- Ugye látjuk még egymást? – kérdezte az egykor babaarcú lány, miközben kezemet szorongatta.
Egy pillanatra az orvos szemébe néztem, aki halványan biccentett.

- Hát persze – mosolyodtam el és gyengéden kezére szorítottam.

Miután elláttunk annyi embert, amennyit csak tudtunk, úgy döntöttem, hogy megnézem mi a helyzet a kislánnyal. Az orvos azt mondta, hogy ideiglenesen megvakult.
Egy fekete anyaggal a szemén feküdt a kipárnázott ágyon, melyen a fehér lepedő vérfoltos és kormos volt. Alig ismertem, mégis, borzalmasan féltettem és mikor kezével kitapogatta enyémet, szívem hevesebben kezdett dobogni.
Azt hiszem, amint felépül, elviszem egy kiadós vásárlásra.
Gondolataimat a babaarcú lánnyal is megosztottam.

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk vásárolni, miután felépülsz?

- Ú, tényleg? – mozgolódott az ágyon és megpróbált felkelni, de az orvos gyengéden visszatartotta az ágyra.

Halványan bólintottam és csak pillanatokkal később jutott eszembe, hogy ő ezt nem láthatja.

- Igen, a legjobb boltokba foglak elvinni – cirógattam ujjbegyemmel csuklóját.

- Köszönöm, Unnie – felelte és láttam, ahogyan arcán a bőr megfeszül.

Mosolyogni akart, de a fájdalomtól nem tudott. Ha nem láttam volna a sebesüléseit, egyáltalán nem csengett volna ki hangjából a fájdalom. Férfiakat megszégyenítően tűrte a kezelést. Egy jelét sem adta annak, hogy élet halál között lebegett.

- Megtudhatnám a neved? – hajoltam közelebb hozzá.

- Min – halk köhintés – Minji – válaszolta. – És a te neved Unnie? – kérdezett vissza.

- Sua – nyúltam másik kezéért is, de azt nem találtam. Zavartan léptem el az asztaltól és borzongás fogott el. A-a ka-karja...

- Unnie? – keresett a lány – Unnie, itt vagy még? – szólongatott tovább.

- I-igen, itt vagyok – suttogtam, majd a dokira pillantgattam. – Nekem, most mennem kell. – A függönyt elhúztam már, mikor meghallottam, hogy valaki halkan elkezd szipogni.

- Engem mindig, mindenki csak elhagy – felelte halkan nyögdécselve.
A sírás határára kerültem. Sajnálatot éreztem és olyan volt, mintha minden lelki fájdalom az én szívemre feküdt volna.

- De én visszajövök – nyeltem el a torkomban keletkezett csomót.

- Ígérd meg Unnie! Ígérd meg! – szipogott tovább.

- Megígérem. Holnap találkozunk, Minji! – töröltem le a könnyet, mely végigszántotta arcomat, majd miután kiléptem a sötétített helyről, a lányt figyelve cibáltam vissza a függönyt, mely takarást nyújtott a szobában.

Alig várom, hogy újra találkozzak Minjivel.

***

Másnap alig vártam, hogy vége legyen az iskolának és mehessek Minjihez.

Miután apa leparkolt a bázis közelében, hatalmas léptekkel szeltem az utat. A pici kezét akartam fogni és mesélni neki, hogy mi történt ma velem.

A szobába érve, nagy hévvel pattantam a függönyhöz és rántottam el az utamból. Végigmosolyogtam, ameddig fel nem tűnt, hogy a lánynak hűlt helye volt.

- Minji... - suttogtam a nevét.

- Szia Sua! – köszönt rám valaki, de nem igazán érdekelt, hogy ki volt az.

- Hol van? – rontottam neki, csak akkor tűnt fel, hogy Jaebum volt az.

- Ki? – kérdezett vissza, mire erősen húztam közelebb magamhoz.

- Minji! – ordítottam arcába. – Meg kell találnom Minjit! Hol van?

- Fogalmam sincs, ma még nem voltam itt – csóválta a fejét ijedten a kezem felé nézve.

- A francba! – ordítottam el magam és a lány keresésére indultam.

- Uram! – ütögettem egy orvos hátát, akivel a folyosón futottam össze. –Emlékszik arra a lányra, aki tegnap ott állt? – mutattam az ajtó felé, ahol tegnap este először láttam. – Körülbelül ekkora – emeltem mellmagasságba a kezem. – Ő is ott volt a robbanáskor, amitől leszakadt az arcáról a bőr – hadartam tovább és fel sem tűnt, hogy erősen kapaszkodtam a köpenyébe.

- Ó, a kis Minjire gondolsz? A szobájába szállították, mert túl sok volt a piszok itt és nem akartuk, hogy elfertőződjenek a betegek sebei. Minden sebesültet áthelyeztünk – hablatyolt tovább.

- Az engem nem érdekel, csak azt akarom tudni, hogy hol a szobája! – emeltem feljebb a hangom, mire az orvos mogorván pillantott rám. – Elnézést!

- A második folyosón találod – mutatott ujjával maga elé. – Ezernégyes szoba.

- Köszönöm – paskoltam meg a hátát, köszönet jeléül, majd ismét futásnak eredtem.

A szobához érve lenyugodtam kissé, mert nem akartam ráijeszteni Minjire.

- Megjöttem Min... – köszöntem nagy mosollyal az arcomon, de hamar elhallgattam.

„ Kiscicuska hol a vaj, majd meglátod nincs itt baj. Múlik már a bánatod, bármit kérhetsz megkapod" – énekelte. Mikor a végére ért, azt hittem elhallgat, ezért újra szóra nyitottam számat, ezzel megszakítva dudorászását.

- Nahát!

- Sua! – kiáltotta el magát és maga alá tűrte lábait, de nem kelt fel az ágyról.

- Megmondtam, hogy visszajövök – nevettem fel.

- Úgy örülök, hogy lá..., hogy itt vagy – fejezte be máshogy azt, amibe belekezdett.

- Nemsokára látni fogsz – ültem le mellé az ágyra.

- Remélem minél hamarabb – felelte és megpróbálkozott egy mosollyal, ahogyan tegnap tette, de kihallottam hangjából a szomorúságot. – Mesélj, mi történt ma veled! Úgy szeretnék iskolába járni én is, ahogyan te!

- Hű, a legtöbb diák szívesen cserélne veled – nevettem fel. – Miért nem jársz iskolába? – kérdeztem vissza, mert furcsának tartottam, hogy ő nem jár, mint a ő korában lévők.

- Ne-nem tudom. Anya azt akarta, hogy magántanuló legyek, csak aztán elment –halkult el a hangja.

- Ó, értem. Ha szeretnéd, szívesen tanítalak – ragadtam meg kezét.

- Az jó lenne, na, de mesélj!

- Jó, te kis mohó! – kezdtem el cirógatni csuklóját. – Kezdem először egy kis magyarázattal, hogy érthető legyen minden – feleltem. – Nemrég véget ért egy pár éves kapcsolatom és azóta a fiúval eléggé levegőnek nézzük egymást.Egyébként osztálytársak vagyunk. Tennek hívják. Egy ideje összekerült egy rossz társasággal. Vagyis a barátaim azt mondják az újdonsült ismerőseiről. Borzalmasan féltem őt. Próbálom kitalálni, hogy milyen kapcsolatban áll egy rókaarcú lánnyal és egy pszicho kinézetű fiúval.

- Hasonlít a fiú Jokerre? – kérdezett vissza.

- Ha be lenne festve zöldre a haja, akkor kiköpött mása lenne.

- Hű! Látni akarom! – rúgta ki maga alól a lábait és feljebb tornázta magát.

- Majd egyszer nyomozunk akkor utána – simítottam végig karján.

- Rendben, folytasd!

- Elmondok egy másik sztorit is, ha szeretnéd. Az én fekete lovagomról –nevettem fel hitetlenül, mert nem hittem, hogy valamikor még annak fogom nevezni, miután átvert.

- Ez izgi lesz, érzem! – visított fel halkan.

Elmeséltem mindent, onnan kezdve, hogy megmentett egyszer, majd még egyszer...Egészen addig, míg el nem zavart.

- Nekem nem tetszik itt valami. Ez a fiú nem tengett volna melletted csak azért, mert egy napra meg akart kapni – esett gondolkodóba.

- Vannak olyan fiúk, akik de.

- Rendben, de nekem ez akkor is furcsa. Azért majd szeretném őt is látni!

- Én örülnék, ha nem látnám többet, hidd el. De a kedvedért elviszlek majd hozzá.

A falat kezdtem el bámulni, melyen egy ismerős lány képei voltak és mindenféle angyali idézetek.

- Ő a szoba előző tulajdonosa. Jiunak hívták, egy harcban halt meg. Jin bácsi sokat mesélt róla. Azt hiszem az apukáddal együtt vívta utolsó harcát. Mindenki csak angyalként emlegette.

- „A világ olyan, mint egy tükör. Ha ráköpsz vagy megátkozod, a világ visszaköp és átkot szór rád. Ha nevetsz...a világ is visszanevet majd rád." – olvastam le az idézetet hangosan.

- Az a kedvencem – nevetett fel Minji.

- Nekem is nagyon tetszik – mosolyodtam el.

Talán a világ is rám mosolyog.

Az ezernégyes szoba így érthetővé vált. Hiszen az az angyalok száma.

- Egyébként, már kérdezni akartam, de még vártam vele. Te mit csinálsz itt, ebben a bandában?

- Ez egy hosszú történet – fújta ki a mélyen tartott levegőt. – Az életem hamar vált rommá és segíteni akartam másoknak, hogy ne járjanak úgy, ahogyan én. Azt hiszem, sosem lehet idejében elkezdeni.

- És, hogy kerültél oda a robbanás helyszínére?

- Én látom el a sérülteket a csatamezőn. Kicsi vagyok és gyors, nehezen találnak el a golyók. Most kivételesen nem úsztam meg – csuklott el a hangja. – De, hagyjuk az én életemet. Mesélj még!

Az idő csak telt és telt. Meséltem és meséltem, a sztorik végén pedig hagytam egy kis időt, hogy Minji megossza velem a véleményét mindenről. Pár óra alatt vált a húgommá a kicsi lány.

Majd napokkal később csak azon kaptam magam, hogy a lelki támaszommá vált.

A szívemhez nőtt.

A hétvégén korán keltem, hogy többet tudjak Minjivel lenni. A futást letudtam fele annyi idő alatt, mint szoktam, mert minél hamarabb Minji mellett akartam lenni.

Az ezernégyes szobába törtem, hangosan Minji nevét kiabálva. A kislány nem szólt vissza. Azt gondoltam, hogy csak alszik. Az ágyhoz mentem, de nem találtam ott a lányt.

- Sua... - szólított meg valaki.

Megfordultam. Gyomrom összeszorult. Éreztem minden egyes porcikámban, hogy valami szörnyűség történt.

Szemeimbe könnyek gyűltek, miközben megfordultam, hogy láthassam Ninát.

- Hol... - szipogtam – hol van? – folyt végig arcomon egy könnycsepp.

- Sajnálom Sua – jött hozzám közelebb. – Minji meghalt – suttogta, miközben karjai közé szorított.

- Nem. Minji nem hal meg egy kis sebesüléstől – nevettem fel kínomban.

- Shh... elviszlek hozzá – engedett el lassan. Lassú léptekkel elindult az orvosi irányába. Lábaimat remegés fogta el, ahogy megtettem egy lépést.

Ez csak valami rossz vicc lehet. Minji kezdett felépülni, már reagált a fényre is a szeme.

Nina lassítani kezdett, ahogyan az orvosihoz közeledtünk, majd mikor odaért az ajtóhoz, lassan a kilincsre tette a kezét és benyitott. A műtőasztalon hevert valami, letakarva. Közelebb férkőztem hozzá és ekkor tűnt szembe, hogy emberi alakja volt. A végéből kilógott pár tincs, melyek úgy barnállottak, akár Minjié.

Közel álltam, amennyire csak tudtam az asztalhoz, miközben egyre csak nőtt a lelkemben a fájdalom. A földre térdeltem és lassú mozdulatokkal felgörgettem a leplet a testről. Minji apró arcát pillantottam meg.

- Nem – csóváltam a fejem, miközben egyre több kép ugrott elém. – Nem –suttogtam újra.

Nem láthatja a hatalmas bevásárlóközpontot.

Nem láthatja Joker hasonmását.

Nem láthatja a fekete lovagot.

Nem tud könyvekből tanulni.

- Úgy sajnálom Minji – suttogtam könnyek között. – Sajnálom, hogy nem tartottam be a szavam – simítottam ki tincseit arcából. – Borzalmas nővér lennék.

- Sua, te nem tehetsz semmiről – lépett mögém Nina és a vállamra tette kezeit.

Percekig csak térdeltem mellette. Miután lábaim elgyengültek, kirúgtam magam alól őket és a hátsómra telepedtem.

- Ne aggódj Minji – töröltem meg szemeimet. – Megkeresem, azt, aki ezt tette veled. Megvakítom, hogy ne láthassa többé a világot. És megcsonkítom – tettem hozzá, majd felkeltem a földről és visszahúztam rá a takarót. Az ajtó felé vettem az irányt.

- Hová mész? – kérdezte Nina.

- Gyakorolnom kell, hogy be tudjam tartani a szavam – erőltettem magamra egy magabiztos mosolyt.

***

Órákig csak a zsákot püföltem. Elképzeltem azt a személyt, aki a robbanást okozta és ez még nagyobb erőt adott.

- Túlhajszolod magad, elég lesz! – lépett mellém Jin és megragadta a kezeimet.

- Meg kell bosszulnom Minjit! Eressz! – ordítottam Jinre.

- Eláruljak valamit? – lépett hátrébb egy lépést. Felé pillantottam. – Minji a vérveszteség miatt halt meg, amit az okozott, hogy az orvos rosszul metszette le a karját – fejezte be.

- Azért kellett levágni a karját, mert a robbanás összeroncsolta. Nem az orvoshibája! – ordítottam rá, majd egy nagyot rúgtam a zsákba.

- Azt hibáztatsz, akit akarsz! – hagyott magamra.

Az orvos hibája lett volna?

Összekaptam magam, majd pár ütés után úgy gondoltam, jobb, ha hazaindulok.

~ Lucas szemszöge ~

A motorom üzemanyaga kifogyott, így muszáj voltam Jungwoo házától gyalog megtenni hazafelé az utat. Talán jobban is jártam, hiszen így ihattam annyit, amennyi csak belém fért. Talán túl sokat is vedeltem.

Az út szélén rémeket láttam.

Az alak felém közeledett, majd összeesett.

Mikor már csak méterekre voltam tőle, rájöttem, hogy nem csak képzeltem.

Akkor még ihattam volna többet.

- Hé, faszi! – kiáltottam az alak felé, aki az út melletti pocsolyákban hempergett.

Megragadtam a felsőjét és felráncigáltam. Észveszejtően szédültem és fájt a fejem, de még így is sikerült felismernem az fiút.

- Mi a szar van veled Ten? – fordítottam magammal szemben.

- Állj arrébb! Nem látom tőled a napot! – mormolta hörgő hanggal kísérve.

A lámpa fénye alá vonszoltam, hogy alaposabban megvizsgálhassam. Ekkor tűntek fel a karján lévő apró lyukak és a zsebéből kilógó doboz, amelyben valamilyen tabletták voltak.

- Ember, te nem vagy normális!

- Napocskaaaa! – integetett a lámpa irányába.

Elegem lett belőle, ezért a földre vágtam.

- Csak óvatosan bástya!

- Fogd be! – ordítottam vissza, miközben a fejem törtem azon, hogy mit kellene csinálnom.

Eszembe jutott valami, de hamar elvetettem az ötletet. Nem hívhatom fel Suat.

- Nézd egy hajó! – mutatott az útra, ahol egy busz haladt el. – Ússz és evezz!

- Hallgass!

- Igen is Jack kapitány! Vitorlát bonts!

Elég!

A kezeim közé kaptam a telefont és megtámaszkodtam egy kerítésben. Alig álltam a lábamon. Fáradt voltam, csak haza akartam kerülni. Kikerestem Suat a névjegyek között. Egy pillanatra közelebb emeltem az orromhoz a telefont, hogy megnézzem a neve fölötti képet. Akkor csináltam róla azt, amikor a patakhoz vittem. Olyan gyönyörű volt, ahogyan rám mosolygott.

A hívásra böktem és hatalmas sóhaj kíséretében emeltem a fülemhez a telefont.

Kicsöngött.

- Szia – szóltam bele, miután recsegést hallottam a vonal másik oldaláról.

- Szia – köszönt vissza, mire szívem nagyot dobbant. Hangja halk volt és fájdalomról tanúskodott.

- Bocs, ha zavarlak. Akadt egy kis bibi – fordultam Ten felé, aki épp egy bukfencet vetett a földön.

- Tengeri beteg vagyok! – kiáltotta el magát Ten, majd a járdára engedte gyomra tartalmát.

Bocsi a kis kitérő miatt. Nagyon kikívánkozott belőlem egy érzelmesebb rész.

Egyébként úgy döntöttem, hogy itt fogom leírni a harmadik évadot is, ami nem is igazán lesz külön évad, mert nagyon rövid lesz.

Egyébként jól megfogyatkoztunk....

BOCSÁNAT A SOK ELÍRÁSÉRT A WATTPAD EGYBERAKJA A SZAVAKAT NEM TUDOM MIÉRT.