-Én? Hiszen nem te tehetsz róla. - magyarázkodtam.

Az egyetlen, akinek van oka a bocsánatkérésre, az én vagyok.

-Ha nem hagylak ott, ez most nem történik meg.

-Most tényleg nem, de egyszer úgyis bekövetkezett volna. - szipogtam.

Még mindig könnyeztem, és rettentően szégyelltem magam miatta. Nem akartam még szánalmasabbnak tűnni a herceg szemében. Képtelen voltam elhinni, hogy Axel ölte meg az édesanyámat. Ugyan, mit ártott neki a mi családunk, hogy ezt tette?

-Megint megmentettél. Harmadjára, vagy negyedjére? Hogyan fogom én ezt meghálálni neked, Loki? - kérdeztem kínomban nevetve.

Ő viszont lefelé nézett, és megrázta a fejét.

-Nem érted, Reena! Én végig ott álltam! Végignéztem az egészet, de mégsem tettem semmit. - felelte.

Nem tudtam mit mondhatnék. Mégjobban megalázva éreztem magam, hisz ha valóban mindent látott, akkor ebbe az is beletartozik, ahogyan a földön kúszok el előle, de Axel felránt. Csalódott voltam, szégyelltem magam, és még rengeteg más érzés keringett bennem. Határozottan rosszul voltam, nem bírtam ezt az egészet.

-Kérlek, hagyj magamra. - fordultam felé, ő pedig némán biccentett egyet.

Féltem, hogy félreismertem őt. Talán most én tévedtem, és nem azok akik rossznak vallották a herceget. De mégis csak megmentett. Ha nem lép közbe, ki tudja mi lett volna a vége ennek az egésznek. És miért kiáltotta rá Axel, hogy szörnyeteg? Mi oka volt erre? Ha valakit szörnyetegnek kellene neveznem a kettőjük közül, az biztosan a mostohaapám lenne. 

Mikor Loki elmondta, hogy ott volt, akkor csak úgy áradt a bűntudat a hangjából, én pedig nem értettem, hogy ha ott volt, és ha most ennyire bánja hogy nem lépett közbe, akkor mi akadályozta meg?  Talán valamelyest ő is tart a főtanácsostól, hisz Axel megmondta, hogy egy szóba kerül, és Loki repül vissza a cellájába. De az akkor sem történhet meg. Loki felette áll, nem? Neki csak a király parancsolhat?

Képtelen voltam eleludni. Egész éjjel csak forgolódtam a puha ágyamban. A gondolataim össze-vissza cikáztak. Éjfél után, viszont feladtam a reményt arra, hogy álomba merüljek. Magamra öltöttem egy bő fehér inget, és egy sötétbarna bőrnadrágot. Ötletem sincs, hogyan kerültek ezek a szekrénybe, de sokkal könnyebben tudok bennük mozogni, és ha esetleg menekülésre kerül a sor, ebben jóval nagyobb előnyöm van, mint a hatalmas abroncsos szoknyákban. Igen, menekülni, ugyanis eldöntöttem, hogy ki fogom deríteni mi folyik ebben a palotában, nem dőlők be többé a képmutatásnak.

Nesztelenül osontam a a folyosókon, egyenesen addig, amíg meg nem találtam azt a lépcsősor, mely a luxus börtönbe vezet. Meglepő módon, nem állt itt semmilyen őr. Ezt már fél sikernek könyveltem el. A rabok nagy része aludt, és aki éber volt, az sem kiáltott utánna semmit. Megérkeztem ahhoz a cellához, ahol a legutóbb beszélgettem a kedves férfival. Ő bölcsnek tűnt, amolyan mindentudónak, ám most nem volt sehol. A kis terem üres volt, és vaksötét. A szemben lévő cellához slattyogtam, és óvatosan kopogtam a falon. Az energiarács mögött egy vöröses szempár jelent meg, és mikor megláttam a szerzetet elfogott a rettegés. Bőre pikkelyes volt, és a haja, sok-sok apró fonatban omlott a vállára.

-Mi a francot akarsz tőlem? - morgolódott a pasas.

A hangja érdes volt, már szinte fülbántó.

-Volt itt egy férfi, abban a cellában. - mutattam a szemben lévő teremre.- Tudni akarom hol van most?

-Ugyan, miért mondanám meg neked? - húzódott gúnyos mosolyra az ajka.

-Nos, mit kívánsz cserébe?

-Csak azt a medált a nyakadból. - vont vállát egyszerűen a férfi.

A hideg is kirázott tőle. Még hogy a medált. Az egyetlen dolog, amit rámhagyott az édesanyám. Biztos, hogy nem fogom odaadni egy ilyen semmirekellőnek.

-Kérj mást. Hozok neked ékszereket, ha arra vágysz. - jelentettem ki magabiztosan.

-Nekem az kell. Az eredeti tulajdonos juttatott ide engem, és az a szabadulásom kulcsa.

-Akkor még egy ideig nem mész sehová. - vetettem oda búcsúzóum, mire az csak morgott egyet.

Rengeteg folyosót végigjártam, de sehol sem taltam meg azt a férfit. Mintha a Föld nyelte volna el. Már a határán voltam annak, hogy feladjam, mikor meghallottam a herceg hangját. Bepillantottam a jobb oldali elágazásra, és Loki egy paró sámlin ült, a sárga energjapajzs előtt. Nem láttam, ki van mögötte, de kíváncsian hallgatóztam.

-Azt ígérted, vigyázol rá! - szólt ki valaki a pajzs mögül.

Olyan ismerős volt a hangja, de mégsem tudtam hozzá arcot társítani.

-Tudom, Ky. És hidd el, igyekszem, de Axel okos, tudja, hova kell szúrni, hogy fájjon. - magyarázta a herceg.

Nem tudom, ki lehet ez a Ky, de az tény, hogy Loki tiszteli őt, és alázattal fordul hozzá.

-Valóban olyan, mint amilyennek Heimdall mesélte? - kérdezte lágy hangon az idegen a rács mögül.

-Még szebb, Ky. És olyan jólelkű, akárcsak te. Nem ezt a bánásmódot érdemli egyikőtök sem. Azon van a lány, hogy bebizonyítsa ártatálanságodat Odin előtt. - felelte Loki.

-Amíg Axel itt van, nem sok esélyünk van, ezt te is tudod.

-Már nem sokáig lesz itt, efelől biztos lehetsz. Teszek róla, hogy eltűnjön. - mondta a csínyek istene, és már készült is útnak.

-Vigyázz magadra, herceg. - kiáltott utánna a hang.

Loki nem felelt, csak egyre jobban közeledett. Én futásnak ébredtem, és szadtam egyenesen a szobám felé. Reméltem, hogy nem veszi észre, de hibáztam. A herceg hallása tökéletes volt. Utánnam iramodott, én pedig próbáltam őt lerázni, ahogy csak tudtam. Ahogyan beléptem a szobámba, ledobtam magamról az inget, és behajítottam az ágy alá azt. Magamra kaptam a hálóinget, és félig betakaróztam, hogy látszódjon a felső. A nadrággal és a csizmával nem foglalkoztam, a vastag takaró nem engedett belőle látni semmit. Egy nagy puffanás hallatszott ki a folyosóról. A herceg talán elesett volna a szőnyegen? Nekiment egy páncélnak? Hmm az inkább rám vállana.

Háttal voltam az ajtónak, de még így is jól hallottam, ahogyan gyikorog a kilincs. Loki csizmája alatt, minden lépésnél egyre hangosabban koppant a padló. Már szinte hallottam a légzését is magam mellett, mikor a lépések elhalkultak. Nem szólalt meg, bizonyára azt hitte alszom, én pedig a lélegzetem is visszafolytottam. A herceg hosszú pillanatokig ott állt némán. Nem szólt semmit, és nem is mozdult. Majd megfogta a takaró sarkát, és én rettegtem, hogy le rántja, hiszen akkor egyből rájön, hogy én voltam az aki kihallgatta őt. De nem ez történt. Loki óvatosan feljebb húzta a takarót, egészen a nyakamig. Még néhány másodpercig állt ott az ágyam mellett, majd némán kivonult a szobából.