-Menj el Reena, kérlek. - jött a halk válasz az ajtó túlsó oldaláról.

Annyira féltettem őt. Nem értettem, mi történik, de azt igen, hogy Loki nincsen jól.

-Had segítsek neked... - kérleltem tovább.

-Szörnyetegnek hinnél. Gyűlölnél, félnél tőlem. - felelte halkan.

Szörnyetegnek? Sosem hinném őt annak. Erre nagyon kevés esély van, szinte egyenlő a nullával. Egyszer azt mondta rá Axel is. Emlékszem akkor használta ezt a szót, mikor Loki megvédett tőle.

-Esküszöm neked Loki, hogy nem. - feleltem határozottan.

Halkan nyitódott ki az ajtó. Loki állt előttem, a vonásairól tisztán megismertem őt. Csak a bőrének és a szemének változott a színe. Bőre kék volt, a kék egy gyönyörű árnyalata, benne kacskaringós, de szimmetrikus mintákkal. A szeme ugyanúgy csillogott, mint régen, csak most vörös volt mint a vér.

-Ez betegség? Allergia? - kérdeztem értetlenül.

Ehhez hasonlót még sohasem láttam. Különleges volt, és nekem tetszett, mondhat bárki bármit. Nem volt ijesztő, egy csöppet sem. Legalább is így, hogy már ismertem, egy pillanatra sem ijedtem meg. Loki hosszú pillanatokig nem válaszolt, csak keserűen elnevette magát, aztán intett, hogy foglalják helyet. Az ajtót behajtotta, én pedig leültem a hatalmas ágyának a szélére.

-Nem az. Ez vagyok én valójában. Egy csúf szörny. - felelte, de egy pillanatra sem nézett rám.

Óvatosan érintettem meg az állát és fordítottam magam felé az arcát.

-Nem vagy az. Nem vagy csúf. Különleges vagy, és ugyanolyan helyes, mint a megszokottabb színeidben. Szörnyeteg sem vagy Loki, az én szememben sosem voltál és nem is leszel az.

Halkan beszéltem, ő pedig teljesen értetlenül nézett rám. Bal kezével pedig óvatosan megfogta a kezemet.

-Neked hogy nem fáj? - kérdezte bizonytalanul.

-Micsoda?

-Az érintésem. Akihez ilyen alakban hozzáértem, súlyos sérüléseket szenvedtek, de te nem. - magyarázta.

-Hát, elég elcseszett vagyok. - nevettem el magam, mire ő is nevetett halkan.

Jobb volt boldogan látni őt, sokkal de sokkal jobb. Valahogyan nekem is rossz kedvem, és bűntudatom lett attól, hogy ő szomorú volt.

-Nekem tökéletes vagy, ugye tudod? - kérdezte hirtelen.

Ezt olyan meghatóan mondta, hogy ezzel a pár szóval könnyeket csalt a szemembe. És igen, én megint ott szokogtam mint  valami idióta.

-Még sosem mondtad. Bár szerintem még fogynom kellene egy kicsit. - kacsintottam a hercegre, ő pedig csak megforgatta a szemeit.

-Sosem fogom megérteni a nőket. - mondta szinte már magának, miközben hátradőlt az ágyon.

Én követtem az ő példáját, majd felé fordítottam az arcomat.

-Mi vagy te?

Erre pedig ő elmesélte az egész élete történetét. Onnantól kezdve, hogy édesapja magára hagyta. Mindent elmondott nekem. Azt is, hogyan próbát hatalomra jutni Asgardon, majd később Midgardon. Borzasztóan sajnáltam őt. Hazugságban élt, de talán még mindig így volt a legjobb. Szerették őt, és még most is ugyanúgy szeretik, tudom. Hisz, ha ezt ő most nem árulja el, sosem jöttem volna rá, hogy vér szerint nem ehhez a családhoz tartozik. Bár én úgy vélem a vér csak másodlagos. A szeretet az első, enélkül nincsen értelme semminek. Sok családban élnek olyan gyerekek, ahol csak csak az egyik szülő van velük. Lehet ennek bármilyen oka, de tudom, nem könnyű, viszont ha van valkink akit szerethetünk, az mindennél nagyobb érték. És Lokinak itt van az ő családja.

-Sajnálom. - suttogtam, de ő csak megrázta a fejét. - Miért nem mondtad ezt el korábban?

Felmerült bennem, hogy nem bízott bennem. Tudtam, hogy a herceg nagyon alaposan megválogatja a bizalmasiat, tanácsosait, és mindenkit, akit a közelében tart.

-Mert szégyelltem. És ezzel most is így vagyok. - felelte.

Mindketten a falnak támasztott háttal ültünk. Ráhatjottam a fejemet Loki vállára, ő pedig a hajammal szórakozott. Ismét, pedig tudta, hogy nem szeretem.

-Szerintem pedig büszkének kellene lenned erre. Emlékszem, még a hajón meséltél a hegekről. Talán ez is kicsit hasonló. Megmutatja kik vagyunk, és hogyan éltünk túl. Neked nem volt könnyű életed Loki, tudom, de te mindig is erősebb és okosabb voltál az akadályoknál. - nyomtam puszit az arcára, ami már teljesen normális színű volt.

-Ezért nem mertem közeledni feléd. - jött hirtelen a vallomás.

Én pedig csak értetlenül néztem magam elé. A gondolataim ezer felé cikáztak.

-Tessék?

-Reena, láttad milyen vagyok, mostmár külsőleg is . Láttad, hogyan élek, és miket teszek, ezek után nem hittem abban, hogy kedvelnél. - vallotta be a herceg.

-Tudod mit láttam? Először egy fura ruhás, hosszú hajú pasast, aki elvágta egy terrorista torkát, mielőtt az agyon lőtt volna engem. Aztán ez a nem mindennapi fickó mentette meg a tanítványaimat, és a társaival együtt egy jobb életet biztosított nekik. Utánna valóra váltotta az álmom.. elhoztál ide, ahol találkozhattam az édesapámmal. Kaptam tőled egy gyönyörűszép ruhát, melyet annyira féltek azóta is, hogy a szekrény mélyén pihen. Megmentettél engem. Háromszor Loki. Háromszor. Vállaltad volna a halált is egy hónappal azelőtt. Persze tudom, hogy neked is volt valami terved. Vagyis sejtem, de nem ez számít. Utánna megint csak kockáztattad helyettem az életedet, és meg is sérültél. Tudod, hogy megilyedtem mikor megláttalak? Tiszta vér és sár voltál mindenhol. Rettegtem, de te még csak fel sem keltettél. Nem mondtam neked, de szörnyen jó érzés volt, és borzasztóan boldog volta mikor megláttalak, és mikor tudtam, hogy gondoltál rám. Még munkát is szereztél nekem, pedig tudom, hogy nem szívesen tetted. Tudom, hogy nem akarod, hogy azok között az emberek között legyek, de te mégis hagysz engem dönteni, és engem helyezel előtérbe. Mikor kibékítettél Isuával akkor is ezt nézted, és ma is, mikor azt mondtad menjek Kylussal.

Ő nem felelt semmit hosszú pillanatokon keresztül. A szemében könnyek csillogtak, akárcsak az enyémben is.

-Ezek után, remélem nem hiszed azt, hogy nem kedvelnélek. Mert kedvellek. Nagyon is kedvellek. Sőt! Tudod mit, én kimondom! Szeretlek. Kéken, zölden, akárhogy, de szeretlek...