- Ideje volt felvenni kisasszony – hallottam meg egy ismerős hangot a másik oldalról.

- Véletlen volt – ismertem be.

- Talán örülhetnél is a szerencsének, mert van itt valaki, aki számít rád – felelte.

- Mi? Reggel van ehhez – dörzsöltem meg szemeimet, hátha hamarabb szűnik fejemből az álmosság és könnyebben felfogom, amit mond.

- Sua! Mizu? – szólalt meg Ten a vonal végén.

- Na, jó, kitől érkezett a hívás? – kérdeztem meg, az előző férfinek intézve szavaim.

- Egy jó barátodtól, Jackson Wangtól. Remélem feldobtam a reggeled – nevetett fel erőltetetten.

- Annyira azért nem jó. Mit keres ott Ten? – tértem vissza.

- Semmi jót, hidd el. Eléggé feszes helyzetben van – válaszolta – szó szerint – röhögött fel ismét.

- Mit csináltál vele? – még én is meglepődtem, hogyan változott át hangszínem fenyegetőbe.

- Eljöhetsz és meglesheted. Eléggé be van szívva a fiú és nem segítenek rajta a kötelek sem.

- Jackson! – kiáltottam el magam idegességemben.

- Küldöm a címet, a fiam hagyd ott! Ha bármit is elárulsz neki, Ten meghal – tette le a telefont.

Idegességemben ökölbe szorítottam kezemet. Körmöm tenyeremet vájta, majd csak azt éreztem, hogy ujjaim közt forróság folyik végig és hull a földre.

Miért nem lehetek csak egy pillanatra boldog? Miért kell ilyen hamar véget érnie valami jónak?

Összeszedtem magamat és körülnéztem. Autók után lestem és megpróbáltam stoppolni. Nem voltam szerencsés, még csak nem is lassítottak.

Percek teltek el, mire újabb jármű érkezett. Nem szalaszthattam el. Ezúttal kiálltam az út közepére és ott vártam, hogy megközelítsen a kisbusz. Hallottam a duda hangját, de ellenálltam a félelmemnek. Nem mozdultam. A jármű lelassított, majd egy nő szállt ki belőle.

- El az útból! – kiáltott rám.

- Nem tehetem! Szöulba kell mennem! – kiáltottam vissza és elindultam a nő felé.

Az ajtón behajolt és láttam, ahogy egy férfival beszédbe elegyedik. Olyan hosszan társalogtak, hogy volt időm kitalálni azt is, hogy valószínűleg az élettársa lehetett. Szőke haja kezdett lenőni, arca ápolt volt. Bőven elég volt ez a pár apróság ahhoz, hogy leszűrjem, valószínűleg egy nagycsalád lehetnek és éppen a gyerekeikhez sietnek haza. Nincs elég ideje ahhoz, hogy fodrászhoz menjen újrafestetni a haját, de a felesége elvárja, hogy az arcát borotválja.

- Igyekezz, mert otthon már több éhes száj vár, kisasszony!

- Már is! – pattantam be a hátsó ülésekre.

Kezeim közé kaptam telefonomat és azonnal írni kezdtem rajta. Lucasnak szántam egy utolsó üzenetet, a ki tudja mi előtt. Próbáltam bátor lenni, de féltem attól, hogy mi fog ott fogadni.

Ne haragudj, hogy csak úgy eltűntem. Nyomós okom volt rá. Kérlek, ne gyere utánam azonnal. Abból csak nagyobb baj lenne. Az apád hívott. Rendben leszek.

Utoljára végigsimítottam szeretett telefonomon, majd lehúztam az ablakot és ahogyan erőm engedte, az aszfalthoz vágtam a telefont, pont egy teherautó alá keveredett, így nem kell azon aggódnom, hogy esetleg, ha valaki megtalálja, az adataimat megszerzi.

Nem akartam, hogy apám lekövessen, ugyanis megvannak hozzá a módszerei. Egyedül akartam elintézni ezt az egészet.

- Kisasszony, elhagyta a telefonját! – fordult hátra a nő, az anyósülésről.

- Dehogyis, a táskámban van – erőltettem magamra egy mosolyt, majd kinéztem az ablakon, ezzel jelezve, hogy a részemről véget ért a beszélgetés.

A nő nagyot sóhajtott, majd előrefordult.

Idegesen pillantgattam többször is a kormány mögé, hogy megnézzem mennyivel megyünk. Általában meghaladtuk a sebességkorlátozást, aminek örültem, de még így is borzalmasan sok időnek tűnt, míg Szöulba értünk.

Mikor felismertem egy teret, gyorsan elkiáltottam magam, hogy szeretnék kiszállni. Közel jártunk Jacksonékhoz, így azonnal kipattantam, amint leparkolt a sofőr. Elhadartam párszor, hogy hálás vagyok és néhány köszönömöt, majd futottam, ahogy lábam bírta.

Mindig megnyugtatott, ha a telefonomat éreztem zsebemben, ahogyan a lábamhoz nyomódik, de nem volt ott és elkapott a pánik. Sírni kezdtem, de tovább siettem, mert Ten számított rám.

Háztömbökkel odébb, ráakadtam egy hatalmas épületre, ahol csak néhány lámpa fénye villódzott át az ablakon. Egy gyárnak tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy minek a gyártása folyt odabent. Egészen addig nem, míg át nem haladtam egy nagy kapun.

Mindenhol egy ismerős gyógyszertár emblémája került szemem elé. Azonban közel sem tűnt úgy, mintha továbbra is annak az ipara folyna odabent. A falak sárgák és koszosak voltak. A csempe ragacsos volt és undorító.

Mikor az előépületbe értem, szemeimet körbefuttattam mindenen. Embereket kerestem, akiket nem találtam.

- Úgy látom megérkeztél Sua! – szólalt meg a mögöttem lévő fal irányából Jackson hangja. Egy doboz volt felszerelve mögém, aminek hangjától hátratántorodtam.

- Ha jobbra elfordulsz, találsz egy lépcsősort – mondta, én pedig követtem szavait. – A második emeletig tipegj fel. Ott várok rád. Remélem nem követett senki, de ha mégis – elhallgatott egy pillanatra, aztán megköszörülte torkát, a drámai hatásért. - Nos, elintézted a sorsát – nevetett fel.

Egy szemrebbenésnyi időre belegondoltam abba, hogy mi van, ha Lucas utánam jön. Képes lenne a saját fiát megölni?

Nem, nem lehet annyira elvetemült.

Visszanéztem a vállam fölött még utoljára. Talán utolsó esélyem lenne a menekülésre.

Nem, nem tudtam volna elfutni már.

Maszkos, fekete öltönyös emberek jelentek meg a bejárat túloldalán. A zárhoz léptek és láncot fűztek rá.

Nem volt kiút.

Nagy levegőt vettem, majd elindultam a lépcsőkön felfelé, ki tudja hová.

A lépcsők fogytak, ahogyan a szusz is belőlem.

Az első emeleten láttam néhány asztalt és töménytelen zsákot, amelyeken mindenféle japán írásjel szerepelt. Ha lett volna pár percem, szívesen bogarásztam volna a jelentésüket, de sürgetett az időm. Arra azonban sikerült rájönnöm, hogy nem gyógyszert állítanak elő a gyárban, hanem sokkal inkább fűvel foglalkoztak.

A dolgozók, mind fehér, orvosi maszkot viseltek, és egyáltalán nem zavartatták magukat. Könnyedén sétáltam át közöttük, egészen a második emeletig, ahol szembetalálkoztam magával az ördöggel.

- Engedd el őt! – ordítottam rá számban érezve a vér ízét. Ahogy megláttam Tent, azonnal elborzadtam és ömleni kezdtek könnyeim. Fejemet fogtam és a földre estem.

Egy asztalra volt kikötözve, ami fölött kések és mindenféle éles tárgyak lógtak.

- Mi tartott ilyen soká? – állt fel ültéből Jackson.

- Engedd el! – könyörögtem mélyen meghajolva, fejemet a hideg csempének vetve.

Kezeit megéreztem karomon. Erősen megszorított és felráncigált.

- Azt teszed, amit mondok és nem esik semmi baja – suttogta fülembe.

Államat felemelte, így újra láthattam Tent, aki körül ott legyeskedett egy lány.

- Ha-ha-handong – dadogtam felismerve őt.

- Szép kis jelenetet rendeztél itt, nem mondom – lépett ki az asztal mögül, egy kart meghúzva. Egy állvány megmozdult mellette, mire az asztal megdőlt, a kések pedig lejjebb leereszkedtek.

- Ne! – ordítottam, majd könnyeimet nyeldestem. – Mit kell tennem? Mit? – fordultam Jacksonhoz.

- Egyszerű, csak egyetlen embert kell ide csalnod – nézett mélyen szemeimbe. – A családodban bujkáló gyilkost. Az édesapádat – halkult el hangja.

- Nem fogom bajba sodorni őt is – csóváltam fejemet.

- Handong! – szólította meg a lányt ismét Jackson.

A kések ismét lejjebb ereszkedtek.

- Állj! – sikoltottam hajamat tépve. – Ide hívom – nyögtem ki. – Ide hívom, csak engedd el Tent! – ragadtam meg Jackson kezét és megszorítottam.

- Hívd! – nyomta kezembe telefonját. Annyira remegtek ujjaim, hogy a földre ejtettem az eszközt.

- Idióta! – csapott arcomra Jackson és ismét a kezembe nyomta a telefont.

Keze nyoma égette arcomat. Fájt, de eltörpült ez az érzés, a félelem mellett.

Féltem, hogy mi lesz Tennel. Féltem, hogy mi lesz apámmal. Féltem, hogy mik következnek még.

Nem volt más választásom. Bepötyögtem apám számát, majd vártam, hogy kicsörögjön.

- Apa! – szóltam a telefonba.

- Sua! Jól vagy? Hová tűntél? Aggódunk érted! – hadarta.

- Igen, én jól vagyok. Kérlek ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok.

- Sua, miért sírsz? – kérdezte.

- Apa, tűnjetek el! – ordítottam a telefonba, majd a falhoz vágtam és Tenhez siettem.

- Te hülye ribanc! – ordított rám Jackson.

Handong az utamat állta és készült ismét meghúzni a kart, de egy erőteljes rúgást mértem könyökére, ami nagyot reccsent.

A lány hatalmasat ordított a fájdalomtól és a földre rogyva szorongatta karját.

Alig eszméltem fel, mikor hátulról Jackson lefogta kezeimet és ráncigálni kezdett. Egészen a rácsos ablakok alatti falhoz vitt, ahol egy láncot tekert rám és kikötözött.

- Ne csináld ezt! A bosszú nem old meg semmit! – próbáltam meg hatni rá. – Tudom, hogy mit érzel! Bánni fogod egész életedben. Nem lesz jobb, ha revanzst veszel a szerelmedért.

- Hallgass! – rúgott hasamba, mire összerogytam.

Tehetetlenné váltam. Csak nyögtem a fájdalomtól és vártam, hogy most mi következik.

- Kelj fel! – ment oda Handonghoz.

Nehezen, de feltápászkodott.

A lány szemében tüzet láttam megcsillanni, majd mellém sietett és ököllel ütni kezdett.

- Hogy mertél belém rúgni? – visította fülembe, hajamat tépve.

- Handong, miért csinálod ezt? – nyögtem halkan két ütés között.

- Fogd be te liba! – rogyott össze előttem és először láttam őt széthullani. – Mindig te voltál az akit mindenki szeretett! Mindig te kellettél minden fiúnak! Te voltál a jó és csodálatos mintalány! – emelte fel újra kezét, hogy lesújtson összetört arcomra.

Nem érte el kezével a célt. Csak leengedte maga mellé.

- Handong, szívesen segítek bármiben. Ehhez pedig az kell, hogy ezt abbahagyd.

- Ne hallgass rá! – szólalt meg Jackson tőlünk méterekre, valahol Ten asztala közelében. Hallottam, ahogyan a fiú ébredezni kezd és hangos köhögésekkel küzd levegőért.

- Minden helyrehozható – néztem mélyen Handong szemeibe. – Itt vagyok neked. Segítek, hogy elfogadjanak.

- Engem nem lehet helyrehozni! – üvöltötte földet ütve.

- Tévedsz! Segíts kiszabadulni és melletted leszek! – noszogattam tovább.

Szippantott egyet, majd térdre tornázta magát. Megpróbálta leakasztani a láncot a rácsokról, azonban visszaesett. Nem tudtam, hogy mi történt, csak azt láttam, hogy szemei kidüllednek és a földre dől.

Ahogy teste eltűnt előlem, úgy láttam meg mögötte egy alakot.

- Túlságosan befolyásolható volt – dörmögte a japán férfi, Yuta.

Megpróbáltam Handong után kapni, de a lánc továbbra sem engedett, a lány pedig mozdulatlanul feküdt. Tincsei alatt láttam kibuggyanni a vért, amiből hamar rájöttem, hogy Yuta lelőtte.

- Lőjj le engem is te állat! Mire vársz még? Engem inkább láncra vertek mint egy kutyát? – ordítottam, de rám sem hederítettek. Sem Jackson, sem Yuta.

- Sua? – hallottam meg Ten hangját. Az asztala felé vezettem tekintetem és ekkor vettem észre, hogy felém fordította arcát.

- Ó Csipkerózsika felébredt – lépett mellé Jackson.

- Hozzá ne nyúlj! – kiáltottam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire szétcsapott a szer – nevetett fel hitetlenül Jackson.

- Hol vagyok? – kérdezte Ten, hol rám, hol Jacksonra pillantva.

- Ott, ahonnan ered a fű, amit te élvezettel pusztítasz – lépett be a lány körünkbe, akit láttam többször is Tennel a sulinál, egy ajtó mögül.

- Midori! – kiáltott fel Ten és láttam megcsillanni arcán az örömöt. – Elengednél? Kezd kényelmetlen lenni ez a sok lánc – kezdett el fészkelődni.

- Pedig jobb, ha elfogadod, hogy azok ott vannak rajtad – mosolyodott el a lány és a nyakához hajolt, hogy megcsókolja bőrét.

- Ne játszadozz a fogollyal – jött utána a fiú is, akiről Jungwootól hallottam pár dolgot.

- Haechan, hát te sem maradsz ki a buliból? – paskolta meg hátát Yuta.

- Kezdődhetne végre. Unatkozom – ásított egyet.

Miközben azon agyaltam, hogy mihez kellene kezdenem, hallottam, ahogyan valamik egymás után potyogtak le valahonnan. A hang irányába fordultam, ami a lépcsősor felé csalt. Kellett idő, hogy felfogjam emberek potyogtak le a lépcsőfordulókban. Minden egyes sikolyt egy puffanás követett, azt pedig cipő dobbanása.

Valaki közeledett.