaj és alig hallottam, mit mond a tanár. Szerencsére minden egyes óra ugyanúgy folyt. Névsor ellenőrzés, aztán nyújtás.
Mikor végeztünk ezekkel, ismét felsorakoztunk a táncoktató előtt. Ekkor füttyszók szöktek be a terembe, amik a tanárunknak szóltak. A negyvenes éveiben járó nő hosszú festett szőke fürtökkel rendelkezett és kifogásolhatatlan alakkal. Idegesen odakapta a fejét a hang irányába, egy ördögi arccal pedig elzavarta a hívatlan vendégeket.

- Mivel néhány óra múlva már a téren lesztek, ezért szeretném, ha utoljára bemutatnátok a produkciótokat. Először a páros, valamint a három tagú csapatokat szeretném látni - továbbra is azon gondolkodtam, hogy melyik mozdulat mit követ. - Van valaki, aki szeretné kezdeni? - kérdezte a szőke nő, mire egy kar a magasba lendült.
- Én kezdeném, de nincs itt a párom - hallottam meg Handong hangját.
- Rendben, akkor más veszi át a helyét - tekintett végig a csapaton, én pedig próbáltam elbújni az előttem álló Dami és Gahyeon mögé. Mivel nem voltak túl magasak, így nem nyújtottak túl jó búvóhelyet. - Van önként jelentkező? - tudtam, hogyha senki nem jelentkezik, akkor engem fog választani, mivel minden egyes próbáját láttam Handong duójának. Egy hozzá hasonló lány volt a párja, aki szintén szerette, ha tudják az emberek, hogy honnan származik, bár fele annyira volt ellenszenves.
A teremben továbbra is csend honolt. - Ez esetben akkor Sua, megkérnélek, hogy te add elő Handonggal - mondta ki döntését. Kiléptem a búvóhelyemről és megközelítettem a puffogó Handongot.
- Nem választhatnék én? - kérdezte nyávogó hangon a szőke nőt, aki már be is kapcsolta a zenét, ezzel nemleges választ adva Handong kérdésére. Szerencsére a vokállal nem kell törődnöm, mivel Handong duója csak táncot ad elő.

Felcsendült az ismerős dal, fejemben pedig lefutott minden egyes mozdulat egészen a végéig. A troublemaker(bajkeverők) koreója nem volt túl bonyolult, én mégis izgultam, hogy elrontok valamit. Volt néhány elem, ami kifejezetten nem tetszett, főleg, amikor meg kellett érintenem a továbbra is ideges Handong hátsófelét. Mivel óra előtt lecserélte iskolai egyenruháját egy sokkal vékonyabb anyagú, testhez simuló szoknyára, így tisztán éreztem még alsóneműje vonalát is. Imádok táncolni, de alig vártam, hogy Handongmentes övezetbe kerüljek.
A Damival közös táncunk, valamint a csoportos táncot is sikeresen letudtuk. Óra végén fáradtan heveredtem le a földre. Mindenki más elhagyta a termet, Dami is elment, hogy beszerezzen egy üveg vizet, amivel végre csillapíthatta szomjúságát. Nekem arra sem volt erőm, hogy eljussak a terem másik végében lévő székekhez.
- Valaki nagyon fáradtnak tűnik - hallottam meg az ajtó felől egy hangot, amitől kezdett visszatérni az energia belém, amit kiforogtam órán. Ten leheveredett velem szemben a földre és egy vizes palackot nyomott orrom alá. Mikor végre megízlelhettem az első cseppet, egy aranyos vigyort villantott felém, amitől azonnal erő szökött elgyengült végtagjaimba.
- Köszönöm, életmentő vagy - hálálkodtam. Felállt a földről és engem is felsegített.
- Te butus, miért fektetsz bele ennyi energiát? - rántott közel magához.
- Kettő helyett háromszor kellett táncolnom és az sem segített, hogy a harmadik produkciót Handonggal kellett bemutatnom - panaszkodtam és közben elkezdtünk a folyosó irányába araszolni.
- Összefutottam Damival és mondta, hogy eléggé kiütötted magad Handong barátnője miatt.
- Ha nem szedtél volna fel onnan, még mindig ott ülnék a földön - böktem orrommal vissza a táncterem felé. - Egyébként neked nem máshol kellene lenned? - jutott eszembe, hogy neki nem éppen velem kellene lennie. Aztán fejen csapott a felismerés, hogy bizony nekem is éneken kellene lennem.
- Az ének és a tánc egy órán volt megtartva, hogy egyszerre gyakoroljuk mindkettőt.
- Francba! - kiáltottam el magam, mire a folyosón állók felém kapták a fejüket. - Nekem órám van - eredtem futásnak. - Suli után beszélünk! - intettem vissza.

Az énekórára szó szerint beestem. Azt hittem, hogy utamat állja majd egy ajtó, azonban az nyitva volt, így a kilincs helyett a levegőt markoltam meg és elvesztettem az egyensúlyom. Pompás, alig álltam fel a földről, ismét oda kerültem.

- Örülök, hogy végre megtisztelt jelenlétével - fordult felém a törpe énektanár. Mivel a földön voltam, együtt éreztem kissé vele. Lentről nem is tűnt olyan aprónak.
- Elnézést tanárnő, eléggé elfáradtam az előző órán - hajlongtam előtte, aztán oldalazni kezdtem a többiek felé és helyet foglaltam Dami mellett. A lány pacsira nyújtotta a kezét, hogy gratuláljon az esésemért. Kezdetét vette a hangszálak gyilkolása, ami átlagosan zajlott. A tanár felállt egy székre, hogy egy magasságba kerüljön velünk, majd alcsapatonként gyakoroltunk délutánra. Kezdtem kissé megnyugodni, amikor apró hibákkal egyetemben elénekeltem a soraimat. A törpétől kaptam egy elégedett biccentést, amit remegő hanggal köszöntem meg, az óra elején történt beégésem miatt.

A suli végén közösen elfogyasztottam az ebédet a jól összeszokott csapatunkkal, ami nem volt túl népes. Ten, Taeyong, továbbá egy két évvel fiatalabb kocka már foglalta az asztalt. Én pedig Damival, Gahyeonnal és Siyeonnal letelepedtem hozzájuk. Amikor leültem végre, felszisszentettem, mikor megérintettem a térdemet.
- Mi a baj? - fordult felém Ten érdeklődve.
- Óra elején eltaknyolt - kuncogott Dami, mire a másik két lány is elnevette kissé magát.
Egy „nem vicces" fejjel ajándékoztam meg őket, mire megpróbálták elfojtani a kacarászást, bár továbbra is volt, hogy majdnem megfulladtak evés közben, mert eszükbe jutott a zakózásom.
Ten többször is a térdemre pillantott, amit a szoknyából és ingből álló egyenruha nem rejtett el. Mindig megmosolyogtam, ahogyan aggódva figyelte minden egyes mozdulatomat, aztán eszembe jutott, hogy alig néhány perc múlva indulunk a térre és azonnal izgalom lepett el.