- Sua szemszöge -

A párnáim közé temetkezve feküdtem a plafont bámulva. Furcsa volt, hogy könnyeim hamar felszáradtak.

Talán már hozzászoktam a fájdalomhoz.

Mindenki elmegy és maradok egyedül.

Minji nem érdemelte meg a halált.

Az ezernégyszázas szoba újabb lakóját veszítette el.

Halandót küldött a felhők közé, hogy bővüljön az angyalok száma.

Ennyire megfogyatkoztak volna?

A telefonom megcsörrent.

Hív a menny?

A kijelzőn feltűnő név láttán azonnal másra gondolok.

Engem a pokol akar.

Lucas hangját hallva valami eltörik bennem.

Azon filóztam, hogy bontom a hívást, de valamiért mégis visszaköszöntem.

Miután azt mondta, hogy történt valami, érdeklődni kezdtem. A háttérből autók zaját hallottam meg.

- Mondd! – utasítottam.

- Tenre az utcán találtam rá. Nincs túl jó állapotban – mormolta.

Ten nem menne ki az éj közepén soha.

- Ha ismét át akarsz verni, valami hihetőbbet találj ki – emeltem el a telefont a fülemtől. – Na, szia! – köszöntem el és készültem lerakni.

- Várj! – kiáltotta, majd hallottam, ahogy elindul. – Beszélj!

- Ki? – kérdeztem vissza, velem egy időben pedig valaki más is megszólalt a vonal másik végén.

- Hagyjál már – dünnyögte valaki – Már felnyaltam a fedélzetet – folytatta.Tényleg ott van Ten.

- Hol vagy?

***

Azt hiszem az éjszakai edzés sosem lesz a kedvencem. Zavart, hogy nem láttam az orromig sem. Több helyen is kiégtek a lámpák, vagy éppen pislákoltak. A sikátorokban kergetőző kóbor kutyák hangjára többször is megrettentem és alig vártam, hogy odaérjek. Nem mintha Lucas közelségére jobban vágytam volna.

Undorodtam tőle.

Vagy mégsem?

Az izomagy legalább tud verekedni.

Bár simán bevinnék neki pár ütést.

Az utcába befordulva megpillantottam őket a lámpa fényében.

Lucas egy kerítésnek dőlve ácsorgott. Orra előtt pedig füst szállt fel.

Mióta dohányzik?

Ten pedig tőle pár méterre ült és dülöngélt.

- Vigyük haza – haladtam el Lucas mellett, aki érkezésemre a földre dobta a csikket, majd cipőjével eltaposta.

- Ahogy akarod – mormolta, miközben ellökte magát a kerítéstől és felnyekkent. A hangra felfigyeltem, ekkor vettem csak észre, hogy nem volt túl jó állapotban.

- Majd én viszem! – szóltam rá, mikor megpróbálta felrángatni a hátára Tent.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – csóválta a fejét és ugrott egyet, hogy feljebb rázza Tent a hátán.

- Ne ugrálj, vagy lehánylak! – ordította Ten.

- Fogd be, vagy az árokban végzed! – szólt vissza Lucas.

- Mind a ketten hagyjátok abba!

Kikerültem őket és pár lépéssel elhaladtam, hogy vezessem Lucast Ten otthonáig.

Nem mondtam semmit, Lucas pedig így is értette, hogy mit szeretnék. Hang nélkül követett. Csak annyit hallottam néha, hogy felnyög. Olyan megfordultam és megkérdeztem, hogy álljunk-e meg pihenni. Lucas mindig ugyanazt válaszolta.

„Menjünk tovább. Minél hamarabb otthon szeretnék lenni."

Fáradt voltam, de tudtam, hogy valaki nálam is sokkal fáradtabb lehet.

Ten otthonához érve elgondolkodtam azon, hogy be kellene-e mennem, vagy kint hagyjuk, és majd ő bebotorkál. Nyilván nem fogadnának a szülei túl kedvesen.

Miután Lucas letette a fiút a földre, hamar eldőlt a sorsa. Ten nem bírt a lábára állni.

Lucasra néztem.

- Nem! – válaszolta azonnal.

- Csak pár méter lenne. A külső szobában van egy heverő – álltam elé.

- A te pasid volt. Haza kellene mennem józanodni – fogta meg a fejét.

- Egy kis cipelésbe nem halsz bele – forgattam a szemeimet.

Nem egyezett bele, így muszáj voltam én behurcolni Tent.

Furcsa volt újra ennyire közel lenni hozzá. Lassan simítottam végig bőrén, miközben feltornáztam a vállamra. Mozdulatomra felnyögött és rám nézett. Szóra nyitotta a száját, de hamar kábulatba esett ismét.

- Az ajtót legalább kinyitnád? – kérdeztem vissza sem nézve Lucasra.

Pár pillanatig gondolkozott, de egy hangos sóhaj után végül belement. Nem éppen úgy történt az egész, ahogy terveztem, ugyanis az ajtó hangos csattanással ütközött neki a falnak, mire a hálókból hangok szűrődtek ki.

Gyorsan ledobtam Tent a heverőre és indulni is akartam, azonban feltűntek a karján lévő foltok.

Ujjbegyemmel lassan végigszántottam bőrét, azt kérdezgetve, hogy mégis mik ezek.

- Azt hiszem új függőség után keresett – felelte Lucas – most, hogy te már nem vagy vele.

A szemeibe néztem, mire hátrébb tántorodott. Elfelejtettem lemosni az elkenődött sminkemet. Képzelem milyen rémesen festhetek.

A zsebére pillantottam, ami eléggé kidudorodott.

- Tablettás dobozok és füves cigi. Ha otthagyod, akkor a szülei megtalálhatják.Ha ellopod nem lesz mivel kiütnie magát egy ideig. Bár, ki tudja mennyi van nála – motyogta Lucas, a szobában járkálva. – Te döntesz – kapcsolta le a villanyt.

- Ti meg mit kerestek itt? – borult ismét fénybe a szoba Lisa érkeztével, akit szorosan Kook bácsi is követett.

- Se-se-semmit – dadogtam ujjaimat morzsolgatva.

- Ten! – kiáltott fel Lisa, amikor megpillantotta a fiát szétterülve.

- Így találtunk rá az úton – suttogtam.

Lisa és Kook bácsi egy ideig csendben tapogatták végig Ten testét.

- Miattad lett ilyen! Miattad nyúlt a drogokhoz! Csak el akart menekülni a bánattól, amit te okoztál! – ordított rám a csendből kitörve Lisa.

- Lisa – nyúlt Kook bácsi a derekához.

- Hagyj! – ütötte el a karját. – Ő is tudja, hogy az ő hibája – nézett rám. –Tűnj el! – ordított hangosabban, miközben könnyek folytak végig arcán.

- Rendben – szegeztem a földre szemeimet. Miközben megfordultam egy pillanatra Tenre néztem még.

Sajnálom.

- Menj már! – kiáltott ismét Lisa.

Megszaporáztam mozdulataimat és Lucast magam előtt tolva tűntem el a házból.

- Na, akkor a soha viszont nem látásra – intett Lucas, én pedig éreztem, hogy nem tudom csak úgy elengedni.

- Várj! – ragadtam meg a karját. A meglepődöttségtől majdnem zakózott egyet, de sikeresen megállítottam.

- Mit akarsz? – fordult vissza felhúzott szemöldökkel.

Gondolkodóba estem. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg.

- Siess! – kiáltott rám.

- Köszönöm, hogy nem hagytad ott Tent!

Végül csak úgy kiszakadt belőlem.

Lucas felkapta a fejét és jó ideig csak bámult.

Volt időm kiélvezni az esti hűs szellőt, míg nézett. Néztem a közúti lámpafényében megcsillanó íriszét, majd azt, ahogyan közelebb lép hozzám.

- Sietsz haza? – kérdezte szemembe nézve.

- Ha haza mennék csak gondolkodnék. Semmi kedvem hozzá – válaszoltam.

- Helyes. Akkor velem jössz – ragadta meg a karomat.

- De mégis hová? – kérdeztem. Mintha csak elnyelte volna a szél a hangomat. Meg sem hallotta.

Utcákon át csak húzott maga után, én pedig árnyékként követtem.

- Oda fel – mutatott egy magas házra és fala mentén függőlegesen mozgatta kezét, egészen a tetőtérig.

- Mit akarsz te ott?

- Levegőzni – válaszolta és elindult.

***

A ház tetején ücsörögve rájöttem, hogy rossz ötlet volt kabát nélkül elindulni az esetébe. Vacogó foggal mocorogtam, hogy keressek egy jobb pózt, de sehogy sem sikerült.

Nem tudtam az elém táruló gyönyörű kilátásra koncentrálni, miközben azon voltam, hogy ne egy ház tetején leljem halálomat.

- Ide fagyok – dadogtam.

- Csak nyugodtan – válaszolta Lucas a gyújtóját kattogtatva orra előtt.

- Add azt ide! – nyúltam érte, de nem tudtam megkaparintani. – Akkor ne! –húzódtam távolabb tőle.

Mikor elhallgatott a monoton kattogás láttam, hogy füst száll fel mellőlem. Lucas ismét rágyújtott.

- Miért szoktál rá a bagózásra? – kérdeztem meg, miután már jó pár slukkot lenyomott.

Nagyot szippant, majd lassan kifújja. Mintha húzná az időt, hogy jól átgondolja a válaszát.

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy miattad? – felelt kérdéssel.

Meglepődöttségemben ide-oda kapkodtam a fejem és ismét mocorgásba kezdtem.

- Gondoltam.

Ismét nagyot szippantott, kifújta a füstöt, majd az ujjai közé szorította a csikket. Karját fejéhez emelte, majd csak annyit láttam, hogy a ház mellett a szélben táncolva a mélybe hull a cigarettacsutka.

- A válaszom nem.

- Pedig eléggé szar volt nélküled. Nem volt senki, aki húzza az agyam. Na, meg beleokoskodjon az életembe – szemeit le sem vette az éjjeli fényekről. – Apámon kívül – tette hozzá.

- Akkor mégis mi értelme volt elküldened? – fordultam felé és próbáltam magamra vonni a figyelmét azzal, hogy a cipőm talpát összeütöttem néha. Eléggé hülyén festhetett mutatványom, de elértem a célom.

Telefonját maga elé emelte, és egy pillanatra felvillant a fénye. Valószínűleg megnézte mennyi az idő.
- Miért vagy ma a szokásostól is rondább? – vonta fel szemöldökét.

Hangosan felnevettem kérdésén. Már hozzászoktam ahhoz, hogy állandóan lerondáz, de eszembe jutott az elkenődött sminkem és az, hogy mennyire van a lelkivilágom romokban.

- Reménytelen az életem.

- A tied is? – kérdezett vissza Lucas, majd maga elé emelte a kezét. – Adj egy ötöst!

Megpróbáltam a tenyerébe csapni, de nem számítottam rá, hogy megragadja majd a csuklómat és közel ránt magához.

- Bár ilyen könnyű lenne minden, mint amilyen könnyen magadhoz húztál – temettem arcomat nyakhajlatába és mélyen beszívtam a füsttel keveredő illatát.

- Akkor maradjunk így még egy kicsit, hogy könnyebbnek tűnjön minden – javasolta karját körém csavarva.

- Eszemben sincs elmenni – kuncogtam fel és elengedtem magam.

Hosszú percekig ültünk a tetőn, egymás karjaiban.

Megnyugtatott, ahogyan hallottam minden egyes lélegzetvételét, majd azt, amikor éreztem miképpen tüdejéből ürítette a levegőt.

Ujjait összefűzte enyémekkel és nem hagyta, hogy lilára fagyjanak. Igyekeztem elfojtani a mosolyt, ami szám szegletéből próbált kitörni. Hiszen nem volt min mosolyognom. Egy rakás szerencsétlenséggé vált a napom.

A nap már réges-rég az ég alá bukott, mikor úgy éreztük, hogy ideje elhagynunk a tetőt és fedezéket keresni az éj elől.

- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezte Lucas, amikor maga elé engedett, hogy először másszak le a létrán.

- Ha elmondod, majd megtudom – másztam le a létráról.

Lucas felmutatta az ujját, hogy várjam meg, míg lemászik, és majd akkor elmondja.

Karjaimat mellkasom előtt összefontam és úgy vártam rá.

Ekkor tűnt fel, hogy mennyire hiányzik is a szoros ölelése.

- Azon – ért földet előttem, talpaival nagyot csattanva a földön -, hogy –nézett szemembe, mire nagyot nyeltem és tettem egy lépést hátrébb, hiszen nagyon közel álltunk egymáshoz. – mennyire hasonlítunk Bonnie és Clydera.

- Max te – tettem mutatóujjamat orrára és úgy próbáltam meg eltolni, miközben én is távolodtam tőle.

- Inkább minimum – csípett oldalamba. – Hazakísérlek.

- Na, inkább ez a minimum! – csaptam mellkasára, majd elsiettem előtte.

Nem gondoltam volna, hogy valami jó is történhet velem egy ilyen borzalmas napon. Egyértelműen az volt a nap legboldogabb pontja, amikor újra magam mellett érezhettem Lucast.

De ki tudja, lehet, hogy csak akkor volt annyira tökéletes minden. Lehet Lucas ismét csak szórakozott velem.

Ki tudja.

***

A küszöb előtt ácsorogva, fogalmam sem volt, hogyan kellett volna elköszönnöm. Mint két távoli barát? Egy átlagos sziával? Vagy öleltem volna át, mintha egy fontos személy lenne a számomra?

Inkább megvártam, hogy ő kezdje meg a búcsúzkodást.

- Na, hát akkor, szia! – intett és elkezdett hátrafelé lépkedni.

Mivel ő sem született csodagyerekként, így nem látta, hogy mi történik a háta mögött és sikeresen összeütközött apámmal.

- Apa! – kiáltottam el magam, amikor megláttam őt.

- Sziasztok! – köszönt.

Lucas megfordult, majd mikor meglátta apámat, felvont szemöldökkel mérte végig.

- Azt hiszem, mi még nem is találkoztunk – lépett közel Lucashoz apám. – Hadd mutatkozzam be, Sua édesapja vagyok, Park Ji...

Azt hiszem kijárt már a depi után egy ilyen rész.