- Igaz. – nevette el magát.

- Visszatérve a lányra. Ő akkor az, akiről beszéltél? – kérdeztem mosolyogva, amikor végeztük.

- Igen. Valahogy a bőröm bizsereg, amikor megérint engem. – sóhajtott, majd rágyújtott.

- Akkor mire vársz?

- Hogy érted?

- Nehogy már egy 27 éves férfinak el kelljen magyaráznom. Meddig lesz szerinted diák? Már csak hetekig. Ha a ballagásán elmondod neki, akkor hidd el nyert ügyed van.

- Látom, van lányos oldalad is Első.

- Van, de most visszamegyek órára.

- Nem vagy te rossz.

- De az vagyok. Ez csak a jó oldalam. – nevettem.

Viszont eszem ágában sem volt kedvem visszamenni azokhoz az emberekhez. A folyóson sétálva elgondolkodtam. Mikor lesz az, hogy valaki engem fog szeretni nem mást. Nem akarok senki pótléka lenni. Nem vagyok elég erős, hogy most a suliban legyek. Fogtam magam és haza mentem. Felmentem a panelház lépcsőén és bementem a lakásomba. Bezártam az ajtót. Kimentem az erkélyre és leültem az egyik kivitt székre. Órákig meredtem a tájra. Végig néztem, ahogy lemegy a nap. Régen nem voltak ilyen nyugodt napom.

Most már én vagyok az első. A főnök azt mondta azért, mert tovább bírtam, mint az előző első. De nem vagyok erősebb nála. Ő volt az, aki az érzelmeire támaszkodott.

- Érzelmek mi? – nevettem. – Talán nekem már nincsenek olyanjaim.

Egy hétig nem voltam a suliban. Sőt a boltig mentem le és vissza egész héten. A bandából hívogattak, hogy jól vagyok e. Ők az igazi családom. Nem is kell nekem más.

Amikor beléptem a suli ajtaján minden szem rám szegeződött. A kötéseket levettem már, mert nem tudtam tőlük mosakodni. De jobb erőben voltam, mint egy hete. A mélyebb sebek látszottak már csak. A többinek csak a nyoma volt ott. A zúzódások is rendbe jöttek.

A gyűlölködő tekintetek az osztályban is követtek. Nem leszek többé olyan hülye, mint a múltkor. Azt vettem a feladatomnak, hogy megtudjam ki a Kivégző. Délután suli után elmentem a raktárba. Amikor megláttak, mintha egy kő esett le volna a szívűkről. Elmosolyodtam.