A fiú és a lány kézen fogva sétáltak a parton. A lány papucsába újabb és újabb homokszemcsék kerültek, ami miatt bosszankodva felsóhajtott, és levette a lábbelit. A fiú újra összefűzte az ujjaikat, és mesélni kezdett. Együtt nevettek, mosolyogtak. A többi ember nem szentelt különösebb figyelmet rájuk, hisz' nem volt bennük semmi különleges. Aki meg mégis, csak mosolygott, az ifjúság gyönyörű párain gondolkodva. Ők az idősek voltak, csak ők figyeltek másokra.

- Nem ülünk be oda? - szólalt meg a lány.

- Hova?

- Oda - a lány mosolygott, kezével megfogta a fiú állát, fejét jobbra fordította. Egy bár volt ott; gyrossal, hamburgerrel, sültkrumplival, hallal és jégkrémmel. Az épület előtt egy nagy betonlap volt, rajta székekkel, padokkal és asztalokkal, körülötte kerítéssel, ami egykor szép fehér lehetett, most már alig pár helyen volt rajta festék. A fiú is mosolygott, elindult a hely felé, a lány szorosan mellette haladt.

Beérve a pulthoz álltak a sorba. Pár ember volt csak előttük, igaz, a mögöttük álló folyton tolakodni akart. A lány egyszer mérgesen meglökte, de semmi reakció nem volt, az illetőtovábbra is ott állt egyhelyben, csak a lány érezte egy futó pillanatig a könyökében az enyhe fájdalmat.

- Elnézést, nem figyelnének inkább ránk? Ez az ember előzött meg minket, tolakodott. Hahó!

- Ezt nem hiszem el - húzta össze a szemöldökét a lány. - Miért nem képes minket is kiszolgálni a pultos, ahogy másokat?

- Gyertek ide - egy nő szólalt meg. Sápadt volt, arca beesett szeme alatt karikák. Haja kócos, pedig be volt copfozva. Sovány volt, a nyakán jól látszódtak az erek. A lány megfigyelte, hogy a keze is csontos és vékony. A nő is a pult mögött állt, de ott nem volt sor.

- Köszönjük. Bár ez lenne a normális.

- Ne is törődjetek velük. Rám se figyelnek oda - a nő biztatónak szánt mosollyal nézett a két fiatalra. - Mit kértek?

- Azt hiszem... Én egy rántott halat, sült krumplival. Te?

- Hamburger. És két jégkrém.

- Jégkrémet onnan tudtok választani - intett a nő a hűtő felé. Csak ketten álltak ott, így ők is oda fértek. Kiválasztották, a fiú egy csokoládé bevonatú, belül vaníliás - epreset, a lány egy tölcséres csokoládésat.

- Mindjárt kész a sült krumpli is. Várjatok adddig itt.

A pult mellett egy pad volt, kicsi és rozoga. Leült a fiú, ölébe vonva a lányt, máshogy nem fértek volna el rajta. Pár perc elteltével átvehették az ételt. A fiú udvariasan kifizette az egészet, amin a lány csak mosolygott. Tudta, hogy nincs miért tiltakoznia, a feminista mondatok ellenére is ő fog fizetni.

Kimentek, a fiú javaslatára leültek a homokba. Pár méterre tőlük vakítóan csillogott a víz, a másik irányba egy fasor állt.

- Kezdjük a jégkrémmel, mielőtt megolvad.

- Talán azt később kellett volna megvenni. Mostmár mindegy, együnk.

A fiú kinyitotta a csomagot, hogy megízlelhesse az édesség hűvös ízét.

- Ennek hungarocellíze van.

- Mi? Francba, az enyémnek is. Miért nem adnak rendes ételt?

- Akkor együnk a többiből, ezt meg majd dobjuk ki.

- Oké. Kaphatok majd a hamburgeredből?

- Mint ahogy én a sültkrumplidból?

- Ez csak természetes.

Félretették a szalvétát, enni kezdtek. A lány az első falatot kiköpte.

- Hungarocell ez is. Mi ez, egy átok?

- Bepanaszoljuk?

- Passz. Mindenki más jól el van vele, nekik ízlik.

- A hungarocell? Fura ízlésük lehet.

- Az biztos, mint ahogy az is, hogy nem jövök ide - húzta el a száját. A fiú nevetett, és magához húzta egy csókra.

- Nem is érezni rajtad ezt a műanyagot.

- Hungarocellt - helyesbített a lány.

- Akkor azt.

Csendben ültek egymás mellett, a lány feje a fiú vállára volt hajtva. A felhőket nézte.

- Mit szeretnél ma még csinálni?

- Csak pihenni. És veled lenni.

- Az könnyen megoldható... Au! Rálépett a lábamra.

- Uram, magát nem tanították meg arra, hogy ilyenkor bocsánatot kell kérni? - a férfi csak tovább sétált. - Hahó! Figyeljen már rám! Az Isten szerelmére, ez egy tuskó! - a fiú felállt, megragadta az idegen vállát, ő azonban nem reagált. Dühösen taposott a sarkára. Nem akart semmi vitát, de ingerelte őt a férfi. Reakció híján kigáncsolta. A férfi azonban nem esett el. A fiúban a düh egyre több lett, de a lány visszahúzta maga mellé a homokba, és nyugtatásképp a szemébe nézett, majd megcsókolta.

- Hagyd, nem érdemes. Még jó, hogy nem verekedtetek össze.

- Vedd komolyabban! Mintha meg se érezte volna, ahogy hozzáértem!

- Nekem is volt ilyen. Tudod, a sorbanállásnál.

- A tolakodós pasas?

- Aha.

Percekig nyúló csend, egyikük sem szólalt meg, csak körülöttük volt zsivaj.

- Elindulunk haza? - kérdezte a fiú.

- Oké. Ha sietünk, elérjük a zónázó vonatot.

Útközben nem történt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy kis híján elütötte őket egy autó. Szerencsére az utolsó pillanatban még visszaugrottak a járdára, különben beléjük jött volna a jármű.

- Még ez is? Miért nem képesek ránk figyelni? Nem csak ők akarnak haladni! - akadt ki a fiú. - Majdnem elütött!

- Ez durva. Alig, hogy túléltük.

- Aha. Viszont ha nem sietünk, nem érjük el a vonatot. Ez az állat húzta az időt.

Futottak, akkor értek az állomásra, amikor a vonat megérkezett. Még át kellett menni egy aluljáróban a sínek alatt. Amikor felértek, már mindenki felszállt rajtuk kívül. Futottak, utolsó erejükből, remélve, hogy a kalauz megvárja őket. Az férfi körbe is nézett, de a tekintete átsuhant rajtuk. Intett a vezetőnek, hogy lehet indulni, felugrott a vonatra. A fiú maga után húzta a lányt, és sikeresen elérték a vonatot.

- Látod? Amiatt az ürge miatt épphogy csak, hogy elértük a vonatot.

- Látom, nem vagyok vak. Leülünk?

- Üljünk. Ott van két üres szék egymás mellett.

Benyitottak az utastérbe, az ülések közti kis folyosón sétáltak. Leültek a két szabad helyre.
Utaztak, a vonat ment megállóról megállóra, emberek szálltak le és fel.

- Tömeg jön - húzta el a száját a lány az egyik városnál.

- Na és? Ha idős nénike jön, majd beülsz az ölembe.

- Helyspórolás?

- Aha.

Egy férfi jött, hátizsákkal a hátán, kezében a telefonját szorongatva. Leült.

- Aú!

- Úristen!

- Mi az?

- Benned ül - a fiú arca komoly volt és rémült, nem úgy tűnt, mintha viccelne. A lány odanézett, és sikított; egy helyen volt a lába a férfi lábával, teste az övével. Ami még különösebbé tette, hogy a fiún kívül senki sem figyelt a sikítására.

- Leszállunk?

- Igen - mondta a lány, miközben felállt az immár foglalt ülésről. - Hol vagyunk?

- Vehetjük úgy, hogy valami átkozott helyen. Meg se lepődnék, ha egy unikornis jönne ide. Másfelől... Vác jön.

- Leszállunk.

A lány hangja határozott volt, kijelentése cselekedet lett. A peronon tétován sétálgattak, majd a fiú javaslatára elindultak a városba.

- Ez biztos Vác?

- Gondolom. Ez a temető?

- Tényleg, valószínűleg az. Csak mifelénk is ilyen a temető.

- A temetők mind egyformák. Mindenhol fák és sírkövek.

- Mi az a kápolna ott? Szép.

- Nincs jobb dolgunk, nem? Megnézhetjük.

Ahogy közeledtek, annak ellenére, hogy sötétedett, a kápolna egyre világosabbnak látszott. A padlójából egy lépcsősor nyílt. Mindketten késztetést éreztek arra, hogy lemenjenek, valami erőt, aminek nem lehetett ellenállni. A lépcső egy fénybe vont alagút volt, a végén egy boltív. Mögötte fehérség. Kérdezni se kellett, hogy bemenjenek -e, lábuk maguktól mozgott.

A boltív túloldalán egy csoda volt. Először egy templomot láttak meg, ami ragyogóbb, fenségesebb és hatalmasabb volt minden másoknál. Előtte egy csinos tábla, faragott szegéllyel.

Mennyország

Egy kis utóirat:
Szerettem volna egy novellát írni, de hiába volt sok ötletem, könyvbe tudtam volna elképzelni a megvalósítását, vagy sehogy. Egy könyvet levettem a polcról, még régebben olvastam. Találomra felcsaptam, és ráböktem egy mondatra. Először személyekhez volt kötve illetve a világhoz, amiben van, és nem fanfiction -t akartam írni. Másodjára egy párbeszéd részlet volt:

„ - Ennek hungarocellíze van. ”

És megírtam. Sajnos a karantén alatt alig bírok bármit is alkotni, egy fát alig bírok lerajzolni, maximum pálcika + kör verzióban. Remélem, nem túl rémes.