-Nem, az lehetetlen...-suttogtam magam elé.

Az egész testemben remegtem.

-Reena, nyugodj meg. Biztonságban vagyunk, egyenlőre. A palotába szeretnélek vinni téged és Crassust. Ott nagyobb biztonságban lesztek. Kylus is veletek tarthat. - magyarázta idegesen a herceg miközben elhúzódott tőlem.

Én nem akartam a királyi palotába menni. Biztonságosabbnak tartottam a mi birtokunkat. Nem bíztam a palota őreiben. Ha Axel valóban él, valaki elárult minket, és könnyen lehet, hogy az a valaki most is ott bújkál, és információkkal látja el a mostohaapámat.

-Nem akarok oda menni. - feleltem.

-Pedig oda fogsz. Nincsen választásod. - felelte keményen a herceg.

Bennem pedig elpattant valami erre a hangsúlyra.

-Gondolod, hogy te parancsolhatsz nekem? Itthagytál minket, egyetlen szó nélkül! Nincsen jogod ahhoz, hogy kényszeríts! - feleltem indulatosan.

Nem akartam ezt mondani, de ideges voltam, feszült, és sértett. Sokat gondoltam erre a herceg távollétében, és valamilyen szinten jogosnak is találtam. Valóban magunkra hagyott.

-Szerinted én szórakoztam? Úgy nézek ki mint aki jól érezte magát, mint aki önszántából volt ott? - ordított rám.

Összerezzentem, amit valószíneg ő is észrevett, de nem foglalkozott vele különösebben.

-Tudod mit? Nem érdekel mit csináltál ott! Hazudtál, cserben hagytál, egy csomó embernek kellett hazudnom miattad, mert nem akartam, hogy rosszat feltételezzenek a leendő királyukról. Most mindenki egy hisztis semmirekellőnem tart, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekel, hogy hova méssz, de én itt maradok. Ahogyan Crassus is. - feleltem higgadtan, majd elsétáltam.

Zokogva roskadtam le a padra a kertben. Nem mehettem sehova máshová, itt legalább egyedül voltam. Annyira fájt kimondani, és nem is gondoltam komolyan. Nagyon is érdekelt mi van vele, hogy van, mi történt, de a pillanatnyi haragom nagyobb volt. Neki ezek után nincsen joga velem ordibálni, csak ezért mert herceg, vagy trónörökös. Annyira féltettem őt, még most is. Remélem valami orvos azért ellátja a sérüléseit.

Egész nap bújkáltam az emberek elől, és késő este megkönnyebbülten borultam be az ágyba. Senki sem volt itt, és ez így pont jó volt. Csönd és nyugalom. Csak Loki hiányzott belőle, de sejtettem, hogy most nagyon magamra haragítottam. Így nem is igazán vártam rá, biztos talál magának valami másik helyet, vagy már a palotában van.

Körülbelül két órával később, az ajtó nyikorgására pattantak ki a szemeim. Nem mertem megmozdulni, hisz nem tudtam ki az, de reménykedtem benne, hogy a hercegem lesz az, és nem valaki más, aki esetleg rossz szándékkal  érkezik.

-Tudom, hogy nem alszol Reena. Ilyenkor sosem tudsz. - hallottam meg Loki hangját.

Lassan fordultam felé, ő pedig csak az ágy mellett álldogált, mint aki nem tudja mit tegyen.

-Szabad? - kérdezte végül, én pedig pár másodperc múlva biccentettem.

A herceg bebújt az ágyba, de úgy, hogy még véletlen sem ért hozzám. Én viszont vettem a bátorságot, és jó szorosan hozzá bújtam, ő pedig néhány pillanat múlva átölelte a derekamat.

-Remélem tudod, hogy én... Nem gondoltam komolyan, amiket hozzád vágytam. Csak mérges voltam és... Szóval elborult az agyam, de nagyon sajnálom Loki. - suttogtam halkan.

-Reena, ez nem a te hibád. Én ordibáltam veled ok nélkül. De nem is rád haragudtam... hanem magamra. - felelte a herceg bizonytalanul. - Meg tudsz nekem bocsátani?

-Megoldjuk valahogyan, együtt, mint mindig. - nyomtam puszit az arcára. - Rendben?

-Szeretsz még?

Alig hallottam Loki szavait. Talán ez is volt a célja, hogy ne halljam. Hogy gondolhat ilyen butaságot, hogyan kételkedhet ebben?

-Persze, hogy szeretlek! Miért lenne ez másképp?

-Mert, ahogyan bántam veletek...nem érdemlem meg Reena... - suttogta a herceg, miközben legördült egy könnycsepp az arcán.

-Tudom, hogy minden amit tettél, azt miattunk tetted, még ha nem is egészen úgy sikerült, mint ahogyan azt eltervezted. De gondoltál ránk, miattunk kűzdöttél Loki... Ne gondold azt, hogy nem érdemled meg a szeretetünket, mert nagyon is megérdemled. Szenvedtél miattunk, bántottak, és ne tagadd, felesleges, láttam a sebeidet.  De te eltűrted mindezt miattunk. - szipogtam.

-Miattatok élek. - felelte, miközben letörölte a könnyeimet, majd  a legkedvesebb módon belém folytotta a szót.

Annyira hiányzott már az érintése, a csókja, és most itt volt velem.

-Mesélj el mindent... Mindent, kérlek.

-A szelence mellett volt egy levél. - kezdett bele nehézkesen a herceg. - Nekem szólt. Crassust szándékosan vezette valaki a szerencéhez, de nem ő volt a célpont, hanem én. Nekem címezték, és én ismertem rajta a pecsétet. Azt írták, ha nem megyek el egy bizonyos találkozóhelye, azt te és a gyermekeink fogják bánni, viszont   erről nem tudhattál. Belementem, elmentem oda, Asgardon kívülre, de nem az fogadott, mint amire vártam. Axel ott volt Luciussal, és egy csomó általam átejtett lénnyel, akiket mostanra a szövetségeseinek tudhat. Nem tudtam elszökni, Heimdall meg nem nyitotta meg a kaput, hisz az kockázatos lett volna. A kocka tudod hol van így az sem volt a birtokombam. Elsősorban azt akarták, hogy a kapun kívüli átjárókat mutassam meg, a kockát és még kódexeket követeltek. És téged is Reena. De nem árultam el semmit, és ez így ment heteken keresztül, még végül egy újoncot küldtek, hogy próbálkozzon a vallatásommal. Szerencsétlen már a túlvilágot járja, de neki köszönhetően kiszabadultam. Axel nem tud bejutnj Asgardba, de a többi világra is fenyegetés jelent, ezért értesítenünk kell Thort, hogy szóljon a drága barátainak, mert most nagyon nagy szükségünk lesz rájuk... Bármennyire is utálom őket...