Könnyes szemekkel figyeltem őt, miközben megsimította az arcomat, és lágy csókot lehelt a homlokomra.

-Mond el az igazat, kérlek... Frigga hinni fog neked. - próbálkoztam tovább.

Még volt bennem egy halvány remény.

-Nem hinne nekem, már ő is Axel bűvkörében van. Ezt elvesztettük Reena, sajnálom.

-Nem, nem, nem, ez nem lehet. Muszály valamit tennünk. Loki, én ezt nem fogom hagyni. Nem halhatsz meg! -szipogtam.

Ő csak némán figyelt engem. Óriási tisztelet volt bennem iránta. Magam pedig szégyelltem, hiszen itt zokogok, miközben rá vár a szörnyűségek nagy része.

-Gyere Reena, pihenned kell. -suttogta.

Óvatosan megfogta a kezemet, és a szobám felé vezetett. Arcomat törölgetve követtem őt. Nem akartam odamenni, de nem volt elég erőm, hogy ellenálljak. Gyengének éreztem magam, gyengébbnek, mint eddig bármikor életem során. A szobában percekig csak némán ültünk az ágyon. A gondolataim össze vissza cikáztak, és úgy hiszem, ez a herceggel sem volt másképp.

-Mikor kislány voltam, űrhajós akartam lenni. El akartam utazni a világ minden pontjába. De aztán eltörtem a karomat, és repült is az álmom. De te valóra váltottad. Egyik nap csak jött értem egy herceg, az űrhajójával, és elrepített ebbe a gyönyörű világba. - moslyodtam el szomorúan.

Ő viszonozta a gesztust, de pillanatokig csak hallgatott.

-Nem szívesen mentem azon a napon, de ezt te is pontosan tudod. Most viszont, szörnyen bánnám, ha nem tettem volna meg.

-Akkor élhetnél.-suttogtam.

Valójában, az én hibám volt. Ha akkor nem jöttek volna, most nem fenyegetné a halál az én hercegemet.

-Így élhettem csak igazán. - lehelete, és hirtelen megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Ajkaink tácra keltek, és a herceg egy olyan oldalát mutatta meg nekem ismét, melyet csak a mai nap folyamán tapasztaltam. Óvatos volt, egy cseppet sem tolakodó, de mindezek mellett szenvedélyes.

Az istenség vállába fúrtam a vörös arcomat, ő pedig nevetett. Nevetett, a halála előtti utolsó éjjelen.

-Félek, Reena. - motyogta halkan. - Rettegek tőle, hogy milyen érzés lesz.

Bele se mertem gondolni. Milyen érzés lesz a halál... Azt mondják, akivel bekövetkezik, nem érez semmit, pusztán megnyugvást. Vele ellentétben akik szerették az adott személyt, azoknak elviselhetetlen a fájdalom.

-Könyörgök, menj amíg lehet...

-Aludj, drága midgardim.-suttoggta, majd kezével megérintette a homlokomat.

Elnyelt a sötétség. Nem volt körülöttem semmi, csak a feketeség. Megvakultam volna? Nem, azt nem hinném. Egy álomban lehettem talán. Ott volt az a férfi, aki legelőször eligazított a börtönben. De ez évekkel ezelőtt lehetett, hiszen fiatalabb volt. A hajába kevesebb ősz tincs vegyült. A király előtt térdelt. Két kezében tartotta kardját, és fejet hajtott Odin nagyúr előtt. A Mindenek Atyja biccentett, és egy hosszú dícséretet hallatott. A terem sarkában ott állt egy magas, vékony, fiatal férfi. Lehajotta a fejét, és így nem láthattam az arcát. Fekete, egyenes haja a vállát súrolta. Mikor viszont felemelte a fejét, és a katonára kacsintott smaragdszínű szemeivel, egyből felismertem, hogy a fiatal Loki volt az álmomban. A harcos elmosolyodott, és odasétálta a herceghez.

A csínytevések istene Ky-nak nevezte őt, és hívta, hogy menjenek vadászni. Ky... Annyira ismerős. Ezek szerint tényleg ő az, akivel Loki a cellában társalgott, miközben kihallgattam.

Látszott a fiatal hercegen, hogy nagyobb tisztelettel fordul a katona felé, mint a tulajdon apjához. Aztán elmosódott a kép, és egy új jelent meg.

Egy aranyozott körasztalnál ültek talpig felfegyverzett férfiak, közöttük Thor, Loki, és Ky is. Feszülten sétáltam közelebb. A tekintetem találkozott a hercegével. Vagyis, én azt hittem találkozik, de nem így történt. Ő átnézett rajtam, nem látott engem.

Egy ideges, fekete szemű férfi vágta ki az ajtókat hatalmas lendülettel. Megismertem Axelt, nyilvánvaló volt, hogy ő az. Ideges volt, tajtékzott a dühtől. Össze vissza rohangált, és hevesen mutogatott. Őrjöngött. Őrök rontottak be a terembe, de nem őt fogták le, hanem Ky-t. A fiatal herceg is ilyedten pattant föl, nem értette mi történik körülöttük. Egyszerűen csak elhurcolták Ky-t, Loki pedig hiába kiáltozott utánna. Nem ért semmit az ő szava.

A harmadik képen egy család állt a Mindenek Atyja előtt. Az édesanya görcsösen szorította, az alacsony, sötét hajú kislány kezét. A gyermek nem értette mi történik, és hogy apja miért térdel Odin előtt. Háttal állt nekem az apa, de már sejtettem ki lesz az. Kezdett összeállni az egész múltam a fejemben. Az apát erőszakkal próbálták elválasztani a családja maradék tagjától, de a kislány hajthatatlan volt. Kitépte magát anyja szorításából, és egy utolsó ölelésre édesapjához szaladt. Ekkor megpillantottam Ky arcát.

Bebizonyosodott a sejtésem miszerint Ky megegyezik Kylussal. A két név egy és ugyanaz. Ezért vitette el őt Odin, mert a tudomására jutott, hogy találkoztam vele. Találkoztam vele, el sem tudtam hinni. De ő nem ismert fel, és akkor még én sem őt. Pedig most senki mást nem tudnék elképzepni rajta kívül. Nem ismerem, de már most túlcsordul bennem a szeretet.

A következő képen ismét ugrottunk az időbe. A herceg és Ky volt a képen, ahogyan hátukat a falnak támasztva beszélgetnek a cellákban. Ott járt a kapuőr is, és híreket hozott Kylusnak, aki ezt vidáman osztotta meg barátjával. Loki csak mosolygott a kislány, azaz már nem is kislány, hisz akkor már felnőtt voltam, történetein.

-Ky az apám! - kiáltottam, ahogyan felriadtam az álomból.

Egyedül voltam a szobában, és ahogyan kitekintettem az ablakon, láttam, hogy már kezd világosodni. Nekem viszont már megvolt a tervem, hogyan mentem meg mindkettőjüket.