Loki csak késő este ért vissza. Nem tudom mit csináltak, de az biztos, hogy nem csak beszélgettek. Talán elmentek körülnézni valamerre. Nem is igazán gondolkoztam ezen, hisz biztos voltam benne, hogy a herceg úgyis elmindja ha szeretné, he pedig nem, akkor addig nyaggadom amíg be nem adja a derekát. Már javában az ágyban pihentem, mikor betoppant Loki. Félhomály volt a szobában, de nem látszott rajta semmi különös. Olyan volt, mint mindig.

-Szabad? - kérdezte a herceg az ágy félé biccentve, én pedig némán bólintottam.

Őszintén meglepett, hogy egyáltalán megkérdezte, mert ő ugye nem az a típus akitől ezt megszoktuk. Igazából nem is annyira értettem miért kaptunk közös szobát. Mármint örülök neki, tényleg, de ha Kylus osztotta be akkor nem igazán értem. Mindig szúrós szemekkel tekint a hercegre ha közel van hozzám, közben pedig egy szobába oszt vele, ahol csak egy ágy van. Hol a csudában van ebben logika?

-Hogy ment? - fordultam felé lassan.

-Meglepően könnyen. Megkegkérdezte, hogy szeretlek-e. Milyen szándékaim vannak veled, meg egy csomó ilyesmi. Ja, meg vagy tízszer megfenyegetett. Bár az utóbbit már megszoktam. - ásított nagyot az istenség.

-Sajnálom Loki. Tök kínos lehetett. - motyogtam.

-Hát, körülbelül tíz percig csak gyilkos tekintettel pásztázott, de utánna nem volt vészes. - nevetett.

-Na és mit mondtál neki, szeretsz? - kérdeztem, miközben magamra erőltettem egy sunyi vigyort.

Annyira élveztem mikor húzhattam az agyát. Ilyenkor kicsit visszakapott mindent.

-Nem Reena, azt mondtam utállak. - ironizált a herceg.

-Jólvan na, csak... - motyogtam, de ő jó szokásához híven félbeszakított.

-Szeretlek, ezt mondtam. Mondjuk, nem is mertem mást mondani. - vonta meg a vállát.

-Hmm... És mik a szándékaid velem?

-Majd meglátod. - felelte a herceg, és elrántotta rólam a takarót.

Hiába rángattam az anyagot, Loki sokkal erősebb volt, nekem pedig lefagytak a lábujjaim. Meg hát, tudom hülyeség, de nagyobb biztonságban érzem magam ha be vagyok takarva nyakig. Még véletlenül előmásznak az ágy alól a démonok.

-Add vissza. - morogtam.

-Nem. Szükségem van rá. - felelte a herceg.

-Hogyne Loki. Te még a mínusz hetven fokban sem fázol. - vetettem oda duzzogva.

Erre ő csak lágyan elmosolyodott, majd felemelte a takaró szélét.

-Gyere Reena, nehogy megfagyj. - nevetett.

Én pedig tettem amit mondott. Jó szorosan odabújtam mellé, és a nyakamig húztam a takarót. Loki óvatosan átölelt, és miután feltűnt neki, hogy nem húzódom el, még jobban magához szorított. A fejemet a herceg vállára hajtottam, és néhány pillanat múlva már az álmok édes világában jártam.

Reggel majdhogynem ugyanebben a pózban ébredtem, csak hát annyi volt a különbség, hogy álmomban lenyúltam a plédet. Loki még javában édredezett, de egy pillanat erejéig sem engedett el.

-Tudod milyen nap van ma Loki? - kérdeztem halkan, mire a herceg megrázta a fejét.

-December huszonnegyedike. Karácsony. Amíg édesanyám élt, ez volt a kedvenc ünnepem.- feleltem mosolyogva.

-Mesélj róla. - kérte az istenség.

Rengeteg mindent elmondtam. A koszorúról, a négy gyertyával. Aztán a mézeskálácsot is bemutattam a hercegnek. Meséltem még a karácsonyfáról, a közös díszítésről, a karácsonyi vacsoráról és az ajándékozásról. A hercegnek az eredettörténetet is elmesélem, de nem részleteztem túlzottan, mert ő így is minden második részleten kiakadt.

-Hiányzik neked az ünnep? - kérdezte tőlem halkan, majd megsimította az arcomat.

-Igen, nagyon. - mosolyogtam el.

Beszélgettünk még egy keveset, aztán gyorsan átöltöztünk, és a herceg javaslatára elindultunk reggelizni. Igen, a nagy egyetértés megint megmutatkozott, ugyanis egyikőnk sem tudta pontosan merre is van az étkező.

-Loki, tegnap azt mondták a földszinten van, te pedig a másodikra vezetsz. - magyaráztam.

-Nem, tisztán emlékszem rá, hogy a másodikon van az étkező. - legyintett a herceg és tovább rángatott a folyosón.

Egy nagy, díszes, kétszárnyú ajtó előtt álltunk meg. Gyönyörű, faragott domborművek díszítették az egész ajtót, én pedig elvesztem bennük. Annyira ismerősek voltak.

-Nem nyitod ki? Bár... felőlem bámulhatod is, én ráérek. - vonta meg a vállát.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. Sőt, már ki merem jelenteni, hogy szinte teljesen hozzáedződzem a herceghez. Mikor viszont kitártam az ajtót, a földbe gyökerezett a lábam. Egy óriási fenyő volt a terem közepén, arany és zöld gömbökkel díszítve. Az egész ragyogott, én pedig megbűvölten csodáltam. Hát Loki erre is gondolt...

-Köszönöm. - suttogtam, miközben a nyakába borultam.

Örömömben már szinte sírtam mikor közelebb lépdeltem a fához. Életemben nem láttam még ilyen magas karácsonyfát. Lenyűgözött az egész.

-Honnan tudtál erről? - kérdezem.

-Isua mesélt az ünnepről. Mi meg Kylussal gondoltuk összedobunk nektek egy kis meglepetést. - felelte teljesen lazán a herceg.

-Az apámmal díszítettétek fel a fát? - kérdeztem nevetve, ő pedig biccentett.

Mulatságos volt elképzelni az egész jelenetet, hogy gömböket akasztgatnak, miközben Kylus faggatja a herceget.

-Ez itt a tiéd. - nyújtott felém Loki egy kartondobozt.

-Én...én nem készültem nektek ajándékkal. Nem is hittem, hogy megtartjuk az ünnepet. - motyogtam lehejtott fejjel.

Igazán gondolhattam volna erre.

-Nekem te magad vagy az ajándék és hidd el, Kylusnak is. - felelte a herceg, én pedig abban a pillanatban megcsókoltam őt. Hosszú másodpercig csak mosolyogva álltunk egymással szemben, egyikőnknek sem volt szüksége szavakra.

-Na, nyisd ki! - vigyorodott el a herceg.

Én pedig óvatosan leemeltem a dobozkának a tetejét. Alig hittem a szememnek. Egy vörös, cirmos kiscica kuporgott a dobozka sarkában. Egyből beleszerettem a kisállatba, és boldogan vettem őt a karjaimba. Meglepődtem, mert egyáltalán nem félt, nem is nagyon mocorgott. Csak odafészkelődött az ölembe és dorombolt. Mikor viszont Loki lehuppant mellém, a cicus haragosan fújt a hercegre.

-Tegnap volt egy kis összetűzésünk. - válaszolt a herceg, ugyanis látta az értetlen tekinteteket.

Azt hiszem minden világos lett ezután. Én boldogan nevettem, majd nekidőltem a herceg mellkasának.

-Köszönöm Loki. Ennél csodálatosan Karácsonyt el sem tudtam volna képzelni. - suttogtam az istenségnek, ő pedig gyengéden átkarolt.

Sosem hittem a karácsonyi csodában. Eddig. Talán ez volt az a pillanat, amikor ugyan rövid időre, de minden tökéletes volt. Azzal az istenséggel töltöttem az ünnepet, akit szeretek, és itt volt velem az édesapám is, valamint a kis Isua, és még Lucius, a testvérem is... Azt hiszem kijelenthetem, hogy a kívánságom ezennel valóra vált.