Ez nem lehet igaz. Elmentem a hálóig. Eltartott egy ideig, amíg megtalálom. Egy tanár fizetéséből ilyen luxus házat tud bérelni? Ha ez igaz Elmegyek én is tanárnak.

Kicsaptam az ajtót és lerángattam a takarót róla. Szúrós szemmel néztem rá, de a látványtól felgyorsult a szívverésem.

- Mit keresek itt? – kérdeztem dühösen az álmos tanártól.

- Látom felébredtél. De engem hagyhatnál még aludni.

- Ne aludjon, hanem magyarázza, meg miért vagyok itt.

- Hallgass már el. – mondta és a karomnál fogva berántott maga mellé. – Hadd aludjak egy kicsit. Egy rossz kislányt kellett összeszednem az utcáról, mert leitta magát.

- Engedjen el. Ez nem helyén való. Maga tanár én pedig... Mi a francról beszélek. – álltam fel. – Be is köphetném az igazgatónak, hogy egy diákot engedett be a lakásába. Sőt az elnökkel egy hotelből jöttek ki és maga és ő... - a szemem elé tettem a kezem, hogy egy könnycsepp se csorduljon ki.

Fáj, ha erről beszélek, vagy ha erre gondolok. Olyan, mintha minden egyes alkalommal egy kést szúrnának a szívembe.

- A francba már megint ez? – ült fel. – Már megint sírsz? Tegnap már megmondtam, hogy ne sírj. Utálom a síros lányokat.

- Nem sírok. – mondtam remegő hanggal.

- Akkor vedd el a kezed a szemed elől.

- Nem akarom.

- Akkor segítek. – mondta és ledöntött az ágyra és kifeszítette a két oldalra a kezemet.

- Nem akarom, hogy valaki így lásson. – mondtam és elfordultam.

- Nézz rám.

- Nem.

- Ne akard, hogy kényszerítselek, hogy rám nézz. – mondta, és amikor látta, hogy nem nézek rá ő nézett szembe velem. Bele néztem a sötét szemeibe.

Egy pillanattal később azt éreztem, hogy az ajkai az enyémhez fonódnak. Elkezdtem mocorogni, hogy engedjen el. Megijedtem ettől az oldalától. Lelöktem magamról és kirohantam az ajtón és haza mentem. Miért tette ezt? Hiszen számára csak egy diák vagyok nem igaz? Akkor miért tette? A biztonságot nyújtó otthonomba érve bezártam mindent és megszakítottam a kapcsolatot a külvilággal. Nem akarok most senkit se látni.