„Az angyal hátat fordít, az ördög kezet nyújt."

A forró italok elfogyasztása után először álltam fel az asztaltól, gyors elköszönés után a kijárat felé lépkedve meghallottam, hogy valaki betolja az asztal alá a székét és utánam siet. Meglepődtem, amikor Lucas még előttem elért az ajtóhoz és kinyitotta nekem. Hatalmasat sóhajtottam, majd átléptem a küszöböt és szapora léptekkel próbáltam magam mögött hagyni a fiút.

- Várj! Hazaviszlek! – kiáltott utánam és karom után kapott, de nem hagytam, hogy megállítson.

- Nem kell, hogy sajnálj! Jól vagyok! – motyogtam.

- Én nem...

- Te nem ilyen vagy Lucas! Hol van az a fiú, aki állandóan idegesített? – tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és így szembe fordultam vele. Csak pár méter volt közöttünk.

- Az a Lucas egy seggfej – szegezte tekintetét a földre.

- Ha az az igazi éned, akkor azt mutasd és ne mást – csaptam el a fejem és ismét elindultam.

Utánam jött és szótlanul követett.

- Hyu féltékeny lesz – intettem a motora felé fejemmel.

- Jungwoonál van a kulcs, majd ő szórakoztatja – válaszolta egyre közelebb érve hozzám. – Miért taszítasz el magadtól? – kérdezte az utat bámulva.

- Mert ez a helyes. Én nem leszek az a lány, akit egy éjszakára megkapsz. Én nem leszek Handong!

Szája sarkában egy kaján vigyor jelent meg, majd ajkaira harapott, hogy elfojtsa.

- Handongot a pici Lucas szerette – felelte teljesen komolyan, de tudtam, hogy nehezére esett így elmondani.

- Aigoo! – túrtam idegesen hajamba – Perverz állat! – löktem el mellkasánál fogva, mire ő karom után kapott és magához rántott. – Ha nem engedsz el, akkor megbüntetem picit Lu-t – erőltettem arcomra egy gonosz mosolyt, majd térdemmel ágyéka felé közelítettem, azonban nem sikerült megrúgnom. Eltolt magától, még éppen időben.

- Elárulhatnád hol tanultál meg bunyózni – indultunk tovább az otthonom irányába.

- Ez csak egy egyszerű rúgás lett volna – tettettem az ártatlant – bárki képes lenne rá.

- Többször is láttalak már behúzni, vagy megrúgni valakit. Ne hazudj! – mordult rám.

- A youtube csodákra képes – hazudtam.

Egy mély sóhajt engedett ki magából.

- A titkok teszik az embereket kíváncsivá. Ha tudni akarod, akkor várd ki, míg magamtól elmondom.

Magam sem tudom mit műveltem. Egyre jobban megeredt a nyelvem és olyan dolgokat mondtam el, amiket csak a hozzám közel álló emberek tudtak rólam. Valamiért késztetést éreztem, hogy elmondjam. Talán kezdtem megbízni benne, még akkor is, ha éreztem, hogy megüthetem ezzel a bokámat. Valahogy vonzott a veszély. Bírtam Lucast, talán egyre jobban, ahogy kezdte felfedni előttem magát, miközben ő is elmondott néhány dolgot magáról. Vonzott a bajkeverés, mikor elmesélte, hogy egészen tizenöt éves kora óta egy csirkefogó. Én is olyan kicsapongó és szabad szellemű akartam lenni, mint ő.

Nem akartam hazamenni, vele akartam maradni, de nem szerettem volna, hogy aggódjanak értem a szüleim, hiszen féltek, hogy mi lesz velem Ten nélkül.

Már csak fél utcára voltunk a házunktól, én pedig egyre lassabban lépkedtem.

- Na és melyik szenvedélyedet szereted jobban a kettő közül? Motorozás vagy kosárlabda? – kérdeztem az égen átsuhanó madarakat figyelve, amelyek kacskaringózva kergetőztek, majd csicseregve tűntek el a magas háza között.

- Ez egyszerű – vigyorodott el. Felé kaptam fejemet, mert számomra nem volt olyan könnyen megválaszolható. – A harmadik – érkeztünk meg a házunk elé, ezért megtorpantam. Lucas is úgy tett, de furának ítélte, hogy megálltam.

- Na, és az mi?

- Titok – felelte sokat sejtetően. – Miért álltál meg? – kérdezte, miközben átnézett a szomszéd házunkra.

- Itt lakom – biccentettem a házunk felé.

Rájött, hogy bizony nem ott lakom, ahol legutóbb kirakott.

- Nem szeretnél – akartam megkérdezni, hogy nem-e láthatnám vendégül pár órára.

- Nem – vágott szavamba. Kissé túl gyorsan rávágta.

- Talán vámpír vagy? Őket kell behívni a házba, hogy át tudják lépni a küszöböt.

- Ki tudja – fordított hátat, majd egyre távolodott tőlem. – Sua! – kiáltotta el magát, továbbra is a másik irányba fordulva.

- Igen? – húztam össze szemöldökömet, mert a nap fénye erősen megvilágította, továbbra is könnyektől kimart szememet.

- Nem is vagy olyan csúfság – indult tovább.

Elnevettem magam őszinteségétől. Nem tudtam, mit válaszolhatnék, ezért csak beléptem a házba, továbbra is kacarászva szavain. Vajon miért mondta ezt?

- Szia... kincsem! – köszönt anya oldalra döntve fejét.

Nekem is furcsa lett volna magamat abban a pillanatban boldognak látni.

Apa is feltűnt a konyhában és anyához hasonló, értetlen tekintettel nézett rám, majd zúgott el mellettem, egyenesen az utcára.

Remélem Lucas már lelépett.

Hamar visszatért a bejárati ajtón.

- Nem jól zártad be az ajtót – zsörtölődött.

- Hopsz, véletlen volt – tudom, hogy nem hagytam nyitva. Apa nem hazudik olyan jól, mint én.

- Ki volt ez a fiú? – kérdezte, én pedig ledermedtem.

- Melyik? – néztem ki az ablakon, mintha nem tudnám, hogy kiről is van szó.

- Mindegy – legyintett.

Huhh, megúsztam.

A konyhapulthoz léptem, hogy kaját pakoljak egy tálra. Anya csinált néhány sós süteményt, amiből egy elég nagy rakást raktam össze.

- A szobámban ebédelek, fáradt vagyok – siettem el az engem bámuló szüleim mellett.

- Rendben – válaszolta anya.

Még egyszer visszanéztem rájuk és láttam, hogy értetlenül néznek egymásra. Eléggé összezavarhattam őket ezzel a hangulatingadozással, de még magamat is.

A szobámban ücsörögve, a süteményt eszegetve azon rágódtam, hogy Lucas tényleg vámpír-e?

Azt hiszem megártott a vámpírnaplók.

A jó kedvemet hamar eláztatta ismét egy esőfelhő. Egy üzenet elég volt ahhoz, hogy a hepiből depi legyen. Mintha csak nyárból zord tél vált volna. Arcomról úgy tűnt el a boldogság és váltotta fel azt a szomorúság és a könnyek.

Dami közölte velem a hírt, mely miatt szívem üteme megváltozott.

Sua, sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnod, de Ten kórházba került. Egyelőre nem tudom, hogy miért. Taeyong értesített róla, hogy Ten bezárkózott a szobájába és azóta az este óta nem jött ki onnan. Nem evett és nem ivott. Talán csak ezért, nem akarom a falra rajzolni az ördögöt. Taeyong bent van vele, a lányokkal pedig elmegyünk meglátogatni.

Az én hibámból van ott. El kéne mennem hozzá. Erőt kellene adnom neki, de tudom, hogy egyedül kell most hagynom. Könnyebben túlteszi magát rajtam, ha nem lát.

Kérlek vigyázz rá! – írtam neki.

Honnan ered ismét meg a folyó a szememből? Még az óceánok is kiszáradtak volna már, ha a föld ennyit sírt volna.

Újabb üzenetem érkezett. Lassan és félve emeltem arcom elé. Reménykedtem abban, hogy nem egy újabb rossz hír érkezett Damitól. Már amikor megláttam a nevet, akkor kiengedtem magamból egy megkönnyebbült sóhajt.

„Mester" néven volt a telefonomra mentve, hiszen egy alakulat tagja volt, amiről nekem nem is lenne szabad tudnom.

Edzés van padavan!

Talán ez egy jel is lehetett, hogy ideje nekem is elindulnom a Ten nélküli utamon.

Nagyokat szipogva zártam el a könnycsapom, letöröltem egy ultra puha zsebkendővel a könnyeimet, amit anyám szerzett be az újabb kitörések miatt, aztán kirontottam a szobaajtón. Megcsináltam a futás előtti rutinomat, aztán elindultam.

Futás közben visszagondoltam arra, hogy eleinte mennyire nehéz is volt a légzésre figyelnem, hogy ne szúrjon az oldalam. Mennyire fájtak az izmaim, azonban egyre jobban éreztem a fejlődést. A testem kissé megváltozott, a szervezetem hozzászokott a sportoláshoz és eltűnt a szédülés, valamint nem kellett órákig fetrengenem ahhoz, hogy kipihenjem magam.

A bázisra érve feltűnt, hogy mennyien gyülekeztek össze a legnagyobb helységben. Jin mikor meglátott azonnal letámadott.

- Nem láttad az üzeneteket, amiket küldtem? – kezdett el tolni egy másik terembe.

- Nem néztem meg az újakat, csak siettem egyből ide, de miért bújtatsz el? – torpantam meg és lesepertem kezeit vállamról.

- Jin! – hallottam meg egy hangot mesterem mögül, majd apám alakját pillantottam meg, aki ugyanolyan meglepődöttséggel tekintett vissza rám, mint én rá.

Tudtam, hogy egyszer össze fogunk találkozni a bázison, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar történik meg ez a véletlen.

- Helló, apa! – integettem neki kínosan elvigyorodva.

Jin félve fordult meg, majd hagyott minket magunkra.

- Hiába szidnálak le, tudom, hogy nem hallgatnál rám. A makacsságod tőlem örökölted – közeledett hozzám.

- Valószínűleg – sziszegtem fogaim között.

- Gondoltam, hogy egyszer összefutunk itt – simított végig karomon, a helyükön pedig halvány libabőr jelent meg.

- Én is – kezdtem el tanulmányozni a földet.

- Mondtam, hogy nem kapsz szidást, ne félj már! – húzott magához egy ölelésre.

Nem egy gyilkos ölelését éreztem, hanem az apámét, akit én borzalmasan szerettem. Karjai között megnyugodtam, nem feszengtem.

- Na, mutasd meg, mit tanított neked az öreg Jin – tolt el magától, hogy szemeimbe nézhessen, mire biccentettem és elindultam az edzőterem irányába.

Mikor beléptem az ajtón, egy kisebb csapat követett. Nem igazán értettem, hogy miért velem egy időben szeretne mindenki edzeni, de próbáltam nem rájuk koncentrálni. Egy idő után rádöbbentem, hogy nem izomnövelés okából jöttek, hanem azért, hogy megnézzék, mit is tanultam.

- Miért nincs rajtad felszerelés? – mértem végig Jint.

- Nem én leszek az ellenfeled – állt odébb, mire megláttam apámat, kesztyűvel a kezén.

- Csak viccelsz, ugye? – nevettem el magam hitetlenül, arra várva, hogy bólintson, de nem tette.

Apa belépett a ringbe és elkezdte bemelegíteni a lábait. Kisebb terpeszben ugrált minden irányba, közben néha felemelte lábát, vagy a levegőbe ütött.

Nem lesz egy könnyű menet.

Ugyanazokat a mozdulatokat megtettem én is, a ring mellett, majd Jin jelezte, hogy ne húzzam az időt és másszak fel apához.

Számat elhúzva, átmásztam a kötelek között, majd ellenfelem elé álltam. Ököl pacsival kívántunk egymásnak sok sikert, majd már csak arra vártunk, hogy Jin leengedje a kezét és elkezdhessük a barátságos meccset.

- Mivel nem szeretnék senkit szétverve látni, ezért nem a rendes szabályok alapján zajlik a meccs. A tiszta ütések és rúgások száma dönt majd, tehát azok, amelyeket nem blokkoljátok – magyarázta, én pedig bólintással jeleztem, hogy értettem. - Válltól felfelé nem ér a támadás – tette hozzá, majd távolabb lépett és megadta a jelzést.

Apa udvarias szeretett volna lenni és hagyta, hogy én vigyem be az első ütést, amit meg is adtam neki. Mikor a mellkasába húztam, meglepődve nézett rám, majd összevont szemöldökkel pillantott elszántságról árulkodó szemeimbe. Mikor rúgni próbáltam, már hárította és rákontrázott egy gyenge, de jól irányított rúgással a combomba. Nem akart bántani, ahogyan én sem őt, ezért inkább arra mentünk, hogy élvezzük a meccset, nem pedig megnyerni szerettük volna.

Végül győzött a fiatal erő és legyőztem apámat. A meccs végeztével izzadtam terültünk el az edzőterem padlójára fektetett szivacsokon. Mikor végre kifújtam magam, egymás után jöttek oda hozzám gratulálni a nézőink, apával pedig poénkodtak, hogy mégis hogyan kaphatott ki.

Jó volt őt ilyen közegben látni. Egyedül csak Kookkal és Lisával láttam barátként viselkedni, most pedig láthattam a bázis tagjaival is haverkodni.

- Úgy tűnik az öregedés téged is utolért – borzolta össze a haját Nina, mire kinyújtotta a nyelvét, akár egy kisfiú. – Neked pedig gratulálok – jött oda hozzám, ezért kinyújtottam a kezem, azonban ő azt elcsapta és helyette karjai közé szorított. Nagyon jól esett tőle ez a gesztus. Erős testalkata és széles vállai voltak, amik eddig nem nagyon tűntek fel, mert nem láttam őt még ennyire lengén öltözve.

- Sua! – tolta el Ninát tőlem Yoongi és a barátnője, majd tőlük is egy hatalmas ölelést kaptam. – Jól levert a lányod Jimbo! – szólt oda apának. Beceneve hallatán pedig felkuncogtam.

- Jimbo? – forogtam értetlenül.

- Aha, a Jimin és a boss összevonva – magyarázkodott Yoongi.

- Megmondtam, hogy hagyd el ezt a hülye nevet, mert szétrúgom a segged – kapta el nyakát Yoonginak apám és enyhén fojtogatni kezdte.

- Nehogy megfojtsd a fiúnk apját! Hogy fogom felnevelni egyedül? – állt közéjük Yoongi párja, mire mindenki értetlenül meredt rá.

- Hogy mi? – közelítette meg őket Hoseok és szembe fordította magával Yoongit.

- Ó, nem mondtam még, hogy apa leszek? – vigyorodott el Yoongi.

- Nem! – vágta rá egyszerre mindenki a teremben.

- Akkor most mondtam.

Mindenki odarohant hozzá gratulálni, majd Jaebum és Jinyoung úgy döntött, hogy ezt meg kell ünnepelni egy kiadós vacsorával. Próbáltam meglógni, nem akartam a bázis családi hangulatát megzavarni, de azt mondták, hogy én is a családjuk része vagyok és eszemben se legyen meglógni. Így ott maradtam és Yoongi kívánsága alapján rendeltek vacsorát, egy ismeretlen számlára küldve az ételek árát.

Mivel beesteledett, mire elindultunk, így visszafelé nem futhattam már. Apa vitt haza kocsival, ami egy garázsban parkolt.

A haza utat csendben tettük meg. Zavartalanul telt az út, nem találkoztunk össze sok autóval, azonban a főútra kanyarodva azt hittem, hogy otthagyom a fogam, amikor a semmiből egy motoros tűnt elő.

Sorry, hogy ismét idecsúfítok, de régóta gondolkozom már valamin. 
Nos, a könyvet trilógiának szántam, azaz három részes könyvsorozatnak, de most meginogtam. Az van, hogy lenne ötletem a harmadik részhez is, de fogalmam sincs, hogy abból kijönne-e egy az első és második részhez hasonló hosszúságú könyv. A másik pedig az, hogy nem tudom, nektek mi tetszene jobban. A könyv sorozat harmadik része, vagy egy teljesen új könyv.
Írjátok le kommentben légyszi a véleményeteket, ötleteiteket. Most nagy szükségem van a tippjeitekre.

Nekem még az jutott eszembe egy opciónak, hogy a 3. évadot ennek a végére írnám valahogyan pár részben megfogalmazva.

Daydreamerhun köszönöm az eddigi munkádat. Nincs nálad jobb béta és sajnálom, hogy annyit nyaggatlak.