Másnap hiányérzettel ébredtem, na meg körülbelül úgy, mint egy mosott szar. Mikor oldalamra fordultam egy koppanás jelezte, hogy a földre esett valami. Nyöszörögve kúsztam utána az ágyon és onnan lelesve vettem észre, hogy az apró ékszer a padlóra hullott a dobozka pedig mellette hevert. Szerencsére sértetlen volt.

Kezem között szorongattam egy ideig, majd az órára pillantva konstatáltam, hogy sikeresen elaludtam és, ha nem csipkedem magam, akkor bizony elkésem a suliból. Hatalmasakat nyújtózva totyogtam egyik szekrénytől a másikig és próbáltam összeszedni a dolgokat. Miután felöltöztem és rendbe szedtem a hajam, a tükör elé állva próbálgattam az arcomhoz a fülbevalót. Úgy döntöttem, hogy fülembe fűzöm a csillogó ékszert.

A szobámból kirobogva anyának az csillogó kiegészítő hamarabb szemet szúrt, mint a hangulatom. Csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor eléggé komoran szóltam vissza.

- Merre jártál este? - kérdezte meg, miután apa kilépett a házból.

- Semerre - válaszoltam, és megpróbáltam befejezni a beszélgetést azzal, hogy elvonulok.

- Tudom, hogy elmentél valahova, a cipőidet máshová rúgtad le és nyitva hagytad az ajtót - morgolódott, miközben karjait összefonta mellkasa előtt. Orromat lógatva álltam vissza elé és készültem elmondani az igazat, amikor kezével kisimított egy tincset arcomból. - Menj, mert elkésel - puszilta meg homlokomat, majd elmosolyodott.

Halványan bólintottam, aztán lassú léptekkel haladtam el előtte, ki a kocsihoz.

***

A suliban a terembe érve azonnal szemet szúrt egy talpig feketébe öltözött fiú, aki Ten padján ült. Haja oldalt borotvált volt, csak a feje tetején volt hosszabbra hagyva, amely lepelként takarta fejét ott, ahol rövidebb volt. Háttal ült nekem és a telefonját nyomogatta. Mikor úgy tettem, mintha megköszörülném a torkomat, felém kapta a fejét és csak ekkor tűnt fel, hogy Ten az. Szemeim hatalmasra tágultak és még nehezemre esett az is, hogy ne üljek a székem mellé. Zavaromra válaszul fejére húzta kapucniját és csak annak takarásából pillantott néha felém. Dami nem sokkal utánam érkezett és érezte a feszültséget. Hangosan, névre szóló köszönéssel próbálta oldani, de nem igazán sikerült. Taeyong inkább pont az ellenkezőjét tette. Halkan, nesz nélkül érkezett és nem szólt egyikünkhöz sem, ahogyan Yoohyeon és Siyeon sem.

***

- De szép a fülbevalód! - érkezett mosolygósan mellém Yoohyeon második óra után. Ten ekkor haladt el mellettem és egy pillanatra megfordult.

- Szerintem is! - felelte flegmán, majd tovább ment. Az ajtó előtt megtorpant és hallottam, amint egy lánnyal kezd el beszélgetni.

- Talán rosszat mondtam? - kérdezte Damitól a lány, de választ nem kapott. Barátnőm csak egy morgást engedett ki magából, majd a padra feküdt.

Úgy tettem, mintha a kukához mentem volna, ami az ajtótól volt pár méterre.

Mikor odaérkeztem, láttam egy lányt, akinek vörösre festett tincsei voltak. Arcéle erősen kidudorodott és keretként foglalta magába keskeny arcát. Sikerült pár szavát elcsípnem, de egészen furán ejtette ki, így nem is értettem.

- Midorinak hívják. Japán cserediák - suhant el mellettem Taeyong, ki a folyosóra.

Ezzel aztán sokat segítettél.

- Mennyi kell? - kérdezte a lány, mire felé kaptam a fejemet. Ő is engem nézett. Mélyen a szemembe bámult, majd megragadta Ten karját és a folyosóra húzta.

Mi történik?

Tent suli után egy ismeretlen bandával láttam. A lány, Midori is velük volt és próbált rengetegszer ráakaszkodni Tenre, de láttam, hogy neki ez kevésbé esett jól.

- Annyira idióta - csóválta a fejét Taeyong mellettem. - Nagyon nem tetszik ez nekem.

- Én nem akartam, hogy ez legyen. Féltem őt, borzalmasan - motyogtam el-elcsukló hanggal.

- Igyekszem vigyázni rá, de nekem közel sem tudom úgy kontrollálni, mint te - indult el a társaság irányába.

- Gyere, menjünk haza - ragadott karon Dami és magára erőltetett egy mosolyt.

A suli elé érve egy fiút láttunk meg, aki egyedül ácsorgott és a kavicsokat rugdosta az útra.

- Jungwoossi - kiáltotta el magát Dami és a karjai közé rohant.

Mosollyal töltött el látni őket, ahogyan ölelkeznek, de mégis kissé irigy is voltam. Félretettem ezt az érzést és megfordultam, hogy egyedül induljak haza.

- Eszedbe ne jusson meglógni! - kiáltotta el magát Dami, olyan hangosan, hogy még kilométerekre is lehetett volna hallani. Pillanatok alatt mellettem termett, Jungwoo pedig ráérősen jött utánunk.

- Te meg mit keresel itt? - hallottam meg mögöttem a fiú hangját. Nem tudtam kinek célozta, csak akkor jöttem rá, amikor szembe találtam magam egy ismeretlennel.

- Folyik a biznisz - vigyorodott el a fiú.

- Hello! - köszönt rá Dami, mire a fiú felé fordult rágózó mozdulatokkal, mely csak rontott a pszicho kinézetén. Haja borzas volt és helyenként látszott, hogy a festék elkezdett lekopni róla. Szemei ijesztőek voltak és természetellenesek.

Jungwoo védelmezően lépett közelebb Damihoz.

- Csak nem papucs lettél? - nevetett fel hitetlenül.

- Hogy-hogy élsz még? - kérdezett vissza Woo.

- Mi ez a fogadtatás? Nem örülsz, hogy újra látjuk egymást? - közeledett a fiú, mire Jungwoo maga elé emelte kezeit és harcra készen állt.

- Haechan! - hallottam meg egy lány hangot. A vörös rókaképűtől eredt.

- Nekem dolgom van, - köpött a földre - remélem, látjuk még egymást - vigyorgott még idétlenebbül. Hölgyeim! - hajolt meg előttünk, majd a japán lány után futott.

- Jobb, ha elkerülitek - morogta Jungwoo, szemével követve Haechant.

- Ki volt ez? - kérdeztem Jungwootól.

- Egy terjesztő. Ahogyan a vörös is - sóhajtott egy nagyot.

- Úgy érted drog... - kérdezett vissza Dami, de Jungwoo befogta a száját.

- Shh - csitította el.

El kell távolítanom Midorit Ten közeléből.

Damiék a ház sarkáig kísértek, miután elbúcsúztam tőlük, ismét előjött a hiányérzet, amit reggel éreztem. Valakitől még el akartam köszönni, de az a személy nem volt ott.

- Sua! - hallottam meg apám hangját. - Leugrom a bázisra, nem jössz? - kérdezte.

- De, csak lepakolok. Majd utánad futok - erőltettem magamra egy mosolyt, holott még a beszéd is nehezemre esett. Fáradt voltam. Nem vagyok fizikailag egy gyenge lány, sőt, még lelkileg sem. De Lucas hazugságainak és Ten elvesztésének súlya túl nagy teher számomra.

A bázisra érve köszöntem mindenkinek, akibe belebotlottam, azonban feltűnt, hogy egészen más volt a hangulata mindenkinek. Zaklatottak, nyugtalanok voltak.

Mikor megtaláltam Yoongiékat hamar ki is derült, hogy mi az oka.

Nagyon megviselt volt a csapat. Piszkosak voltak, ruhájuk szakadt volt és helyenként véreztek is.

- Megmondtam, hogy ne gyertek utánam! - ordította el magát hangosan Nina és lekevert egy hatalmas pofont Hoseoknak. A fiú nem szólt semmit, csak elfogadta az ütést. - Miattad vesztek oda az emberek!

- Higgadj le! - fogta meg a vállát Jin, majd Jaebum elhúzta egy idős emberhez, aki kendővel tisztogatni kezdte az arcán húzódó hatalmas hasítást. Egy vércsík húzódott a nyakán végig, amely vége a darabokban lógó dzsekije alá folyt.

- Mégis mi történt? - kapkodtam a fejem és a legjobb állapotban lévő fiúhoz térdeltem, aki egy dobozon kuporgott.

Jinyoung nem szólt semmit, csak hallgatta, ahogyan a földön fekvő és ülő emberek üvöltenek a fájdalomtól.

Mikor egy fiatalabb lány felsikoltott az ajtó irányában, azonnal odakaptam a fejemet. Elborzadtam a látványon. Két fekete köpenyes férfi támogatta a terembe, kiknek vér fedte ruháját. A lány arcán lógott a bőr, valahol pedig egyáltalán nem volt már. Mikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy már láttam egyszer ebédkor. Gyönyörű, babákat megszégyenítő arca volt és folyton mosolygott. Most viszont egyáltalán nem tudtam leolvasni az érzelmeket arcáról, hiszen bőr helyett vér fedte. Végignéztem, ahogyan elvezetik a terem egyik zugába, egy sötét függöny mögé, majd már csak azt hallottam, ahogyan hangosan felsír.

Próbáltam fülemtől elfedni a hangokat, mert úgy éreztem mindjárt megőrülök.

- Nem bírom! - ordítottam fel és elrohantam.

- Sua! - hallottam meg Jin hangját, de csak tovább rohantam. Addig futottam, ameddig meg nem állított valami, vagy valaki. Apám mellkasának estem, aki szorosan magához ölelt.

- Shh... nyugi.

- Mi történt velük? - kérdeztem remegő hanggal, arcomat apám puha pulóverébe fúrva.

- Gyere - lépett el lassan tőlem, de karja továbbra is hátamon pihent.

Instabil lábakkal követtem, mígnem leütünk az étkezőben egy asztalhoz. A konyhából egy nő forró teát rakott le elém, amit kortyolgatva lassan sikerült megnyugodnom.

- Egy nagyobb csapat ma kiment feltérképezni egy helyet. Senki nem gondolta, hogy a terepet nem hagyták őrizetlenül, így egy hatalmas harcba keveredtek - kezdett hozzá apám.

- Miért hibáztatja mindenki Hoseokot? - kortyoltam nagyot a teába.

- Nina egyedül akart bemenni egy épületbe, hogy megnézze mi a helyzet. Eléggé sokáig tartott neki, ezért Hoseok utána küldött egy csapatot, hogy kiderítse mi tart neki ennyi ideig. Valaki kibiztosított egy bombát és az épület a levegőbe repült - válaszolt kérdésemre. A lélegzetem is elakadt. - Nina kész meghalni a csapatért, de nem akarja, hogy érte más az életét veszítse - csóválta a fejét. - A robbanás után az osztagot hátba támadta egy állig felszerelkezett csapat és csak életek árán sikerült elmenekülnie néhányuknak.

- Hogy tudsz ennyire érzelem mentesen beszélni erről? Olyan emberek haltak meg, akiket ismertél, a barátaid sebesülten fekszenek! - kiáltottam rá, mikor hangom kezdett stabilabbá válni.

- Sua! - nyúlt kezemért.

- Hahh... Mire is számítottam egy gyilkostól - nevettem fel hitetlenül.

- Hagyd abba! - suttogta.

- Te mégis miért nem voltál ott velük? Te is tag vagy nem? - kérdezősködtem.

- Szeretnél holtan látni? - kérdezett vissza, mire mélyen szemébe néztem. Még csak nem is pislogott. Fejemet megráztam, majd elindultam vissza a sérültekkel teli terembe.

- Ahjussi! - szólítottam meg egy fehér, orvosokéhoz hasonló köpenyt viselő idős férfit.

- Valami baj van? Megsérültél? - kérdezte, miközben próbálta elállítani egy férfi vérzését.

- Nem - ráztam a fejem és az anyagra tettem a kezem, amit a páciense mellkasára szorított. - Csak segíteni szeretnék - válaszoltam.

Néhány pillanatig nem válaszolt. Mikor körbe nézett a teremben, a rengeteg beteget látva hagyta, hogy segítsek neki.

- Húzz a kezedre egy kesztyűt! - utasított, mire engedelmeskedtem. A mellettünk lévő asztalon előkerítettem egy használatlant, majd miután a kezemre húztam, odaengedett a férfihez kezeimet az anyagra nyomta, én pedig mozdulatlanul tartottam azt, ameddig ő felmérte a férfi állapotát. Egyre csak sápadtabbá vált. Szája kiszáradt, mellkasa pedig egyre csúszósabbá vált a verejtéktől.

- Doktor úr! - kiáltotta el magát egy nő, mire a férfi egy pillanatra odakapta a fejét.

- Kérlek, keress más orvost, nekem most itt van dolgom - válaszolta nem törődöm hangnemben.

A nő tovább ment és figyeltem, ahogyan minden orvos továbbküldi, egészen addig, mígnem összeesett.

A velem dolgozó orvos látta, hogy otthagyom a pácienst, ezért kapcsolt és átvette a helyemet. A nőhöz futottam, egyszerre értem oda Jinyounggal.

- Mi történt vele? - kérdezte a férfi.

- Fogalmam sincs - szorítottam kezeim közé a nő arcát, majd ellenőriztem a pulzusát. - Jinyoung, mit csináljunk? - kérdeztem nyugtalanul.

- Fektessük fel ide - emelte meg gyengéden a testet, én pedig lefogtam a dobozokat, hogy nehogy felboruljanak.

- Keresek valakit! - hagyott magamra.

Félve ellenőrizgettem az életjeleket és próbáltam rájönni, hogy mi baja lehet. Körülbelül tíz percig térdeltem mellette egyedül, mikor Jinyoung végre visszatért egy orvossal és egy gurulós hordággyal.

- Vigyük el az orvosi szobába! - utasított minket, mire megragadtuk ismét a nőt és felfektettük az asztalra. Jinyoung az orvost követve tolta az asztalt, én pedig ott maradtam a terem közepén és tehetetlenül kapkodtam a fejem, egyik betegről a másikra.

- Tudna segíteni? - ragadta meg a vállamat egy férfi, aki egy sebekkel teli fiatal fiú felé intett.

Határozottan bólintottam, majd a fiúhoz futottam és elkezdtem a sebeit tisztítani.

- Jimin szemszöge -

Mikor megláttam Suát a teremben rohangálni, kesztyűvel a kezén, amelyben hol gézlapot, hol vizes palackot szorongatott, elöntött a büszkeség. Annyira jó érzésekkel töltött el a látványa, ahogyan emberséggel próbálta a betegeket menteni. Ha már én ilyen szörnyű embernek születtem, legalább ő más. Fájt, hogy kiderültek dolgok a múltamról. Hogy megtudta ki voltam előtte.

Sokat gondolkodtam azon, hogy valahogyan eltiltom a helytől, hogy neki ne kelljen vérhez nyúlnia. Ne kelljen olyanná válnia, mint amilyen én vagyok. Azonban már nem tudnám megtenni. Annyira nagy odaadást mutat a sebesültek iránt, hogy nem tudnám elvenni tőle a bázist. Ő is a tagjává vált. Az emberek maguk közé fogadták és megszerették.

- Hogy csináljam? - léptem mellé.

Pillanatokig csak a kezét figyelte, hogy pontosan csináljon mindent, ahogyan az orvos utasította. Majd mikor felpillantott rám és látta, hogy komolyan gondolom, a kezembe nyomott egy kesztyűt és elkezdte mondani, hogy mit csináljak.

- Sua szemszöge -

Fura volt apán látni az akaratot, de mégis sikerült még egy ilyen helyzetben is mosolyt csalni az arcomra a látványa, ahogyan bánt a sebesültekkel.

Jinyoung is erősen próbálkozott, de a remegő keze láttán aggodalom fogott el.

- Jinyoung! - szólította meg, de nem figyelt fel rám. Mintha csak más világba lett volna zárva.

- Jinyoung! - ismételtem meg, közelebb hajolva hozzá.

- Hm? - fordult felém és leejtette a kezében tartott tálat, amibe az orvos az imént rakott bele véres üveg darabkákat.

- Miért vagy ilyen? Bánt valami? - kérdeztem, mire zavarodottan rázni kezdte a fejét. Épp készült volna a kezei közé rejteni arcát, de rájött, hogy a kesztyűje csupa vér.

- Csak rossz látni ezt az egészet. Végignéztem a távolból, ahogyan egyenként haltak, vagy sebesültek meg a barátaim - szorította össze szemeit, majd a földre szegezte.

- Tessék?

- Mesterlövész vagyok. Nem teremhetek ott a többiek mellett, hogy megmentsem őket - magyarázta az üvegdarabokat pakolva a tálkába.

- De segíthetsz nekik felépülni. Na, meg ki fedezné a seggüket, ha nem te? Szerinted Yoongi nem félti a hátsóját? Többször fogja a sajátját, mint a párjáét - próbáltam viccesre venni, hogy oldjam a feszengését.

Jinyoung elmosolyodott.

- Rendes lány vagy Sua! - dicsért meg, én pedig elengedtem egy mosolyt. Azt hiszem jót tett neki, hogy elmondhatta valakinek a problémáját. Sokkal jobban koncentrált és kevésbé remegtek az ujjai.