Másnap Louis az osztályteremben volt, amikor a tanár váratlanul leküldte őt az irodába. Louis azt feltételezte, hogy megint bajba került valami szabályokkal ellentétes dolog miatt, de aztán meglepődött, amikor a nő az asztal mögött szimpatikusan ránézett. (na jó, ne kérdezzétek. Szerk.)

A nő átadott neki egy irodai telefont, ő pedig zavartan felvette. "Hello?" szólt bele, ajkait rágcsálva. Az édesanyja volt, örült neki, hogy hallhatta a hangját. Bárcsak ugyanezt mondhatta volna az édesapjáról. "Leesett a daruról. Indulok érted, amint tudok és felveszlek. El kell jutnunk a kórházba." Louis mormogott valamit, mielőtt lerakta a telefont és lehuppant az egyik műanyag székbe.

Megszólította az egyik nőt a recepción. "Anya mindjárt itt lesz, hogy felvegyen." mondta, mire a nő egy szomorú pillantással illette őt és Louis ezért utálta.  "Tudjuk, édes. Tudjuk." Louis sóhajtott, próbált nem felkelni és megfojtani a nőt. Az utolsó dolog amire vágyott az emberek sajnálata és figyelme volt. Miért nem vették ezt észre?

Louis anyukája két perccel később megérkezett. Áthajtva néhány piros lámpán, tíz perc múlva megérkeztek a kórházhoz. "Mark!" kiáltotta az édesanyja térdre esve. Louis kissé meglepődött, hiszen azelőtt nem hallotta ezt a hangot a nőtől. "Oh, baszki." motyogta lassan leülve.

Louis nem mutatta ki az érzéseit, úgy mint más. Egy ideig csak szipogott, de nem sírt. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, átverne mindenkit kivéve Harry-t. Harry. Hogy fogja ezt elmondani a barátjának?

Rendezte az összes gondolatát. Édesapjáról, édesanyjára nézett , aki a padlón tört össze közvetlenül előtte. Azonnal mellé sietett, de a nő elhúzodott. "Minden rendben, Lou. Minden rendben."