Ezerszer körbejártam már a világomat. A személyes üveggömböm. Igazán gyönyörű, kedves kis házak, hihetetlen hegyek, lenyűgöző vizek. Időnként esik a hó, ami elszomorít, ugyanis eszembe jut a világ többi lakója, akik belefagytak egy pillanatba.
Így már csak egyedül vagyok. A remény viszont nem huny ki, kölcsönösen tápláljuk egymást.
Tovább baktatok, itt volt a sípálya. Látom a mozdulatlan, fagyott síelőket. A pénztárost, a kürtőskalácsost, sőt, még a sorban állókat is.
Elindulok lefelé a hegyről. A gyalogút a sípálya mellett vezet el. Másik oldalamon autóút van. Egy mozdulatlan autó. Két mozdulatlan autó. Három mozdulatlan autó. Sok mozdulatlan autó. Pár szembejövő, egyhelybe fagyott ember. Kikerürlöm őket. Nyugodtan lemehetek az úttestre, úgysem üt el senki.
Leérek a hegy aljára, és bemegyek a városkába. Elsétálok a múzeum előtt, és elindulok haza. Ez az egyetlen fagy mentes ház, mivel folyton takarítom. A házat meglátva azonban földbe gyökerezik a lábam.
A ház előtt egy új, csillogó fehér motor áll. Döbbenten odamegyek. Ez eddig nem volt itt.
Körülnézek, a havas utcát fürkészem. Hátam mögött nyílik az ajtó, mire megfordulok. Az ajtóban egy gyönyörű fehér hajú, igéző ködkék szemű fiú áll egy száll fakókék pulcsiban. Körülbelül annyi idős lehet, mint én.
- Szia, Frozen vagyok.
Dermedten ránézek a gyönyörű mosolyára, és viszonzom.

- Én Hope - mondom. Felém nyújtja a kezét. Elfogadom.
Szeretném megkérdezni tőle, hogy miért jött ide, hogyan jött ide, honnan jött ide. De nem teszem, így hát csendben sétálunk tovább.
- Szereted ezt a helyet? - töri meg a csendet, amely eddig üvegtapintású fehér falként ragyogott, és most vakító fénysugárral törik szét.
- Igen, csak bár ne lenne ilyen szomorú! - azt csak gondolatban teszem hozzá, hogy bár ne lennék ilyen egyedül!
Megszorítja a kezem, mintha tudná, mire gondolok. Rápillantok, varázslatosan csillog a szeme. Elpirulva fordulok el.
- Ha gondolod, ki tudom őket szedni a Fagyból - mondja hirtelen. Pontosan tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy mire gondolt. Csodálkozva nézem.
- Hogyan? - kérdezem. Hangom ezüstös, bizonytalan kis csengőszó. Régen beszélgettem.
Elmosolyodik.
- Lehet az én titkom? Maradjunk annyiban, hogy vannak még csodák. Ne félj!
Megsimítja az arcom. Beleborzongok az érintésébe. Hűvös, lágy, gyönyörű. Földöntúlian tökéletes.
- Megteszed? - suttogom.
- Ha kéred - feleli. Belenézek a szemébe. Ő is az enyémbe. Hosszan nézzük egymást, egyikünk se húzódik el. Engem pedig átjár a hűvös boldogság.

Légyszíves.

2019.12.23.

Egy kis utóirat:
A történet eredetileg az 'Esőáztatta gondolatok' című könyvemben volt, de oda inkább verseket teszek, ezért átkerült ide.