A bál utáni napok ugyanúgy teltek. Reggel suliban ültem, lefárasztottam az agyamat, aztán a testem kínoztam a táncórákon kora délután. Majd mars haza, tanulás, pihenés, aztán sprintelhettem a bázisra. Azt hiszem azokat a perceket élveztem a legjobban, amiket az egyre szimpatikusabbnak tűnő csapattal tölthettem. Jin egyáltalán nem kímélt, amit nem is vártam tőle. Mivel nem volt nagyobb célom a boxszal, csak szimplán az önvédelem miatt érdekelt, ezért az ő tanácsára a kick boxot választottuk. Tehát nemcsak a kezemet használhattam, hanem a lábamat is.

Jó ideig csak arra ment, hogy javítsa az állóképességem és a kitartásom, ezért fekvőtámaszokat és más erőgyakorlatokat végeztetett velem. Egészen addig, ameddig erre rá nem untam és kértem arra, hogy térjünk át az ütésekre és rúgásokra.
- Na, gyerünk! Ne kímélj! - állt meg előttem.
Jó ideig csak néztem a férfit. Nem voltam képes arra, hogy megüssem. Nem akartam bántani. Főleg meg nem az arcát, túl jóképű volt.
- Nem megy! - vágódtam le a földre.
- Talán motivációra van szükséged? - lépett hozzám és a képembe hajolt.
Én is ugyanerre gondoltam. Mikor napokkal ezelőtt rám támadtak azok a fiúk, gondolkodás nélkül próbáltam nekik behúzni. Féltem és ösztönből képes lettem volna megütni őket.
Mikor nem válaszoltam, Jin a hajamba ragadt és úgy próbált meg felrángatni a földről. Ekkor valaki berontott az ajtón és már csak azt vettem észre, hogy ismét a földön ülök.
- Neked elment az eszed? - lökte hátra Jint Hoseok.
- Csak motivációra volt szüksége - szólt hanyagul.
- Hoseok, hagyd! Igaza van - pattantam fel és leporoltam hátsómat.
- Továbbra sem szeretném töketlenül végezni. Titeket is nehéz bújtatnom előle - köpte szavait Hoseok tanítóm képébe. Mintha csak elszólta volna magát, úgy kapta kezét szája elé.
- Miért bújtatod Jint? - fordultam a férfi felé.
- Na, most légy okos! - túrt Jin a másik hajába, vigyorogva. - Én ebből kimaradok - dobta át vállán a kendőt mesterem és kisétált a helységből.
- Nézd, így is túl sokat tudsz - pillantgatott idegeskedve Hoseok.
- Fér még ide - böködtem meg fejemet kezemmel - több is.
- Az apád úgy tudja, hogy nem szólunk bele a rendőrség ügyeibe, de nélkülünk nem mennének túl sokra. Többször is volt, hogy néhány rosszfiút mi dobtunk eléjük, persze a tudtuk nélkül. Nem kapták volna el őket. Úgy tudja, hogy csak néhányan vagyunk itt, ezért, amikor ellátogat hozzánk, a rengeteg embert ki kell paterolnom innen. Szokott segítséget kérni tőlünk, főleg a legdurvább bevetéseihez. Ő nem tudja, hogy azok mögött egy Japán jakuza áll, akik túl veszélyesek, ezért kellenek a többiek is.
- Hogy mi? Jakuza van Szöulban? - pattantak ki szemeim.
Néhány sorozatban láttam már nagyobb jakuzákat és a látottak alapján nem szeretnék annyira találkozni eggyel sem.
Lehunyta szemeit és halványan bólintott.
- De erről apádnak egy szót se! - pattantak ki szemei. - Ezt mi majd rendezzük!
Ujjamat szám előtt végighúzva jeleztem neki, hogy nem szólok erről egy szót sem és ekkor visszatért a csillogás arcára, amit a mosolya varázsolt oda. Napként virít, mikor mosolyog.
- Hadd halljam, kinek van kedve bunyózni - rontott be az ajtón Jaebum. A férfi, amikor meglátott kissé meghökkent, de hamar rendezte vonásait. - Jin azt mondta, hogy vegyelek át néhány napra. Ugyan boxolni nem tudok, de bunyózni annál inkább - ropogtatta meg ujjait előttem.

Erősebbé kell válnom és ehhez az is szükséges, hogy másokat bántsak. Meg kellett ütnöm Jaebumot.
Kezemet mellkasához irányítottam és mosolyogva néztem utána, ahogyan elértem a célpontot. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem, mert hirtelen megragadta karomat és hátam mögé csavarta. A fájdalomtól felszisszentem, ezért nem feszítette tovább.
- Még egyszer, de most tedd oda magad jobban. A tested is vidd bele a mozdulatba! - állt elém ismét. Úgy tettem, ahogy mondta és a következő ütést már én is megéreztem, de nem foglalkoztam vele. Ismét megpróbált ellentámadást indítani, ezúttal használtam lábamat is és megpróbáltam elgáncsolni. Azonban biztos talajon állt.
- Ess már el! - kiáltottam és elkezdtem rugdosni lábát. Pár pillanatig vigyorogva figyelt, aztán magától vágta hanyatt magát.
- Ne! Ne bánts! - nyüszített a földön.
- Most meghalsz! - ugrottam rá.
- Sua! - rontott be Yoongi az ajtón. - El kell tűnnöd! Apád mindjárt itt van - ragadta meg a kezem és egy ismeretlen folyosó felé húzott. Egy lépcsőn lerobogtunk, majd még egyen és egy pincébe jutottunk. Egy vasajtón betuszkolt, ahol korom sötét volt. - Menj a fény irányába!
- Nem azt mondják mindig, hogy ne menjünk arra?
- Ne most hülyéskedj már!
Mivel hallottam, ahogyan apám egyre közelebb beszélt, ezért úgy tettem, ahogy azt Yoongi parancsolta. Akkor menjünk a fény irányába. Legalább megtudom, mi van ott, mert a filmekből ez általában kimarad.

Mily meglepő, valahol az épület mögött kötöttem ki, miután átmásztam egy szűk ablakon. Hát ezért nem mutatják sosem, mert kicsit sem érdekes.

- Aigoo...- nyújtózkodtam. Elindultam feltérképezni a hátsó udvart, aminek végében megpillantottam egy különálló épületet. Megpróbáltam elkapni a tekintetem róla, de nem ment. Olyan hívogató és titokzatos. Kíváncsiságom győzedelmeskedett és futva közelítettem meg a helyet. Mikor a falához már eléggé közel voltam, feltűnt, hogy jó ideje nem járhatott ott senki. Pókhálók lógtak a falon, valamint egy fegyvert pillantottam meg erősen rögzítve. Lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy alaposan végigmérhessem. Nem értettem, hogy miért állították ki csak úgy oda azt a pisztolyt. Átlagosnak tűnt, egészen addig, ameddig meg nem láttam fölötte egy képet. Egy férfialak mosolygott rám. „Vezetőnk, az egyetlen és utánozhatatlan Jun emlékére" - olvastam le a kép fölötti szöveget. Olyan mosolyra ingerlő volt a mondat, le mertem volna fogadni, hogy Hoseok ötlete volt.

Elléptem a faltól és elkezdtem körüljárni az épületet ajtó után kutatva. A másik oldalt meg is találtam. A fa ajtó eléggé rozogának bizonyult. Megpróbáltam a lehető legóvatosabban kinyitni, de nem igazán sikerült. Egy reccsenés, majd az ajtó már el is dőlt előttem a földön.

- Szép volt Sua! - dicsértem magamat.
Lehajoltam és megragadtam az ajtót. Nem volt túl nehéz, hiszen már korhadt volt, ezért könnyedén a falnak tudtam dönteni, hogy akadály nélkül nézzek körbe a helyiségben. Miután eltakarítottam az ajtóból letört darabokat is, villanykapcsoló keresésére indultam. Meg is találtam, azonban nem borította fénybe a falakat. Zsebemhez nyúltam, hogy a telefonomat előkapjam, és annak fényével keresgéljek tovább. Jobb lett volna, ha sötétben maradok. Olyan dolgokat tudtam meg, amelyekről jobb lett volna, ha nem tudok.

A legelső képet világítottam meg, amelyen egy kisebb csapat volt, akik ugyanolyan öltözetben voltak. A sakálos logó virított ruhájukon, na meg vigyor a képükön. Kezükben pedig fegyvert szorongattak. Néhány sor állt a kép mellett. „A béke érdekében vér borítja nevüket életük végéig" - olvastam el az első sort, amiből bőven elég volt. Ismét a képre pillantottam és az arcokra koncentráltam. Legelőször Hoseokot ismertem fel. Az a vigyori napocska egy gyilkos? Tovább néztem a képet. Yoongi, Jaebum, Jin. Ők is? Még a lányt is felismertem, aki mindig helyrerakja a fiúkat, Nina. Már ez is bőven elég lett volna. Teljesen összetört a sakálokról kialakított képem. Azt hittem csak elfogták a brigantikat, vagy kisebb erőszakot alkalmazva bántották őket, de nem. A következő sorok sem erről árulkodtak. Ismét a képre pillantottam. Kook bácsi is ott volt, valamint...APÁM. Mikor az ő arcát felismertem, azonnal hátrébb lépkedtem. Olyan nagy hévvel léptem hátra, hogy elestem. A lábamat felsértette valami a földön, annyira, hogy vér kezdett el folyni belőle. Azonban ez a fájdalom eltörpült a belül lejátszódó kínzás mellett.

Egy gyilkos lánya vagyok. Az apám, akit olyan sokra tartottam és felnéztem rá, embereket ölt!
Az a hatalmas fájdalom, mely bennem volt, egy ordítást csikart ki belőlem, majd még egyet és egy újabbat.

Az a fény, amit követtem. Vajon az igazságot jelképezte volna? Azt, hogy végre megvilágosodok, hogy rájövök mindenre? Jobb lett volna, ha elrejtőzöm a sötétben.

És örökre ott is maradok.

Az örök tudatlanságban.

Miután kellően kitomboltam magam, jobbnak láttam, ha elhagyom a helyet. Hiszen az a ház gyilkosokat dicsőített, amitől nekem hányingerem lett. Rosszul voltam ott. Feltápászkodtam és elindultam az ajtó irányába. A telefonom továbbra is világított és miközben próbáltam kikeveredni a romlott levegővel telt helyről, megvilágítottam egy újabb arcot. Egy gyönyörű lány tekintett vissza rám a képről. A keret felett pedig egy szó állt. „Angyal"

Kivonszoltam a ledöntött ajtót és kívülről valahogy felvarázsoltam a helyére, majd a fal mellett osonva kikukucskáltam. Éppen közeledtek néhányan az egyik oldalt. Elindultam az ellenkező irányba, így elkerültem őket. Futottam, ahogyan csak bírtam, abban a reményben, hogy a látottakat valahogyan elfelejtem, de azok sehogy sem akartak elhagyni. Beleékelték magukat a fejembe. Hány ember élete szárad apám kezén? Soha többé nem akarom látni egyikőjüket sem!

Az épület mellett elfutottam és megpróbáltam átmászni a kerítésen. Egyre csak elhomályosodott előttem a terep és ezért átestem a túloldalra. Ruhámat mindenféle mocsok lepte el, de nem törődtem vele. Csak trappoltam. Futottam, el akartam menekülni az igazság elől. Egy gyilkos lánya vagyok.

Egészen a parkig szaladtam, muszáj voltam megállni. Mekkora egy szerencsétlen vagyok.

Az ég felé néztem és megpróbáltam a könnyeket kifacsarni szememből. Addig dörzsöltem, mígnem tisztulni kezdett látásom. Ahogyan egyre lejjebb tekintettem, úgy kerültek szemem elé a rózsaszín árnyalatai. Úgy éreztem, hogy meg kell érintenem a cseresznyefákat. Olyan hívogatóak voltak, mintha csak azt suttogták volna, hogy menjek közelebb, majd bennük megtalálom a vigaszt bánatomra. Szakítottam egy virágot az egyik fáról és arcomhoz dörgöltem. Leheveredtem a földre, hátamat pedig a törzsnek vetettem. Szememet lecsuktam és hagytam, hogy az illatok elcsábítsanak.

Lovagom, bárcsak itt lennél, hogy elűzd ezt a kínzó érzést a fejemből.

Hallottam a szél süvítését, ahogyan áthalad a fasoron, majd a levegő nyakamat kezdte cirógatni. Néhány percig élveztem a szellőt, azonban mikor a levegő mozgása által keletkezett fák susogása elhallgatott, kissé furcsa volt, hogy én továbbra is éreztem nyakamon a szélt. Lassan kinyitottam szememet és az elém táruló látványtól kedvem lett volna sikítani.

A lovagom meghallotta gondolataimat.

Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, pont, ahogy legutóbb és mellettem guggolt. Amint kinyitottam szememet, azonnal elkapta tekintetét és az addig nyakában pihenő maszkot arcára húzta. Figyelmét a kezében forgatott virágszirmoknak szentelte, majd hagyta, hogy az újra feltámadó szél magával ragadja azokat.
Fejtetőjét ezúttal nem rejtette el, így kócos haja lengedezni kezdett.
Orrommal szipogni kezdtem, majd megpróbáltam hangot kierőltetni magamból.
- Szia! - végül is sikerült.
Egy ideig vártam arra, hogy válaszol, azonban ez nem így történt.
- Mit csinálsz itt? - hajoltam kissé közelebb, mire ő is odébb csusszant. Zsebéhez kapott, mire én is úgy cselekedtem, ahogy ő. Azt hittem, hogy egy kést, vagy más veszélyes tárgyat készül elővenni, azonban nem ez történt. Egy kis cetlit vett elő, majd megragadta kezemet, kihajtotta ujjaimat és tenyerembe fektette a papirkát. Szemem elé emelte az apró betűkkel és számokkal tarkított lapocskát és böngészni kezdtem.
„Ha segítség kell, hívj, vagy küldd el üzenetben a tartózkodási helyed az alábbi számra" - olvastam el az üzenetét. Meg akartam köszönni azt, hogy felajánlotta ezt számomra, de mikor felpillantottam, már hűlt helye volt a lovagomnak.

Már megint hagytam elmenni...

Azonban már előrébb voltam, mert megadta a számát.

Előkotortam zsebemből a telefonomat és üzenetet kezdtem írni neki.
SOS! Nem bírok felállni! - írtam meg az első dolgot, ami eszembe jutott.

Ne vicceld el, mert nem fogom tudni, hogy mikor van tényleg komoly probléma. - jött kis idővel az üzenet.

Igaza van.

Ugyan a hangját nem hallhattam, de végre megtudhattam egy rövid gondolatát.

Vajon mély hangja van? Vagy talán magasabb és viccesebb? A külseje alapján kissé rekedtes és mélyebb hangszínre tippelek.

Ő tényleg egy romantikus, férfias lovag.

Akár a középkori trubadúrok.

Olyannyira feldobott ez a találkozás a fiúval, hogy még arra is képes voltam rávenni magam, hogy hazamenjek, és akár még találkozzak is apámmal. Teljesen elterelte a figyelmem a fekete lovag arról a tényről, amin nemrég még rágódtam.

Jó ideig nem tért még apa haza, azonban, amikor találkoztunk, egy pillantással azonnal elárultam, hogy mennyire nagyot süllyedt a szememben. Értetlenül pislogott felém és próbált szemkontaktust találni velem. Ha tudnád, hogy mit tudtam meg, nem így néznél.

Nem bírtam tovább, inkább felrobogtam a szobámba és eldőltem az ágyon.

Ha te lovag vagy, lehetnék én az, akit megszöktetsz a vártoronyból a sárkány karmai közül?

Mikor hallottam, hogy valaki közeledik a szobám felé, gyorsan lepattantam az ágyról és elfordítottam a kulcsot a zárban. A kilincset megpróbálta lenyomni a fal másik oldalán ácsorgó, de nem tudott bejutni.
- Kinyitnád az ajtót? - hallottam meg apám hangját.
Úgy hozzávágtam volna a kérdéseimet, hogy mit és miért csinált. Egy öldöklés okát nem lehet csak úgy elmagyarázni.
Nem szóltam semmit, csak meghátráltam és visszafeküdtem. Az asztalomról lekaptam a fülhallgatómat, csatlakoztattam a telefonomhoz és elindítottam az egyik lejátszási listámat. Világ kikapcs.

Ezzel egy időben érkezett üzenetem, amit azonnal meg is nyitottam. Ten küldött egy linket, amire ráböktem.

Április 6.

Cseresznyevirág fesztivál

Az oldalon fel voltak még tüntetve programok, helyszín és mindenféle információk.

Na, megyünk? - érkezett egy újabb üzenet Tentől.

Miért ne?

Naná! - válaszoltam.
Nyilván, mikor elolvasta a válaszom, ő úgy gondolta, hogy hatalmas energiával és örömmel telve írtam le, holott továbbra is a fájdalom kínzott és düh tengett bennem.

Hívom a többieket is, bulizunk egy jót.
Nem igazán vágytam emberek közé, de éreztem, hogy ő nagyon vágyott arra, hogy ismét együtt lehessünk és szórakozzunk. Egyre jobban éreztem azt, hogy nem is vagyunk annyira egyformák.

Ő a vidámság, míg én a búbánat.

Ő a bohóc, míg én a mumus.

A kétségek hozója.

Vajon ott rejtőzök az ágyad alatt vagy nem?


Kimondhatatlan érzés azt látni, hogy már 400 fős parkusaurus falka állt össze. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Ti vagytok a legjobbak!